30. MESE

Harald Scheel és Sibyle Jung: A törpék levele

 

Egy távoli országban a magas hófödte hegyek között, van egy pici falu, amelyet ember még sohasem látott.

Itt élnek a hegyi törpék. A törpeférfiak vastag, meleg nadrágot és szőrmés kabátot, a törpehölgyek csinos, hímzett ruhákat hordanak. Mindegyikük elengedhetetlen kelléke a hegyes törpesapka.

Ma különleges nap van a törpék falujában... Ugyanis közeleg a karácsony! Mint minden évben, az idén is összegyűlnek a törpegyerekek a falu főterén. Itt az ideje, hogy elküldjék kívánságaikat Télapónak.

A legidősebb törpe, akinek gyönyörű kézírása van, elkészíti a kívánságlistát. Egy hatalmas töltőtollal írja a gyerekek kéréseit egy hosszú-hosszú papírtekercsre. Azt mondják, hogy ezt a tollat egy ember veszítette el az erdőben. A favágó törpék megtalálták és elhozták a faluba. Ez a nagy toll éppen megfelel ennek a feladatnak, hiszen Télapó szemei a sok olvasástól már eléggé elromlottak, és bizony nehezére esne kibetűzni a törpeírással készült listát.

Miután minden kívánságot feljegyeztek, a törpék gondosan összetekerik a tekercset. Most már csak el kell juttatni a Télapóhoz. Szánkóra helyezik és elindulnak egy magas, meredek domb tetejére. Ez az utazás elég fárasztó, ezért csak a törpeapukák vállalkoznak rá. Még szerencse, hogy a törpék erősek és bátrak.

Fent a hegytetőn a futár már várta őket. Ez a nagy, titokzatos, fehér madár, a törpék országában él. Minden évben ő viszi a törpegyerekek kívánságlistáját a Télapóhoz. Mindig pontosan végzi a feladatát és még sohasem veszített el egyetlen papírtekercset sem.

A gyerekek tudják, hogy kívánságaik biztosan elérkeznek a Télapóhoz, ezért gondtalanul szánkóznak a domboldalon.

Ahogy a törpék átadják a tekercset, a nagy, fehér madár óvatosan a csőrébe veszi a szalagot, mely összefogja a listát, megrázza tollait, majd hatalmas szárnycsapásokkal a magasba emelkedik. Gyorsan maga mögött hagyja a hófödte fákat, dombokat, és hamarosan már csak egy parányi fehér pont látszik az égen. A törpék még sokáig néznek a távolodó madár után, némelyek integetnek is, végül aztán hazaindulnak. Most már biztos, hogy a gyerekek karácsonyra megkapják az áhított ajándékokat.

Ebben az évben azonban valami különös történik. Fent a magasban, a felhők fölött, Télapó már átolvasta az összes levelet és képeslapot a világ minden tájáról, és az ajándékok is készen vannak. Mégis gondterhelten simogatja hófehér szakállát.

- Nem találom a törpék papírtekercsét - mormogja maga elé. - Itt valami nincs rendjén!

A jó öreg Télapó nem hagyja annyiban. Az lehetetlen, hogy a törpegyerekek ne kapjanak ajándékot karácsonyra. Tüstént útnak kell indulnia, hogy megtalálja az elveszett papírtekercset.

Felpattan a szánjára, és a hűséges rénszarvasaival együtt már repül is a törpék országába.

Ahogy éppen egy magányos, a falutól távol eső kunyhó fölött repül át, hirtelen halk, keserves nyöszörgést hall, mintha egy állat kiáltana segítségért!

Valóban: a futár, a nagy, fehér madár fogságba esett! Mikor már messze fent a magasban járt, kibomlott a papírtekercset összefogó szalag és a tekercs lehullott a földre. A madár rövid keresgélés után megtalálta egy kunyhó közelében. A törpe, aki ott él, amint meglátta a madarat, azon nyomban foglyul ejtette. A törpét soha, senki nem látogatja, ezért gonosz és mogorva lett. Nem szeret senkit, de különösen a törpegyerekekre haragszik, amiért olyan gondtalanok és vidámak. Azért fogta el a madarat is, hogy bánatot okozzon a gyerekeknek.

Télapó időközben leszállt a kunyhó melletti tisztásra. A törpe valami furcsa neszt hall a háza mögött. Nyomban az ablakhoz fut, hogy megnézze mi történik. Amikor meglátja a Télapót, bizony inába száll a bátorsága, kirohan kunyhójából és reszketve elbújik egy farakás alá. Egy résen át kukucskálva figyeli, amint Télapó a kunyhó felé tart.

A Télapó a nyöszörgő hang irányába megy, és megtalálja a szerencsétlen, bezárt madarat.

- Szegény madár - mondja, és gyorsan szabadon engedi. - Repülj vissza nyugodtan a dombodhoz! Megtaláltam a papírtekercset és magammal is viszem. Ne aggódj, most már jó kezekben van.

Egy kis törpegyerek, aki éppen a kunyhó közelében játszadozott, mindent látott és hallott. Gyorsan visszaszalad a faluba, és izgatottan meséli a többi gyereknek, hogy mi történt.

A Télapónak nincs most ideje azon töprengeni, hogy vajon ki zárta be a kalitkába a fehér madarat. Még rengeteg ajándékot kell előkészítenie! Tüstént visszasiet az angyalokhoz és felolvassa a papírtekercset. Bizony sok-sok kérés szerepel most is rajta, de mivel mindegyik törpegyerek nagyon jól viselkedett, így mindegyikük megérdemli a kért ajándékot. Az angyalkák a raktárba repülnek, előveszik a megfelelő játékot vagy könyvet, szépen becsomagolják, majd Télapó szánjára teszik.

Ez idő alatt a törpegyerekek összegyűltek egy pajtában, hogy megbeszéljék a történteket. Nagyon szomorúak lettek volna, ha karácsonyra nem kapnak ajándékot, de tulajdonképpen nem haragszanak a magányos, gonosz törpére.

Sejtik, hogy azért ilyen, mert nagyon boldogtalan. Olyan rossz természete van és olyan mogorva, hogy minden barátját elveszítette. Minél magányosabb, annál gonoszabb lesz.

Ez nem mehet így tovább! A gyerekek elhatározzák, hogy karácsonykor segítenek a törpén.

Karácsony este minden gyerek megtalálja az ajándékát a fa alatt. Boldogan csomagolják ki a meglepetést, és rögtön ki is próbálják.

A gyerekek nem szóltak szüleiknek arról, hogy a gonosz törpe kalitkába zárta a nagy, fehér madarat. Titokban akarják tartani, hogy karácsony napján egy jó cselekedetre készülnek...

Késő este, a mogorva törpe, amikor kinéz az ablakon, arra lesz figyelmes, hogy egy hosszú imbolygó fénysor közeledik a kunyhója felé. Minden ízében reszketni kezd, mert azt hiszi, hogy a falubéliek akarják őt megbüntetni gonosz tetteiért.

De legnagyobb meglepetésére hirtelen karácsonyi dallamok csendülnek fel az ajtaja előtt. A gyerekek körbeállják a kunyhót, és gyertyával a kezükben énekelnek, hogy meglágyítsák a törpe mogorva szívét. Majd lassan elindulnak az ajtó felé...

A mogorva, gonosz törpe nem hisz a szemének. A gyerekek nem csak énekelnek, hanem mindenféle ajándékot is hoznak neki: Egy meleg pulóvert, egy sálat, süteményt, egy doboz édességet, de ami a legszebb ...egy gyönyörű szép faragott széket!

A törpe meghatódva, könnyes szemmel néz a gyerekekre. Bocsánatot kér a tettéért és megígéri, hogy a legközelebbi látogatásuknál forró csokoládét és süteményt készít.

Ezen az estén mindenki nagyon-nagyon boldog Törpeországban.

 

​​​​​​29. MESE

Fésűs Éva: Játékország kis mackója

 

Hallottátok-e már csilingelni Télapó száncsengőjét, gyerekek’? Édes, ezüstös hangja úgy muzsikál a téli erdőkön át, hogy mosolyognak álmukban a mókusok. Szalad a csodálatos szán, tele mindenféle jóval. Télapó nagyokat pattint az ostorával, és fürgén iramodnak a karcsú lábú rénszarvasok. Micsoda öröm lesz ott, ahová betérnek!

Egy nyuszi felugrott a behavazott réten, két lábra állt, úgy fülelt a csengőszóra. Szerette volna meglesni, mit visz Télapó a puttonyában. A szánkó azonban oly sebesen siklott, hogy a szegény füles csak egy fényes csíkot látott elsuhanni. Lekonyult füllel indult hazafelé, amikor hirtelen furcsa dörmögésre lett figyelmes. Nini, hát ez meg micsoda? … A szánkónyomban egy kis kövér, sárga bundás játékmackó üldögélt, kék szalagcsokorral a nyakán. Látszott rajta, hogy nemrég került ki Játékországból.

– Hát te honnan pottyantál ide? – kérdezte a nyulacska.

A mackó előbb óvatosan körülnézett, aztán halkan suttogta:

– Megszöktem a Télapó puttonyából!

– Ne mondd! – hegyezte fülét a nyuszi -, és ugyan miért?

A kismackónak legörbült a szája:

– Mert én nem akarok a gyerekek kezébe kerülni! – mondta félig sírósan, félig duzzogva.

– Nézd, milyen selymes a bundácskám! Bársonnyal bélelt a fülecském! Maszatos kezükkel bepiszkítanának!

– Hm – csóválta fejét a nyuszi -, és most mi lesz?

– Azt még nem tudom – sóhajtott a mackó -, de inkább elmegyek világgá!

– Nono, ahhoz egy kicsit hideg van! … Talán az erdei rokonaid befogadnának?

– Milyen okos nyúl vagy! – derült fel a mackó. – Kérlek szépen, vezess el hozzájuk!

A réti füles látta, hogy jól nevelt mackóval van dolga, felvette hát a hátára, és úgy indult vele a medvebarlang felé. De akkorra már az egész erdőszéle tele volt csodálkozó őzekkel, nyulakkal, rókákkal, Cinke anyó pedig izgatottan hívogatta a gyerekeit:

– Nini nézd, kicsikém! Nini nézd, kicsikém! Nagy csippegetés, makogás kísérte át az erdőn a váratlan vendéget. Lármájukra haragosan ébredt fel a medve. Ki látott már ilyet, hogy megzavar-ják a téli álmát? Az álmos bocsok is előbújtak, s ugyancsak nagyot néztek, amikor megtudták, mi történt.

