74. MESE

A susogó fák meséje

Valahol messze, ahol az ég egybeolvad a fák koronáival, létezett egy ősi erdő, amit az emberek csak úgy emlegettek: a Susogó Rengeteg. Nem volt térképen, sem útjelző táblán, mégis néhanapján rátalált, aki elég kíváncsi volt, és elég csendes. A Susogó Rengeteg fái mások voltak, mint bárhol a világon. Ők beszélni tudtak – nem szóval, nem kiáltással, hanem susogással. Olyan susogással, mely csak alkonyatkor született meg, mikor már a madarak is leszálltak pihenni.

Az erdő mélyén, egy idős tölgyfa árnyékában élt egy kisfiú, Ábel. Nem volt ő fa, és nem volt madár sem – hanem egy kíváncsi, kalandvágyó gyermek, akit egy vándorló madár vezetett az erdőbe. A fiú egy viharos éjszakán tévedt el az erdei úton, és mikor a villámlás rémisztő képeket festett az égre, hát a madár, egy sárgapettyes fülemüle, egyenest a Susogó Rengetegbe vezette.

Ábel először félt. Az erdő hangja nem olyan volt, mint a város zajai. Itt nem dudált semmi, nem zörgött autó, csak levelek susogtak, ágak roppantak, s a madarak fészkük mélyén csiviteltek álmosan.

– Ki van ott? – kérdezte a fiú egy este, mikor már három napja élt a fák közt