A játékmackó leugrott a nyuszi hátáról, és meghajtotta magát:

— Bocsánatot kérek a zavarásért! Dörmike vagyok, Játékországból!

— Úgy! — morgott az öreg medve —, aztán tudsz-e valamit?

— Nagyon szépen dörmögök!

 — Hohó, nem elég ám édes-mézes jó napot kívánni! Rendes medve maga keresi meg a málnát és a mézet!

— Azt én még nem próbáltam — szeppent meg Dörmike.

— Hát fára mászni tudsz-e? Hadd lám a körmödet!

— Selyemcérna varrta, akárcsak az orromat!

No, lett erre hahotázás! Selyemköröm, selyemorr! Miféle medve az ilyen? … Dörmikének nem jött ki hang a torkán. Fekete gombszeme elhomályosult, tányértalpacskái fáztak.

— Befagyott a dörmögője! — zajongtak a vásott bocsok, és elkezdték hógolyóval dobálni. A szajkó csúfondárosan kiabált, a nyuszik szétszaladtak. Szegény kismackó pedig futni kezdett a hasig érő hóban, csak el innen, minél messzebbre! Ott állt meg, ahol már nem érték utol a puffanó hólabdák. Átázott a bundácskája, nedves lett az orrocskája, bársonytenyerével könnyeit maszatolta. Elhalkult a madárpittyegés, az erdőre leszállt a téli este. Dörmike eltévedt … Hiába nevezték Játékország legszebb mackójának, itt nagy volt a hó, és ő olyan picike. Sírdogálva kereste Télapó szánkónyomát, amikor hirtelen egy házat pillantott meg. Ablakából fény derengett. Dörmike összeszedte utolsó erejét, és felkapaszkodott. Az ablaktábla kissé nyitva volt, a párkányon egy pár cipőcske állt. Ejnye, éppen jó lesz beletelepedni és szundítani egyet! Biztosan meleg is! … Óvatosan belemászott, de akkorát talált sóhajtani, hogy megzörrent tőle az ablaküveg.

— Pannika, nézd csak! — kiáltott valaki —, mackót hozott a Télapó! Boldog kacagás csendült, és Dörmikét cipőstül beemelték a szobába. Az ágyban egy sápadt kislány nevetett, és feléje tárta a karját:

— Sárga mackó! Jaj, de szép! Örömömben már meg is gyógyultam!

— Brumm! — rémült meg Dörmike —, mégis gyerekkézbe kerültem! Azzal ijedtében bukfencet vetett, de a két kis kéz utánanyúlt és cirógatni kezdte:

— Szegényke, hogy átáztál a hosszú úton! De ne félj, majd megszárítalak!

— Brumm, brumm … — mondta szelídebben a mackó, mert ekkor vette észre, hogy a kislány szeme örömtől ragyog. Erre aztán úgy kihúzta magát, hogy feszült rajta a sárga bunda.

— Lám, mégiscsak vagyok olyan legény, mint az erdei bocsok! És dirmegett-dörmögött, előre-hátra hajlongott, apró gombszeme vidáman tükrözte vissza a nagy örömet, amit ő okozott … Mire Télapó szánkója hazafelé csilingelt az alvó erdők felett, egészen átmelegedett a szívecskéje.

 

​​​​​​​28. MESE

Grimm: A suszter manói

 

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

 

​​​​​27. MESE

Devecsery László: Cinegekarácsony

A kis cinege szomorúan sírdogált az ágon. Odaröppent hozzá a mamája.

― Miért sírsz, kis cinegelányom?

— Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor olyan rossz nekünk, madaraknak. Bezzeg jó az embereknek! Készülnek a karácsonyra, s lesz nekik csodálatos karácsonyfájuk.

— Majd odarepülünk az ablakokhoz ― és megcsodáljuk. S nézd, itt, az erdő szélén mennyi karácsonyfa álldogál. Ez mind a miénk: az állatoké! A szép fehér hó fel is díszíti nekünk.

— Én… mégis… igazit szeretnék…!

Eljutott a híre a cinegelányka szomorúságának a többi madárhoz is. Megsajnálták. Összedugták a fejüket.

A hangos cserregésre és csörrögésre a szundikáló mókusok is felébredtek. Nagy mérgesen néztek ki az odúból. Ám amikor a madarak nekik is elmondták, miről beszélgetnek, mindjárt megbékéltek. Sőt!

— Mi is segítünk!

S megkezdődött a nagy, titokzatos, a legtitkosabb erdei készülődés.

Cinegepapa a faluba repült szomorú leánykájával. Ott figyelték, hogyan készülődnek az emberek az ünnepre.

Közben a többiek sem tétlenkedtek!

A mókusok szalagot kötöttek minden mogyoróra és dióra. A verebek apró almácskákat hoztak. A búbospacsirta aranyszínűre festett mákgubókkal érkezett. Cinegemama szalmavirágot szerzett a piacon. Gyönyörű füzért készített belőle. Bagolyapó világító festékkel kente be a fenyőtobozokat. Ezek helyettesítik majd a gyertyákat.

A madarak és a mókusok a cinegetanya mellett a legszebb fenyőfát díszítették fel. Lett is öröm, amikor a cinegelányka visszatért. A csodálkozástól szólni is alig tudott:

— Ez… ez… ez az… enyém? Az én igazi karácsonyfám? Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

— Boldog karácsonyt! ― felelték a madarak és a mókusok.

 

​​​​​​​26. MESE

Adventi angyalok

Az első vasárnap angyala

Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

 

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

 

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.

 

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.

  

25. MESE
Levél a Mikulásnak
 

Tréfike aranyos, vidám kisfiú volt. A nevét is ezért kapta: sokat nevetett és tréfálkozott. Volt neki másik, amolyan igazi, kisfiús neve is, de mindenki csak Tréfikének hívta - sokszor még a szülei is. Ő pedig szerette a becenevét, így aztán nekünk sem fontos, hogy az igazi nevén meséljünk róla.

Tréfikét nagyon szerették a szülei. Szerették a barátai, az óvónénik, Panna néni a sarki boltból, sőt, még Kroki bácsi, a postás is kedvelte, pedig ő elég mogorva volt általában, ezért sosem lehetett tudni, hogy mit gondol éppen. A gyerekek a környéken kicsit féltek is tőle, pedig soha nem bántott senkit.

Egy napsütéses őszi délelőtt - amikor az eső és a hideg idő beköszönte előtt a gyerekek még játszhatnak az óvoda udvarán, - megütötte a fülét két barátjának beszélgetése:

- Én bizony már nagyon várom a Mikulást! - mondta Peti. - Tavaly is tele volt a cipőm mindenféle finomsággal. Annyira várom már, hogy megint eljöjjön!

- Az én anyukám még levelet is írt neki! - vágta rá Marci. - Azt is mondta anyu, hogy minden este mossak fogat rendesen, mert ahányszor elfelejtem, annyival kevesebb szaloncukrot tesz a Mikulás a csomagba… Még csak tízig tudok számolni, de azért azt tudom, hogy még nagyon sok nap van hátra Mikulásig… én pedig nagyon szeretem a szaloncukrot!

Ezt hallva Tréfike abbahagyta a játékot, és nagyon elgondolkodott. Leült az udvar sarkában egy padra, és csak lóbálta a lábait. Nagyon szomorú lett. Nála még sohasem járt a Mikulás.

Amikor aznap délután hazamentek az anyukájával, még a kertbe sem akart kimenni játszani. Állandóan a Mikulás járt a fejében. “Petinek és Marcinak is hozott csokit, szaloncukrot, pörkölt mogyorót, sőt, még játékokat is a Mikulás… Nekem pedig semmit” - gondolta. “Ugyan sok játékom van, tavaly is kaptam karácsony előtt is játékokat, csokit, meg mindenféle finomat, de a Mikulás biztosan nem látogatott meg, arra biztosan emlékeznék” - így szomorkodott magában.

Tréfike gondolatai még néhány hét múlva is - egy hűvös szombaton is - a Mikulás körül forogtak. Hiába sütött a nap, hiába volt tele a kert színes falevelekkel, most mégsem nézegette őket kíváncsian, ahogy szokta. Csak rugdosta őket és gondolkodott. Egyszer csak egy szokatlan hang zavarta meg.

- Hé, te, kisfiú! Miért lógatod ennyire az orrod?

Tréfike összerezzent, és a hang felé fordult. Egy idős néni nézett rá a kerítésen át a szomszédból, és várakozóan tekintett le rá.

- Ööö… hát, nincs semmi, néni… én csak…

- De bizony, látom, hogy valami bánt téged - mondta a szomszédból a néni.

Tréfike látta már a nénit korábban, de még soha nem beszélt vele. Kicsit tartott is tőle, mert mindig csak azt látta a kerítésen keresztül, hogy mozognak a bokrok a szomszéd kertben, közben szuszogó hangok hallatszódnak, és valaki folyton a gyomokat szidja. Tréfike pedig nem tudta, hogy mi az a gyom. De annyit sejtett, hogy nem jó dolog.

- Látom, hogy szomorkodsz - folytatta a néni. - Nekem igazán elmondhatod, ha valami bánt - tette hozzá kedvesen. - Nem árulom el senkinek!

A néni barátságosnak tűnt, ezért Tréfike beszélni kezdett.

- A néni úgysem tud segíteni… Hiába mondanám el, úgyse…

- Terka néni - szólt közbe határozottan a néni. - Én Terka néni vagyok, te pedig Tréfike vagy. Mindenki ismer és szeret téged - mosolyodott el.

Tréfike meglepődött, hogy ismeri őt Terka néni. De ha ismeri őt, akkor miért is ne mondhatná el neki, ami bántja? “Ha elmondom, hogy mit gondolok a Mikulásról, abból még nem lehet baj.” - gondolta. Vett egy nagy levegőt.

- Azt mondják a többiek - kezdte halkan Tréfike -, hogy hozzájuk minden évben elmegy a Mikulás. Minden barátom kapott már tőle ajándékot, csak én nem. Az is eszembe jutott, hogy talán az egészet csak kitalálták. Én még soha nem kaptam semmit Mikulástól - mondta, és elpityeredett.

- Ejnye, Tréfike… nem érdemes sírni - vigasztalta őt Terka néni. - Biztosan járt nálad is, csak nem vetted észre! - folytatta.

- Nem, biztosan nem! - hüppögte Tréfike. - A barátaimnak mindig piros csomagot hozott. Én még soha nem kaptam piros Mikulás csomagot!

- Soha nem kaptál piros csomagot a Mikulástól?... - csodálkozott őszintén Terka néni. - Nem kaptál csokit, szaloncukrot, játékokat a cipődbe?...

Tréfike elgondolkodva, lassan válaszolt.

- Az igaz, hogy sok játékot kapok mindig anyutól, szaloncukrot is aputól, meg csokit, pörgettyűt, jojót és sok minden mást is.... De piros Mikulás csomagot még soha nem találtam a cipőmben.

- Ez érdekes… - mondta eltöprengve Terka néni, majd hirtelen felemelte a hangját. - Aztán levelet írtál-e a Mikulásnak? - kérdezte nyomatékosan.

- Levelet?... Nem is tudok még írni… - felelte szomorúan.

- Miért nem kéred meg aput vagy anyut a levélírásra? - kérdezte Terka néni.

- Hiába kérném őket... anyu és apu mindig dolgozik, és sosincs idejük semmire, és különben is, mindig panaszkodnak, hogy egész nap csak leveleket írnak. Amikor aztán hazajönnek, örülnek, hogy végre nem kell többet írni aznap.

Terka néni csak ingatta a fejét. - Várjunk csak, várjunk csak… dünnyögte. - Tudod mit? - kérdezte hirtelen. - Segítek neked. Ha holnap délután is kijössz a kertbe, akkor én adok neked egy levelet, amit elküldhetsz a Mikulásnak. Biztos vagyok benne, hogy célba ér, és neked is hoz majd ajándékot! De most menj szépen be a házba anyukádhoz, fogadj szót neki, és hidd el, minden rendben lesz! - mondta határozottan.

Ezzel eltűnt kertjének bokrai között.

Másnap délután Tréfike izgatottan várta Terka nénit a kert sarkában.

- Itt a levél! - lépett a kerítéshez vidáman Terka néni. - Egy dolog viszont nagyon fontos ahhoz, hogy célba érjen! - tette hozzá. - Add oda anyukádnak, és mondd meg neki, hogy ő küldje el a levelet a Mikulásnak! Ha ő kézbe veszi a dolgot, biztos lehetsz benne, hogy a Mikulás megkapja a leveled!

Amikor Tréfike átadta Terka néni levelét az anyukájának, az bizony meglepődött. Nézegette a levelet, és kérdőn nézett a fiára.

Tréfike gyorsan megszólalt: - Terka néni a szomszédból segített levelet írni a Mikulásnak! Kérlek, anyu, küldd el a Mikulásnak a levelet! - kérlelte.

Anyukája hosszasan nézett maga elé, majd csendesen megszólalt: - El fogom küldeni neki, ígérem!…

Ezután hozzátette: - Most pedig vacsora, fogmosás és irány az ágy. A kedvenc mesédet fogom felolvasni.

Tréfike következő napjai nagy izgalomban teltek. Minden nap azt számolgatta - mivel 10-ig ő is tudott már számolni -, hogy hány nap van még hátra. Az utolsó este még a cipőjét is kipucolta - ahogy minden gyerek teszi ilyenkor. Közben folyamatosan kérdezgette: - Biztosan megkapta a levelet a Mikulás? Biztosan jönni fog?

Anyukája alig győzte nyugtatgatni. Késő este lett, mire elaludt.

Másnak reggel, ébredés után első gondolata a Mikulás volt. Ahogy kipattant az ágyból, azonnal meglátta a gyönyörű, piros Mikulás csomagot az ablakban! Alig fért a bőrébe a meglepetéstől és az örömtől! Szülei még azt is megengedték neki, hogy reggeli előtt megkóstolja a Mikulás csokiját!

- Ó! Pörkölt mogyorós csoki, amit mindig annyira szeretsz!... - mondta mosolyogva apukája.

- Nem, ez nem lehet az! - válaszolta Tréfike a csokit majszolva.

- Miért nem? - kérdezte meglepődve édesapja.

- Mert ez sokkal finomabb annál! - felelte komoly arccal Tréfike.

Tréfike szülei egymásra néztek és bólogattak.

- Bizony, a Mikulás csokija a legfinomabb a világon - mondták.

Tréfike pedig innentől kezdve biztos volt benne, hogy minden gyerek levele megérkezik a Mikuláshoz.

 

24. MESE

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája
 

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!Mikulás csizma

Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.

Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg.

Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.

Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban.

S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.

– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.

S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:

– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.

Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

23. MESE

Hervay Gizella: Télapós mese
 

Kobak megtanulta, hogy tavasz után jön a nyár, aztán az ősz, aztán a tél. Ezt tanulta meg leghamarabb, mert akkor jön a Télapó.

— Ha nagy leszek, Télapó leszek! — döntötte el. — Akkor felülök egy olyan villamosra, ami elvisz a télből a tavaszba, a tavaszból a nyárba, a nyárból az őszbe s az őszből a télbe. Akkor aztán meglátom, melyik a legszebb.

— Engem is vigyél! — sikongott Katika.

— Megfáznál, mikor az őszből átszállnánk a télbe. És mit csinálnék a nagy hidegben egy mandulagyulladásos kislánnyal? Mikor meg a nyárba érnénk, megennéd az összes fagylaltot. Nekem nem is maradna.

— Tudod mit? — alkudozott Katika. — Elosztanám. Egy fagylaltot jobb kéz felől, egy fagylaltot bal kéz felől. Ami jobb kéz felől van, az a tied, ami bal kéz felől, az az enyém.

— Na jó, elviszlek — enyhült meg Kobak —, de mit viszünk magunkkal?

— Egy kiránduló-sakktáblát és egy táskarádiót — szögezte le Katika.

— Ki látott még utasokat, akik hosszú útra nem visznek magukkal sakktáblát és táskarádiót?

— Vigyünk inkább sátrat és gumicsónakot. Mikor a télbe érünk, a gumicsónakból kieresztjük a levegőt, a sátrat összecsomagoljuk, és kész.

— Nem bánom a gumicsónakot, ha vihetem a kis varrógépemet is. Hátha elszakad a ruhánk, vagy varrással kell megkeresnünk a kenyerünket a hosszú úton?

— Ha te hozod a kis varrógépedet, akkor én is hozom a kisfűrészemet, harapófogómat, kalapácsomat. Elro­mol­hat a villamos, és ha nincs szerszáma az embernek, várhat, amíg jön a másik, és lemarad az őszről.

— Én mindenesetre viszek magammal egy iskolatáskát mindenféle füzettel — mondta Katika. — Ősszel én már iskolás leszek. Mikor az őszbe érünk, fogom magam, felteszem az iskolatáskát a hátamra, hadd lássák, hogy iskolás vagyok.

— Ha hozod a táskát, hegyezőket is tegyél bele. Egy autóhegyező, egy telefonhegyező, egy írógéphegyező és egy televízióhegyező feltétlenül szükséges.

— Akkor hozom a színes ceruzáimat is. És ha megáll a villamos, kiterítünk a térdünkre egy újságpapírt, és meghegyezzük az egészet.

— Vihetnénk rajzfüzetet is, mert azt hiszem, hogy a Télapók nem szoktak a falra rajzolni.

— A rajzfüzet belefér a táskámba. Ha nagyon igyekszünk, még egy szilvalekváros kenyér is belefér.

— Hogyne, hogy összekenje a hegyezőket. A sarkutazók hetekig nem esznek. Aki Télapó akar lenni, az ne hozzon magával szilvalekváros kenyeret!

— Nem viszek — szipogott Katika. — De cukorkát esetleg lehet vinni. Az a kötényem zsebében is elfér.

— No, nem bánom, a cukorka jöhet. De csak az egyik kötényzsebedben. A másikban a lapos, fehér kavicsaimat visszük, mert az én zsebeim már tele vannak. Viszem a bélyeggyűjteményemet, a menetrendet, a térképemet és a parittyámat.

— Mit képzelsz, hogy parittyával lehet jegesmedvékre vadászni? Szép kis Télapó leszel!

— Máris csúfolódsz! Ha csúfolódni kezdel, nem viszlek. Különben is, ha Télapó leszek, csak annyit kell hogy mondjak: „Gyertek ide, jegesmedvék!”, és máris odacammog minden jegesmedve.

— Akkor a fehér bundámat is viszem, meg a szánkót, meg a korcsolyacipőmet — tapsolt Katika.

— Én meg a síléceket.

— Nem is tudsz síelni — biggyesztette el a száját Katika.

— Egy Télapó nem tud síelni? Csak egy lány mondhat ilyen butaságot. Ha még egy butaságot mondasz, nem viszlek.

— De én elviszem a kiskályhámat is, és ha már jól kiéheztük magunkat a sarkon, mint az igazi sarkutazók, akkor főzök neked túrós gombócot.

— A sarkon nincs is túró, csak fóka van, meg rénszarvas.

— Viszünk. És hűtőszekrényt is viszünk, hogy el ne romoljon. Nem bánom, ha a szánkómra kötözzük. A télben aztán ott is hagyhatjuk, hogy ne cipekedjünk annyit, ott úgyis hideg van.

— Ez igaz — hagyta helyben Kobak. — No, nem bánom, mégis viszlek, de mutasd a karodat, elég erős vagy?

Katika büszkén megfeszítette a békát a karján.

— Megjárja — nyugodott meg Kobak. — Tudod, a házunkat a villamos után kötözzük, de ha elszakad a kötél, meg kell emelni a sarkait.

— Ha visszük a házat, Kandúrt is elvihetjük. Legalább lesz, aki kinéz az ablakon, és szól, ha oroszlánok meg tigrisek közelednek.

— Látszik, hogy lány vagy! Egy macskát tennél az ablakba oroszlánok meg tigrisek ellen! Kitesszük a tévét az ablakba, és kutyaműsort közvetítünk. Akkor aztán nem mernek közeledni az oroszlánok meg a tigrisek.

— Mit csinál Mama, ha elvisszük a házat is meg a tévét is? Tudod, mit? Vigyük Mamát is! Ha nem akar Télapó lenni, akkor lakjon hátul a házban, és vigyázzon ránk.

— De akkor a mosógépet is vinni kell, mert Mama úgysem fekszik le addig este, míg mindent ki nem mosott.

— És egy kiégett villanykörtét stoppolófának!

— Meg a játékpolcot. Ha Mamának dolga van, játszunk.

— Azt hiszed, hogy a Télapók szoktak játszani?

— Már megint butaságokat kérdezel. Egy igazi Télapó a legeslegjobban tud játszani.

— Ha mondod! De vigyük a meséskönyveket is. Ha meguntuk a villamosban, hátramegyünk Mamához a házba, és mesél nekünk.

— Ha meg Mama unta meg hátul a házban, előrevisszük a villamosba, és átadjuk neki a fenntartott helyet.

— De mi lesz a babáimmal? Ha itthon hagyjuk őket, félni fognak egyedül.

— Jöhetnek. Én úgyis a házhoz kötözöm a teherautómat, ahhoz a tűzoltóautómat, ahhoz a kis kék autómat, ahhoz a mentőautómat, ahhoz a billenő teherautómat, ahhoz az emelődarus autómat, ahhoz a kicsi piros autómat, te meg beleültetheted az autóimba a babáidat.

— És a fakutyát hozzákötözzük a kicsi piros autóhoz.

— És a fakutyához kötözzük a guruló pelikánt.

— És leghátul gurul a görkorcsolyám.

— De csak, ha kölcsönadod nekem is.

— Kölcsönadom.

— Akkor viszlek. De ne felejts el villamosjegyeket gyűjteni, mert nagyon sokat kell villamosozni, és én nem akarok leszállni a villamosról az ősz és a tél között.

— Jó — mondta Katika —, mától fogva összegyűjtöm a villamosjegyeket.

Még ma is gyűjti. Akinek van, küldjön neki!

22. MESE

Bartócz Ilona: Jön a Mikulás!
 

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.

A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszercsak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.

– Jó napot, Barna Mackó! – köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?

– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél… És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?

– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!

Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.

– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!

– Magam is úgy gondolom – mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.

– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!

Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.

– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?

– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!

– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!

Nyuszi megbillentette a bal fülét:

– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.

Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.

És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

21. MESE

Télapó kesztyűje
 

Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.

Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az.

-Valami szőrös és fekete!

Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.

-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?

-Én tudom! A Mikulás járt erre,bizonyára Ő hagyhatta el – kiáltott le a fáról a szarka.

-Szegény Mikulás kesztyű nélkül a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.

Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.

De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.

-Jajj azoktól én nagyon félek!

-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod, és bukfencelsz egyet azzá változol amivé csak akarsz.

-Jól jegyezd meg! Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka, illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mondd amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!

-Köszönöm szarka néni! Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!

A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.

A bokrok mögül egy éhes róka figyelte a nyulacskát.

-Nini egy jó kövér nyuszika! Ha közelebb ér elkapom.

-Jajj ott a róka! Látta meg a Rókát a nyulacska. Gyorsan átváltozom farkassá.

-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka. Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!

És egy nagyot bukfencelt, épp idejében mert a róka ráugrott, be akarta kapni.

– Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott. Ijedten iszkolt el az erdőbe.

A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.

Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.

– Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér, elkapom!

– Jajj, a fa mögül leselkedik egy farkas, vette észre a nyulacska. Gyorsan átváltozom medvévé! Béka lába, egér farka, kutya szőre tarkabarka, illa-berek,nádak-erek, én most tányértalpas mackó legyek!

És egy nagyot bukfencelt. Épp idejében mert a farkas el akarta kapni.

– Jajj, bocsánat, mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas, és iszkolt vissza az erdőbe.

A nyuszika elmondta a varázsigét, és visszaváltozva futott ki az erdőből.

Hamarosan oda is ért a Mikulás házához, bekopogtatott.

– Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!

– Nahát, én már mindenütt kerestem! De bátor nyulacska vagy Füles! Köszönöm!

Most már elindulhatok a gyerekekhez!

– Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot a jótettedért!

És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek, tele édességgel.

A nyulacska megköszönte, és vidáman dalolva futott hazáig. Szerencsére akkorra már a róka és a farkas is otthon várta a Mikulást, így a nyuszika hamar hazaért.

Vidáman énekelte a kedvenc dalát…Hull a pelyhes fehér hó….

20. MESE
La Fontaine: A tücsök és a hangya
 

Mit csinált a tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.

Szomszédjában élt a hangya:
éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télre.

"Búzát? - szólt a hangya sógor. -
Már ez aztán sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?"

"Mit csináltam? Kérem szépen
muzsikáltam - szólt szerényen
tücsök mester. - Aki kérte,
nótát húztam a fülébe."

"Nótát húztál, ebugatta?
Nohát akkor - szólt a hangya -
járd el hozzá most a táncot!
Jó mulatságot kívánok."
 

19. MESE
A vityilló
 

Egy kis vityilló állt a mezőn. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik.
Odaszökik ugri-bugri bolha:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
– Én az ugri-bugri bolha.
– Gyere. Lakjál velem!
Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak.
Odarepül a dunnyog-szúnyog:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, a fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
– Én a dunnyog-szúnyog.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hárman laknak.
Odasurran serényke-egérke:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
– Serényke-egérke.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már négyen laknak.
Odaugrik a breke-béka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog meg a serényke-egérke. Hát te ki vagy?
– Én a breke-béka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már öten laknak.
Odajön az alamuszi-nyuszi:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
– Alamuszi-nyuszi.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hatan laknak.
Odaszalad a csalóka-róka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, az ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka meg az alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
– Én? A csalóka-róka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már heten laknak.
Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas:
– Gyere, lakjál velünk!
Ott éltek, jól éltek
Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:
– Kis kunyó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka, alamuszi-nyuszi, csalóka-róka, ordas-farkas. Hát te ki vagy?
– Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!
Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.
 

18. MESE
Az alma meg a kerti manó
 

Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
   — Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
   Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
   — Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
   — Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
   Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
   Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában
   — Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
   — Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
   — Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!
   Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
   — Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.
   Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
   — Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
   Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
   Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
 

Valamikor régen, még a világ kezdetén nem voltak ám ilyen színesek a falevelek ősszel, mint most.
Egyhangú volt minden fa. Ha elmúlt a nyár, megsárgultak és lehullottak. Őszapó már nem akart változtatni régi szokásán, megelégedett a sárgával is. Ősz úrfi, a fia, egyszer különös ötlettel állt elő.
– Hadd fessem be én a fákat, csak egyszer. Már láttam Édesapám, hogy csinálja!
Az öreg Ősz ráállt, de titokban azért figyelte fia tevékenykedését.
Először Ősz úrfi a szorgos kis méheket bízta meg, hogy nyáron gyűjtsenek neki sok, sok festéket a virágokból. Azok el is vállalták, hiszen mi sem kedvesebb munka számukra, mint virágról, virágra szálldosni, nektárt gyűjtögetni. Külön kis kosarat kaptak, amibe a színeket gyűjtötték. Hétfőn a sárga, kedden a piros, szerdán a kék, csütörtökön a zöld, pénteken a bordó színeket gyűjtötték. A többi két napon azt csináltak, amit akartak.
Így ment ez egész nyáron. Gyűltek a színek. Hatalmas halmokat halmoztak fel a szorgos kis méhek, és munkájuk gyümölcsét minden nap megcsodálták.
Telt, múlt az idő. A reggelek hűvösödtek, a nap egyre gyengébben ontotta fényét, melegét, a virágok elkezdtek száradni. Az emberek megkezdték a betakarítást a kertekben, a mezőn. Ősz úrfi elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson.
Felvette mellényét, és elindult. Ahogy közeledett a festékgyűjtő helyhez, egyre nagyobb lármára lett figyelmes. Hallja, hogy a színek veszekednek, melyikük a legszebb. Olyannyira belemerültek a vitába, hogy összekeveredtek a nagy civakodás közben.
Mire az úrfi odaért, már nem volt csak minden színből egy kevéske, ami tiszta maradt. De volt, narancs, rozsdabarna, zöldes barna, bordópiros, és azok számtalan árnyalata. Nagyon dühös és elkeseredett volt egyszerre. Most mi lesz?
Ám nem volt mit tenni. A mezőről már elfogytak a színek, újakat gyűjteni nem volt honnan, így hát ezekkel pakolta tele zsebét az Úrfi, és
hintette, hintette nem is nézte hová. Szomorú volt, mert attól tartott, apja nem bízza többé rá a munkát.
Mire mindent átvarázsolt, Őszapó is előjött, hogy gyönyörködjön fia munkájában, de nem látta sehol.
Egy hatalmas tölgyfa tetején pillantotta meg.
– Mi a baj fiam? – kérdezte.
– Bocsásson meg Édesapám, de nem tudtam elvégezni tisztességesen a munkát, amit annyira szerettem volna – és elmesélt mindent mi is történt.
Az öreg Ősz a keblére vonta, és így szólt.
– Hallgasd csak fiam! A saját panaszodtól nem hallod az embereket, a gyerekeket.
Őszúrfi elhallgatott, és arra lett figyelmes, hogy az emberek így kiáltottak.
– Soha nem volt még ilyen szép, színes őszünk.
Az öreg Ősz büszke volt fiára, az meg örömmel ölelte át apját, hogy mégis sikerült elégedettek az emberek.
Így történt bizony és azóta színesek a falevelek a fákon, a cserjéken, a bokrokon. Hol több, hol kevesebb festék hullik egy – egy fára, de a
legpompázatosabb színekben tündökölnek az erdők, és örül neki minden madár, minden állat, és minden gyerek- ember, de még a felnőtt is.
 

Az adventi koszorún négy gyertya égett. Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani, amit beszélgetnek. Azt mondta az első: „Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni…” És néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra.
Azt mondta a második: „Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem…” A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: „Én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…” – ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek a szobába, és mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: „De hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!” – és elkeseredésében sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: „Ne félj! Amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a remény!”
A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával életre keltette vele a többit.
 

Ment a Nyúl az erdőben, üres zsákkal a hátán, gombát akart szedni, meg erdei bogyókat a kisz nyuszik számára, ám sajnos, semmit sem talált: se gombát, se bogyót.
Hát, egyszer csak egy zöld tisztás közepén meglát egy vadalmafát. Az ágai csak úgy roskadoztak az érett piros almától, a földre is jutott belőle bőven. Több se kellett a Nyúlnak, kinyitotta a zsák száját, és rakni kezdte bele az almát.
Arra repült a Varjú, leszállt egy farönkre és így károgott:
- Kár! Kár! Micsoda kár! Aztán hiába jön majd ide bárki, egy árva szem almát se talál!
- Hiába károgsz, Varjú koma – mondta a Nyúl -, annyi itt az alma, hogy jut belőle mindenkinek. Az én nyuszijaim meg otthon az éhkoppot nyelik.
Teliszedi a Nyúl az egész zsákot. Nehéz volt a zsák, fel se tudta emelni. Hétrét görnyedve húzta-vonszolta az erdei ösvényen hazafelé…
Egyszer csak valami puhába ütközött a feje. Fölpillantott, hát a Medve állt előtte!
- Mi van a zsákodban? – kérdezte a Medve.
A Nyúl magához tért a nagy ijedelemből, kinyitotta a zsákot, és így szólt:
- Alma… Vadalma… Tessék, vegyél belőle, Misa bácsi, szívesen adom.
Megkóstolta a Medve az almát.
- Jó kis alma! Zamatos! – bömbölte, vett belőle egy jókora marokkal, és ment az útjára.
A Nyúl meg hazafelé.
Megy a Nyúl az erdőben, innen is, onnan is összeszaladnak a mókus fiak, és kórusban sipogják:
- Nyuszi bácsi, kérek almát!
Mit tehetett volna,megint kinyitotta a zsák száját.
Hazafelé úton összetalálkozott régi barátjával, a Sünnel.
- Hová, hová Tüskeböki? – köszönt rá.
- Hát, tudod, gombászni indultam, de nem találok egyet sem. Üres a kosaram, nézd csak!
- Vigyél inkább almát. Vegyél nyugodtan, ne szégyelld, van belőle elég! - mondta a Nyúl, és jól megrakta almával a Sün kosarát.
Kiért a Nyúl a mezőre, hát ott sétál a Kecske a gidáival. Őket is megkínálta almával.
Ment, ment a Nyúl, de nagyon elfáradt. Már éppen leült volna valami buckára, amikor hirtelen…
- Köszönöm, barátocskám! – mondta a Vakond, és eltűnt a föld alatt, az almákkal együtt.
A nyusziházban ezalatt nem győzik várni Nyúlpapát. Hogy elüsse az időt, Nyuszimama hosszú meséket mond a korgó gyomrú kicsinyeknek.

Egyszer csak kopognak. Nyílik az ajtó, és ott állnak a küszöbön a mókuskölykök, kezükben egy szakajtó mogyoró.
- Tessék! A mamánk kérte, hogy ezt adjuk át, és köszönjük meg szépen – sipogták a kismókusok, aztán elszaladtak.
- Csoda történt… - suttogta Nyuszimama.
Jött a Sün is, egy nagy kosár gombával.
- Itthon-e a gazda? – kérdezte Nyuszimamát.
- Sajnos, nincsen. Már reggel elment hazulról, és még mindig nem jött meg.
Elköszönt a Sün Nyuszimamától, és elment, de a kosárnyi gombát otthagyta.
Kecske szomszédasszony káposztafejeket hozott, meg egy csupor tejet.
- Ez a gyerekeké – mondta Nyuszimamának.
És a csodák folytatódtak.
Csikorogva nyílt a pinceajtó fedele, és kidugta fejét a Vakond.
- Ez a Nyúl háza? – kérdezte.
- Igen, mi lakunk itt – mondta Nyuszimama.
- Akkor jó helyre ástam a járatomat – örvendezett a Vakond,és már dobálta is fel a pincéből a répát, krumplit, petrezselyemgyökeret,céklát. – Tiszteltetem Nyúl urat! – kiáltotta Vakond a pincéből, és már el is tűnt a föld alatt.
A Varjú meg csak károgott egyre:
- Kár! Kár! Micsoda madár! Fűnek-fának osztogattad az almát,engem meg se kínáltál!
Zavarba jött a Nyúl,előkaparta a zsák aljáról az utolsó almát.
- Tessék! Ez a legszebb! Csipegesd kedvedre.
- Kell is nekem a te vacak almád! Az ízét sem állhatom! Kár,kár! Micsoda dolog, a saját éhes gyerekeinek csak az üres zsákot viszi haza!
- Jaj, nem… Tüstént visszafordulok, és újra telitöltöm.
- Hová mennél, esztelen jószág! Nézd, micsoda felhők gyülekeznek!
De a Nyúl csak visszaszaladt az erdőbe.
Hanem amikor elért az ismerős vadalmafához, kit talált ott, nagy meglepetésére…
Meglátta a Farkas a Nyulat, és szája szélét nyalva megkérdezte:
- Hát te mi járatban?
- Én csak… almát akartam szedni… a kicsinyeimnek.
- Szóval, szereted az almát?

- Sze… szeretem.
- Én meg a nyulat szeretem! De nagyon ám! – rikoltotta a Farkas, és lódult, hogy elkapja a Nyulat.
Most tett igazán jó szolgálatot az üres zsák!
Késő éjszaka volt,mire a Nyúl hazaért. Otthon a jóllakott kisnyuszik már az igazak álmát aludták. Csak Nyuszimama nem aludt, csendesen sírdogált a szoba sarkában.
Egyszer csak megnyikordult az ajtó.
Fölneszeltek a kisnyulak, kiugráltak az ágyból.
- Hurrá! Megjött a Papa!
Nyuszimama az ajtóhoz rohant: a küszöbön ott állt a Nyúl, csuromvizesen.
- Nem hoztam… nem hoztam nektek semmit – suttogta alig hallhatóan.
- Szegénykém! Fő, hogy élsz… - borult a nyakába Nyuszimama.
Egyszer csak iszonyú dörrenés rengette meg a nyusziházat.
- Ez ő lesz! A Farkas! Csukjátok be az ajtót! Rejtőzzetek el! – kiáltotta a Nyúl.
Dörömbölt az ablaküveg,kivágódott az ablak, és egy hatalmas barna fej bújt be rajta. A Medve.
- Tessék! Itt az én ajándékom! – bömbölte a Medve. – Igazi finom hársméz…
Másnap reggel az egész nyuszicsalád az asztal köré gyűlt. Mi minden nem volt azon az asztalon! Gomba és mogyoró, káposzta és répa, krumpli, méz és cékla…
A gonosz Varjú meg csak álmélkodott.
- Föl nem foghatom! Hogyan került elő az üres zsákból ennyiféle jó?
 

Egy szép őszi napon Süni Soma elégedetten tekintett végig éléskamrájának polcain.
- Remek nyarunk és őszünk volt. Ennyi tartalékot még soha nem sikerült eltennem- állapította meg vidáman, mivel a kicsi kamra zsúfolásig volt piros almával, zamatos körtével és illatos szőlővel.
- Talán meg se bírok ennyi gyümölcsöt enni- gondolta magában, és tovább szorgoskodott. Éppen még egy láda almát szuszakolt be a már meglévők mellé, amikor Ugri nyuszi érkezett látogatóba.
- Úgy látom, neked is nagyszerű termésed volt. Én is most pakoltam tele a kamrámat, és mondhatom, alig érek el a rengeteg sárgarépától és káposztától, nem is beszélve az óriási zellereimtől. Talán rá is fogok unni erre a finomságra.
- Nahát, én is pont ezen gondolkodtam az előbb!- mondta a süni.
- Mondd csak, mi lenne, ha cserélnénk? Én adnék neked gyümölcsöket, te pedig adnál nekem zöldséget. Így mind a ketten jól járnánk, és nem unnánk rá hamar a téli tartalékainkra.
- Ez aztán a pompás ötlet!- lelkesedett a nyúl, s már épp haza akart rohanni pár zellerért, amikor az egyik fa tetejéről Rágcsa, a mókus ugrott eléjük.
-Hallottam, hogy miről beszélgettetek. Az a helyzet, hogy én is jó termést takarítottam be. Alig férek a sok diós-, mogyorós- és makkos zsáktól.
Nem csereberélhetnék veletek én is?
- Miért is ne?- mondta a sün.- Bár nekem még jobb gondolatom támadt! Mivel az összes erdőlakó több gyümölcsöt és zöldséget szüretelt, mint amennyit meg bír enni, ezért talán legjobb lenne, ha mindenki mindenkivel cserélgetne. Talán mások is örülnének ennek a lehetőségnek- folytatta, majd papírt vett elő, amelyre hatalmas betűkkel felírta; ”Minden erdőlakónak! Holnap az erdei tisztáson csereberét rendezünk. Akinek fölösleges gyümölcse, zöldsége van, hozza el, és cserélje olyan termésre, amilyenre szüksége van!”
- Lett is nagy izgalom a felhívásra, s másnap reggel a tisztás csak úgy nyüzsgött a sok erdőlakótól, akik ládából, zsákokból, szekerekről kínálták bőséges terméseiket. Soma almát és körtét vitt, Ugri rengeteg káposztát, a mókus pedig természetesen mogyorót. A vaddisznó egy zsák gesztenyét, a hörcsög búzaszemet, a rigó áfonyát hozott, de akadt ott napraforgómag, sütőtök, sőt még ízletes eperlekvár is. Mire dél lett, mindenki elégedetten pakolta össze a
terméseiért elcserélt portékákat
- Ezt jól kigondoltad!- fordult Ugri Somához, miközben a szekerére pakolászott.- Van most már gesztenyém, gombám, makkom, és almát is kaptam.
- Nekem pedig sikerült szert tennem sütőtökre és áfonyára- örvendezett a sün.- Így aztán nem kell aggódnunk amiatt, hogy ráununk a csemegékre.
- Úgy bizony- helyeselt a nyuszi- S mivel mindenki elégedett, talán jövőre is megismételhetnénk az erdei csereberét.
Így is lett. Ezentúl az erdő lakói minden ősszel kicserélték fölösleges élelmüket egymás között, s valamennyien változatos termésekkel teli kamrával várták a hosszú téli napokat.
 

Zörgő lábú szél osont át az erdei tisztáson. Egy fánál megállt, fázósan köhögött, panaszkodott:
– Elvesztettem a virágillatot!
Nedves, hűvös sóhajától tétován röpködni kezdtek a piros falevelek. Az aggódó, kicsi sündisznók összenéztek, és szapora döcögéssel hordani kezdték rejtekhelyükre a derékaljnak valót.
– Ennek fele sem tréfa! – mordult fel Mackó bácsi, amikor észrevette, hogy a vadméhek bezárták orra előtt a mézecskés odút. – Itt az ideje, hogy összehívjam téli álomra készülődő népemet a nagy, őszi számadásra!
A Kerekerdőben úgy szokás, hogy ősszel mindenki beszámol az erdő urának, Mackó bácsinak arról, menyit dolgozott és mi mindent gyűjtött a nyáron. Uhu bácsi szálkás ákombákomokkal feljegyzi ezeket az adatokat az erdő nagykönyvébe, és a legszorgalmasabbak nevét virágporból készült aranyfestékkel írja be. Ez ám a nagy kitüntetés! Elmegy a híre fától fáig! Ezért hát Mackó bácsi mindjárt kidoboltatta a harkállyal egy bükkfa kopogós derekán, hogy mindenki sorakozzék fel a tisztáson, kezdődik a nagy számadás! A parancsnak mindenki eleget tett.
Jött a hörcsög büszkén jelenteni, hogy hány pofára való gabonát gyűjtött. Borzék elmondták, hogy éjt nappallá téve hány cső kukoricát fuvaroztak haza A méhek meg a hangyák sem szégyenkeztek, de nekik már amúgy is nagyon jó hírnevük volt. Mackó bácsi elégedetten nézte a szorgalmas népet, a serény mezei egereket, a fontoskodó sündisznókat.
-Remélem, nem lesz ínség a télen, még akkor sem, ha hosszúra szabják a hótakarót. Ugye, mókuskák?
A mókusnemzetség tajgai büszkén válaszoltak:
– Mindent megszereztünk, ami tőlünk tellett! -És sorolták sorra, hogy ki mennyi diót, mogyorót, áfonyát hordott össze; hogyan bélelte ki frissen gyűjtött mohával az otthonát és tömködte be vele a repedéseket – egyszóval, hogy mennyi hasznos munkát végzett.
Csak egy kis mókus hallgatott nagy bölcsen a sor végén, azt remélve, hogy őt senki sem veszi észre: a kisi Mókus Péter. De nem volt szerencséje, mert Mackó bácsi hirtelen feléje fordult.
– Hát te…Halljuk, mit dolgoztál a nyáron? Nem vagy ölbeli gyerek!
Várakozó csend lett. Mindenki odanézett. A mókuska szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében, de a föld nem nyílt meg, és neki felelnie kellett. A sunyi róka, aki egy bokorból leste az egész gyülekezetet, odasúgta:
– Hazudj nekik valamit!
Mókus Péter is egy pillanatig erre gondolt, de aztán úgy érezte, hogyha most hazudna, hát soha többé nem tudna vidáman belenézni a patak tükrébe. Ezért inkább nagyot sóhajtott, és kibökte:
– Én egész nyáron játszottam és bukfenceztem!
– Feneketlen mézes bödön! – kiáltott Mackó bácsi. Mindenki felhördült a meglepetéstől, de legjobban a mókusnemzetség tajai.
– Szégyent hoz ránk ez a haszontalan!
– Poroljátok ki a bundáját! – vicsorgott a hörcsög.
– Nem engedem! Nem hagyom! – ugrott oda Mókus mama, és magához ölelte a fiacskáját.
– Mi az , hogy nem hagyod? – Hallatszott innen is, onnan is. – Meg kell leckéztetni a naplopót!
Akkora zsivaj kerekedett, hogy Mackó bácsi elbömbölte magát:
– Csend legyen!
Erre mindenki lejjebb vitte a hangját és ismét hallani lehetett, hogy zörög, köhög az avarban az őszi szél. Mackó bácsi szigorúan nézett a rendbontó mókusra
– Szóval azt mondod, hogy azért nem gyűjtöttél semmit a télre, mert egész nyáron át bukfenceztél?
– Igenis Mackó bácsi, kérem -szepegett a kérdezett-, annyit, hogy szinte belefáradtam.
– Hallatlan – morajlott fel újra a megbotránkozás és egy idős borzasszonyság, akinek a hátán már teljesen kikopott a bunda a sok fuvarozástól, hosszú orrát magasra tartotta: – Nahát, hogy mik vannak!…Bezzeg az én időmben!
– Bezzeg!…-Bezzeg! – bólogattak az erdei egerek. Mackó bácsi megvakarta a füle tövét.
– Akárhogy is vesszük, kölyök, te súlyosan megsértetted az erdei törvényt, amely kimondja, hogy minden valamirevaló mókusnak gyűjtenie kell a télre. Aki ezt elmulasztja, mehet száműzetésbe a nyírfaerdőbe, ahol se odú, se mogyoró!
Mókus Petinél eltörött a mécses.
– Mackó bácsi, ne tessék engem elkergetni! Igazán nem értem rá gyűjteni!
A róka, aki az előbb még füllentésre unszolta, most szolgálatkészen előugrott.
– Nagyon helyes! A bűnös bűnhődjék! Majd én megmutatom az utat a nyírfaerdőbe!
Mókus mama a kötényébe temette az arcát, a többiek pedig hangosan jajveszékeltek: -Ilyen szégyen! Még ilyen szégyent!
Már úgy látszott, hogy Mackó bácsi csakugyan nem tágít, amikor egy kis puha bundás, egérforma vendég furakodott a sokaság közé. – Utat kérek! Sürgős mondanivalóm van!
Nehogy bántsátok ezt a kis drága mókusgyereket!
– Hát e ki vagy? – csodálkozott Mackó bácsi.
– Cickány Panni, a vízi cickányok családjából – felelte a jövevény. – Váram van, sok-sok folyosóval, a patakpartba vájva.
Öntudatosan körülnézett. Hirtelen csend támadt.
– No, és mi közöd a Mókus Péter dolgához? – morgott Mackó bácsi. – Az, hogy ez a mókus énmiattam bukfencezett és velem játszott egész nyáron.
– Micsodaaaa? Még dicsekszel is vele?
– Úgy bizony! Neki köszönhetem, hogy meggyógyultam. Mert nagyon beteg voltam, és búsan üldögéltem a patakparton, amikor egyszer arra jött Mókus Péter
“Látod, – mondtam neki szomorúan,- milyen jó a pajtásaimnak. Azok úszkálhatnak a patakban, de én nem, mert a betegség után sokáig nem vízálló a bundám, és ha mégis belemennék, hát elpusztulnék.” “Jaj, a világért bele ne ugorj a vízbe!” – intett Mókus Péter.
“Igen ám, de olyan nehéz megállni, és még borzasztóbb itt ülni elhagyottan a parton, amikor velem nem játszik senki, mert mindenkinek unalmas vagyok azzal, hogy ezt se szabad, azt se szabad…És így fog elmúlni felettem az egész napsugaras nyár…”
Hát tudjátok-e, mit csinált erre Mókus Péter? Nem ment el a vörös fenyők erdejébe áfonyát szedni, pedig oda indult, hanem ott maradt és játszott velem egész estig, hogy ne fájjon annyira a szívem a lubickolás után. Azután is eljött, mindennap. Letette a falevél tarisznyáját és mókázott meg bukfencezett. Akkor mulattam a legjobban, amikor vetette a bukfenceket! Minden búmat, bánatomat elfelejtettem és a vidámságtól napról napra jobban lettem. Peti meg csak vitte haza mindennap az üres tarisznyáját…
A kis cickány elhallgatott. Hálától csillogó szemmel nézett Petire. Mackó bácsinak úgy a torkára ment valami láthatatlan gombóc, hogy percekig krákogott tőle. Mókus néni félig sírt, félig nevetett.
– Tudtam! Tudtam, hogy valami tévedés lehet a dologban!
– Nincs itt semmiféle tévedés! – dördült meg újra erőteljesen, de kissé náthásan Mackó bácsi hangja. – Elrendelem, hogy Mókus Péter nevét aranybetűkkel írják be a Kerekerdő nagykönyvébe!
– Nem is kell száműzetésbe mennem? – szólalt meg remegve Peti.
– Nem, fiacskám! -felelte Mackó bácsi.
-Éljen! – tört fel az ujjongás a mókusok torkából. – Mégsem hozott ránk szégyent Mókus Péter! Majd mi adunk neki a mogyorókészletünkből, hogy ne éhezzék, ha felébred télen!
És elkezdték szórni Peti elé a rengeteg összekuporgatott mogyorócskát, úgy, hogy nemsokára a derekáig ért…Csak a hörcsög vágott most is mérges arcot. – Na és az erdei törvény?…Azzal mi lesz?
Mackó bácsi alig méltatta egy megvető pillantásra, azután a mókusokra mutatott.
– Ez az igazi törvény! Hátat fordított a durcás hörcsögnek és elindult a barlangja felé.
 

– Én is úgy keltem ki a cinegetojásból, akár a többi cinegefióka – mesélte a cinege. – Úgy csipogtam, úgy tátogattam kicsi csőrömet, akár a többiek. Velük együtt növekedtem, velük tanultam meg repülni, hanem egyben mégis különböztem a többi cinegétől: nem akartam elhagyni az erdőt, s mikor azok mind a kertek, házak, emberek közelében kerestek szállást maguknak télvíz idejére, én ott maradtam szép hazámban, a rengeteg nagy erdőben. Tavasszal bújtam ki a cinegetojásból, amikor zöldült a világ, csak a vidám és zöld nyarat ismertem, s azt hittem, örökké tart! Az ősztől nem ijedtem meg, a színpompás tarka erdő a zöld erdőnél kis jobban tetszett nekem, hanem amikor eleredt a levéleső, s hullott a fákról, bokorról, bizony összeszorult a szívem. Az éppen megült faágról a földet beborító levélszőnyegre néztem, amikor váratlanul egy igyekvő csigabigát pillantottam meg.
– Hová visz téged a nagy igyekezet, Csigabiga?
– Ide-ide, a fa tövébe… – felelete a Csigabia.
– Milyen jó, hogy éppen ennek a fának az ágán ülök,most elbeszélgethetünk kedvünkre egymással! -örültem meg a Csigabiga válaszának.
– Szó sem lehet róla! – szólt a Csigabiga nagy komolyan. – Bebújok a csigaházba, csigaházam betakarja az avar, a hullott levelek szőnyege, s én alszom a jó melegben, csak tavasszal bújok újra elő! – S azzal már ott se volt, azaz mégis ott volt, csak nem láthattam többé, mert mélyen elrejtezett a levelek alatt.
– Jó álmokat! – kiáltottam mérgesen, és elröppentem. Barátomat, a kis mókust kerestem fel. Álmosan ült a fészkében, és lompos farkával vigyázva takarta roskadásig elemózsiával telt kamrácskája ajtaját.
– Ilyenkor, téli álmom előtt már nem szívesen fogadok vendégeket…még legjobb barátaimat sem…- mondta barátságtalanul, és nagyot ásított.
– Bocsáss meg, kedves Mókus – válaszoltam udvariasan-, nem tudtam, hogy a mókusok ilyentájt aludni készülnek…- és odébbálltam. Erdő fölött szálltam, mező fölött szálltam. Az egek pásztorai, a szelek, fellegnyájukat terelgették az égen…és lenn, a mezőségen éppen akkor iparkodott haza a Mezei Egérke.
– Hová-hová, Mezei Egér? – szólítottam meg. A Mezei Egérke előbb megijedt és elbújt, de amikor meghallotta, hogy én, Kiscinege szóltam hozzá, előbújt hirtelen rejtekéből, és így felelt:
– Hazamegyek a házamba, föld alatti lakásomba…Jobb odabent, mint idekint…Nézz csak fel az égre, látod-e a sok felhőt, azok hozzák az esőt! – s már ott se volt.
Eszembe jutottak a fürge gyíkok, békák, a hallgatag erdei siklók, vajon hová tűntek? Bizony ők is átalusszák a telet, ki kövek alján, ki öreg fák odvában, sötét üregében, ahol helyet talál. A Hörcsög is, mintha drága prémbundáját féltené az esős és zimankós időjárás viszontagságaitól, föld alatti termeiben, begyűjtött gabonájából eszegetve szundikálja át a telet. Maga a Borz sem sétál kinn a nyirkos, nedves időben, hanem száraz és tiszta lakásában, a Borz-várban éldegél.
De én ágról ágra szállva még vígan éltem. Már kinőtt meleg téli tollruhácskám, megvédett a hideg szél ellen. Amikor eleredt az eső, így énekeltem:
Ess, eső, ess…engem ne keress…!
De az eső mégis rám talált, én meg egy csapzott bundás Nyuszira akadtam. Meg is dorgáltam nyomban:
– Ilyenkor minden rendes Nyuszi a Nyuszi-házban alszik!
– Micsoda!?! – szökkent talpra a tapsifüles Nyuszi. – Hogy költheted ilyen henye hírét a Nyúl-nemzetségnek?
– Hogyan? Ti nem alusztok téli álmot? – csodálkoztam. Bizony a Nyuszi válaszra sem méltatott, hanem megvetően odébb iramodott. Később az Őzike magyarázta meg nekem, hogy a Nyuszi, mióta világ a világ, esőben, szélben, hóban, fagyban a szabadban marad, s újonnan nőtt meleg téli bundájában dacol a hideggel.
Őzike lett ekkor az én jó barátom, ő mesélte el azt is, hogy a Medvék is barlangjaikba húzódtak, és hosszú téli álomra hajtották medvefejüket. Fagyos szél zörgette az ágat, napról napra nőtt a hideg, aztán egyszerre csak fehér lett a világ. Olyan fehér, amilyennek előtte sohasem láttam.
– Mi ez a nagy fehérség? – kérdeztem Őzikét, aki annyival okosabb volt nálam.
– Ez a hó …-felelte. – Alvó erdők, alvó mezők takarója…
– Szépnek szép… – ismertem el – csak éppen elfedi előlem az ebédemet, nem látom az apró magvakat, szemeket…s bizony nekem már nagyon üres a begyem!
Harmadnapra még üresebb lett. S hiába kértem a fától, erdőtől, mezőtől tanácsot: mitévő legyek, aludtak mind, s én ott álltam a nagy télben, tanácstalan. Bántam-szántam, miért is nem hallgattam cinegetestvéreim tanácsára, miért maradtam künn az erdőn? Aztán gondoltam egy nagyot, s utánuk repültem. Meg is találtam őket, s velük együtt átvészeltem a telet. Azóta is mindig a házak közelébe költözöm télire.
 

Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy medve. Összetalálkozott a macskával, azt mondja a macskának:
- Hallod-e, macska! Egyezkedjünk össze! Csináljunk egy házat ketten!
Jól van, esszegyezkedtek, csináltak az erdőben egy házat, ketten laktak a medvével, beszélgettek, nem unatkoztak. Egyszer csak ősz volt, azt mondja a medve:
- Hallod-e te macska, te cica! Nemsokára tél lesz. Valami ennivalót kéne szerezni.
- Jól van - azt mondja a macska.
Elmentek az erdőbe, de előbb elmentek a boltba, vettek egy nagy bödönt, s elmentek az erdőbe, telirakták mézzel. Újra elmentek, vettek egy nagy bödönt, azt telirakták zsírval, s feltették a háziknak a padlására. Nagy tél lett, fújt a szél, hideg volt. A medve lefeküdt és aludt, mert télbe, - tudjátok -, a medvék alusznak, a macik.
A macska éhes lett, a medve nem evett, mert aludt. De a macska erőst éhes lett, - hogy tudjon úgy kimenni, hogy felmenjen a padlásra, és lopjon abból a zsírból egy kicsit, …vagy a mézből. Lassan kinyította az ajtót, s ki akart lopodzkodni.
Azt mondja a medve:
- Hova mész, macska?
- Jaj, jaj! Képzeld el, itt volt egy egérke, s meghívott a keresztelőbe. Azt mondta, hogy született neki egy kisbabája. Én leszek a keresztapja.
- Jól van, csak menjél - mondta a medve.
A macska kilopodzkodott, és felment a padlásra, s megette a zsírnak egynegyed részit, a méznek egynegyed részit, lelopodzkodott. Azt mondja a medve:
- Na, hazajöttél a keresztelőből?
- Hazajöttem.
- Mi a neve a kisbabának, kisegérkének?
- Negyedecske.
- Jaj, még ilyen nevet még sose hallottam. Negyedecske.
Eltelt egy darab idő, két-három nap, a macska újra olyan éhes volt. Hogy tudjon felmenni a padlásra egy kicsi ennivalót lopni? Lassan az ajtót kinyitotta, hogy kiosonjon, de a medve
felébredett:
- Hová mész, macska?
- Jaj, jaj, megint itt volt egy kisegér, meghívott a keresztelőre, született egy kisbabájuk, s én leszek a keresztapja.
- Menjél csak! - mondta a medve.
Elment a macska, megette felét a zsírnak és a méznek, utána visszament, és azt mondja a medve:
- Hazajöttél a keresztelőből?
- Hazajöttem.
- Mi a neve a kisbabának?
- Felecske.
- Jaj, még ilyet sose hallottam! Negyedecske…, Felecske...
Na eltelt egy-két-három nap. A macska újra megéhesedett, megehült. Megint, amikor aludt a maci, kinyitotta az ajtót, és ki akart lopodzkodni. Felébredett a medve:
- Hova mész, macska?
- Képzeld el, újra meghívtak a keresztelőbe, megint született egy kisegérke, én leszek a keresztapja.
- Menjél csak, macska!
A macska felment a padlásra, mind egy falásig, még a bödönt is kinyalta, a mézet is megette, a zsírt is. Lejött, felébredett a medve:
- Na, te macska megkereszteltétek-e?
- Meg hát.
- Mi a neve?
- Semmisincs.
- Hogy milyen furcsa nevek vannak! - csodálkozott a medve. - Semmisincs… - Felecske… -
Negyedecske…! Nem tudtam.
Hát egyszer csak tavasz lett. Felkelt a medve lesoványodva. Éhes volt.
- Nem baj - azt mondja a macskának: van nekünk a padláson zsírunk, van nekünk mézünk,
sütünk palacsintát, mézet teszünk bele. Jó mézes palacsintát eszünk. - Menjél csak fel macska a padlásra, hozdd le azt a két bödönt!
- Jaj, én úgy szédülök! - mondta a macska.
Pedig a macskák nem szédülnek. Igaz-e? De hazudott.
- Na, jól van, felmegyek én a padlásra - mondta a medve.
Felvánszorgott a padlásra, nézi a bödönt, s hát ott bizony semmi se volt.
- Na, megállj, te gonosz macska! Megetted, ezért mondtad, hogy: Negyedecske, Felecske, Semmisincs. Ameddig én aludtam, addig te bélakmároztad.
A macska tagadta rettentően. Azt mondja a macska:
- Tudod mit, medve? Feküdjünk ki a napra, s akinek a szőrire kijő a zsíros, meg a mézes, akkor az ette meg…
Hát kifeküdtek a napra, a macska elment, és a bödönt még jobban kikotorta, s aludt a medve, békente a szőrit. Egyszer felébred a medve, - nézi, csupa mézes a szőre.
- Hát én ettem volna meg vajon? - csodálkozott a medve.
S akkor a macska jó nagyot kacagott, elfutott az erdőbe. Szegény medve még most is él, ha meg nem döglött az erdőben.
Itt a vége, fuss el véle!

10. MESE
Fésűs Éva: Bundavásár
 

Valamikor nagyon régen, amikor még híre sem volt nyusziprémnek vagy medvebundának, az állatok csupaszon áztak-fáztak a kerek erdő közepén. Az őzike sírva fakadt, hogy mi lesz, ha odaér a tél csikorgó hidege. Megtudta a dolgot egy mesebeli kis szűcs.
Nosza, nagyot gondolt! Ládáját felnyitotta: volt abban fényes szőrme, tündérkabátok puha bolyha. Majd ő varr az állatoknak bundát! Tüstént munkához látott. Ollója éjjel nappal csattogott, kezében ficánkolt a tű, látástól vakulásig. Amikor elkészült, szekérre rakta a temérdek bundát, és kihajtatott a kerek erdőre. Ott nagy hangon hirdetni kezdte:

– Megnyílott a bundavásár
tessék, őzek és nyuszik!
Annak jut a legszebb bunda, 
ki keveset alkuszik!
Van itt, kérem, mindenféle
nyusziködmön, rókaprém,
jó meleg a háta, ujja,
divatosra szabtam én.
Kifordítom, befordítom,
vállatokra igazítom,
mókus farka, medve mancsa,
nyuszi füle belefér!
Bújjék bele, aki fázik,
s nem ijeszti meg a tél!

Támadt is akkora tolongás, hogy a mókus nem találta meg az elejtett mogyorót. Az öreg medve tüstént odatoppant:

– Örülnék, ha nekem adnád
ezt a szép, bozontos barnát.
Lépesmézzel fizetek!
– Áll az alku – szólt a kis szűcs -, viheted!
Jött a róka:
– Jaj, de csinos
ez a piros, sima,
rám szabott kabát!
Adok érte egy kacsát!

Vette, vitte. És mögötte jött a többi. Tolakodtak, furakodtak, könyököltek, veszekedtek, igyekeztek, csak hogy mindnek jusson bunda. Az őz gombát hozott érte, s kapott egy szép, pettyegetett, barna prémet. Bokázott is, olyan szép lett!
Bundát vett a vidra, pocok, ürge, menyét meg a borz. A zsugori, mérges hörcsög jó sokáig válogatott, s nem akarta kifizetni tömött pofazacskójából a maréknyi búzamagot.
Annál jobban ugrabugrált örömében a kis mókus, amikor belebújhatott rozsdabarna kabátjába:

– Nem is ázom, nem is fázom,
olyan meleg a kabátom!

Felöltözött a farkas, a vaddisznó, a nyúl. A mesebeli kis szűcs boldogan látta, hogy pompásan sikerült a vásár. Már éppen hazafelé készülődött, amikor váratlanul megszólította egy félénk hangocska.
– Mesebeli kis szűcs, én is nagyon fázom.  Nem volna még egy bundácskád?
Nézi a kis szűcs, hogy ki az?… Hát, egy szegény sündisznó didergett a fűben. A nagy tolongásban az erősebbek minduntalan hátralökték, és neki nem jutott bunda.
– Ejnye – vakarta a füle tövét a kis szűcs -, miért nem igyekeztél, ügyeskedtél jobban? Már mindent eladtam. – Nézd meg, hátha mégis akad valami!
– Mondom, hogy semmim sincsen, hacsak…
– Hacsak???… – kérdezte reménykedve a sün, és apró szeme úgy csillogott, hogy a kis szűcs igazán megsajnálta. – hacsak ezt az ócska tűpárnát nem veszed a hátadra – mondta.
Mit volt mit tennie a szegény kicsi sünnek, annyira fázott, hogy a ronggyal bélelt tűpárnát azonmód magára vette. Beborította hátát, fejét.
Hát bizony, ezzel nem nagyon dicsekedhetett!
Legelőször a nyúl vette észre. És kacagva hátracsapta a fülét.
– Oda nézzetek, hogy néz ki a sün!
– Ó, te ostoba! Hogyan választhattál ilyen csúfságos bundát? – kényeskedett az őz.
– Hiszen ez szúr!
– Mondhatom, jól megjártad! – kiáltotta hetykén a mókus, és mindjárt csúfolni kezdett:
– Tüskés disznó! Tüskés disznó! Szegény kis sün, akármerre fordult, mindenütt csúfolódó, fintorgó pofácskákat látott. De akkor ijedt meg csak igazán, amikor még a róka is eléje toppant, és szemtelenül kötekedni kezdett vele:
– Micsoda bunda! Hahaha!… No, hadd lássam legalább, hogy elöl vagy hátul gombos-e?
– Nem mutatom meg! – mondta a sün, és gyorsan összegömbölyödött ahogy csak bírt. Reszketett félelmében, hogy most mi lesz?
Róka koma meggondolatlanul odakapott.
– Hááá!… Aúúúú! – üvöltött is akkorát a következő pillanatban, hogy a cinegének torkán akadt a nóta. A rókát úgy összeszurkálta a sok kis meredező tű, hogy rémületében futásnak eredt, és a hetedik erdőig meg sem állt. A csúfolódók elnémultak a meglepetéstől. Maga a kis sün is alig akarta elhinni, hogy ő most legyőzte a ravasz, erős rókát.
– Ejha! – szólalt meg végre a mókus. – Mégiscsak ez ám a bunda!
– De az ám! – mondat mackó bácsi. – Derék fickó vagy, öcsém!
Az őz lesütötte a szemét, a nyúl bocsánatot kért, de a boldog kis sün nem haragudott senkire. Sokkal nagyobb volt az öröme!
Meg is hempergett a vadkörtefa alatt, s hát, képzeljétek, amint felállt, mind a hátára tűzdelődtek a lepotyogott kis körték. Mi mindenre lesz még jó ez a tüskés bunda!…
A sok körtét hazavitte. Nekem is adott belőle, én pedig megígértem, hogy ezt a történetet elmesélem nektek.
 

9. MESE
A piros kabát kalandja
 

Huíj… huíj… – Matyiék ablaka alatt fütyült, dudált a szél, és a kertben a fák nyöszörögve hajladoztak, s hullajtották a leveleiket.
– Hullanak a falevelek. Jön az ősz– mondta Matyi.
– Ki is mosom a piros kabátodat – szólt mami –, a szélben hamarosan megszárad majd.
– Jó, legalább holnap már a piros kabátomban sétálhatok. Mami kimosta a piros kabátot, kivitte a kertbe, két fa közé kötelet feszített, arra akasztotta.
– Huíj… huíj… – fütyült a kegyetlen szél. Fölkapta a kabátkát a kötélről, s röpítette. Addig röpítette, míg a piros kabát fönn-akadt egy öreg tölgyfa ágán.
– Látogatóba jöttél hozzám? – kérdezte az öreg tölgyfa.
– Nem hiszem – mondta a piros kabát –, úgy történt, hogy éppen ide fújt a szél. De szeretnék visszamenni Matyiék kertjébe.
– Majd csak érted jön valaki – suttogott az öreg tölgyfa. De a piros kabátkáért nem jött senki; sem Matyi, sem mami nem tudta, hogy elvitte a szél. A piros kabát sírdogálni kezdett, nagyon vágyódott Matyi után. Egyszer csak hallja ám:– Muuuú… muuuú…
– S a tölgyfa alá állt egy pirostarka tehénke.
– Vegyél le, tehénke – kérlelte a piros kabát –, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe! A pirostarka tehénke szarva nem ért föl a piros kabátkáig.
– Bee… beee… – A tölgyfa alá állt egy fehér szőrű bárányka.
– Vegyél le, bárányka – kérte a piros kabát –, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe! De a fehér szőrű bárányka nem tudott felugrani a piros kabátkáig.
– Nyihihihi… – nyerített egy fekete lovacska, és a tölgyfa alá állt. A piros kabát sírva kérte:– Vegyél le, lovacska, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fekete lovacska hiába ágaskodott, nem érte föl a piros kabátot.
– Csip-csirip – csiripelte egy színes tollú madárka, és a tölgyfa ágára szállt.
– Éppen téged vártalak! – örvendezett a piros kabátka.
– Végy a csőrödbe, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A madárka a csőrébe kapta a piros kabátot, de a szél kitépte a csőréből, és röpítette, vitte árkon-bokron át, s egyszer csak szépen letette Matyiék házának a küszöbére.
Matyi kinyitotta az ajtót, és azt mondta:
– Nézd csak, mami, a szél már meg is szárította a piros kabátomat, és idehozta a küszöbre!
 

8. MESE
Zelk Zoltán: Őszi mese
 

     Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
     – Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
     A falevél erre sírva fakadt.
     – Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
     A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
     Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
     De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
     – Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
     De a falevél bizony nem tudta.
     Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
     – Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
     Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
     – Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
     A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
     – Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
 

7. MESE
Szent Márton története
 

Valamikor réges régen élt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, Márton. Márton édesapja katona volt. Amikor a kisfiú nagyobbacska lett, ő is szeretett volna katona lenni és jelentkezett a római hadseregbe.
Sisakban, páncélban, lóháton ülve kardozott bátran a csatákban. Bátorsága mellett jószívű is volt, ezért katonatársai megszerették őt. 
 Egy napon egy város felé lovagoltak és az út szélén egyszer csak megláttak egy koldust.
Hideg volt, de a szegény kolduson alig volt valami ruha, reszketett, fázott, amikor megszólította Mártont:
– Segíts rajtam, megvesz az Isten hidege!
Márton tanakodni kezdett, mit is adhatna ennek a szegény embernek, mert saját ruháján kívül nem volt nála semmi más. Hirtelen levette köntösét, kardjával kettévágta és az egyik felét a didergő koldusra terítette.
Később, amikor Márton lefeküdt aludni, különöset álmodott. Álmában Jézust látta, és a vállán az a fél köpönyeg volt, amit ő adott a koldusnak.  
Márton nemsokára otthagyta a hadsereget és pap lett belőle. Nagyon szerették mindenütt, mert jóságos volt és mindenkinek segíteni próbált.
Az emberek hamarosan meg akarták választani püspöknek. Márton nem akart püspök lenni, aki díszes palotában lakik és szolgák veszik körül, ő ezután is egyszerű életet akart élni. Ezért elbújt az emberek elől, hogy ne találják meg. Képzeljétek, milyen jó búvóhelyet talált! A libák közé bújt el, az ólban.
De a libák nem maradtak csendben, hangosan gágogtak, és gágogásukkal elárulták Márton búvóhelyét.
Így az emberek megtalálták és mégiscsak püspök lett belőle. Ezután is ugyanolyan jóságos és szerény maradt, mint előtte. Nagyon sokat segített a szegényeknek és az emberek egész életében nagyon szerették őt.,
 

6. MESE
Az aranylúd
 

Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot űztek belőle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.
Egyszer a legidősebb testvér fát vágni ment az erdőre. Mielőtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdőbe, szembejött vele egy ősz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:
 – Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!
De a fiú nagy bölcsen azt felelte:
– Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az ősz öregemberke miatt történt.
Most aztán a középső fiú indult az erdőre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, őt is megszólította, tőle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középső fiú is azt mondta nagy bölcsen:
 – Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. A büntetés őt is utolérte: alig sújtott egyet-kettőt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.
Harmadnap előállt Tökfilkó.
– Édesapám – mondta –, engedj ki egyszer az erdőre fát vágni!
– Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá! De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:
– Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon! Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdőbe, találkozott az ősz öregemberkével.
Az ráköszönt és megszólította:
 – Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!
– Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserű árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki. Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy előszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserű árpasör helyett pedig zamatos bort.
Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:
– Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt. Azzal az emberke eltűnt.
Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni: A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez.
Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" – gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középső lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.
Jött végül a harmadik lány is, s az se másért. – Ne gyere ide – kiáltotta a másik kettő –, az ég áldjon meg, ide ne gyere! De az nem értette, miért ne mehetne oda. – Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek – mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy ő is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tőle; hozzáragadt a keze neki is. Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman. Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezőn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:
– Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ előtt így szaladni a legény után?
Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már ő is utánuk. Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.
– Hej, tisztelendő úr, hová olyan sebesen? – kiáltott rá. – Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelőnk is van? Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg őt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, ők meg utána.
Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül. Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a veje ura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza. Tökfilkónak eszébe jutott az ősz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdőbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.
– Rettenetes szomjúság kínoz – felelte az–, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az előbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esőcsepp egy egész tűztengernek!
– No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad – mondta a fiú –, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz. Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.
A fiú újra előállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen előbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.
– A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdőbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:
– Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtől, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni. Tökfilkó megörült neki, azt mondta:
– Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak! Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet. Tökfilkó harmadszor is előállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, előbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.
– Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat! Tökfilkó sietett az erdőbe. Ott találta az ősz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:
– Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám. Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt.  

5. MESE
A róka és a libák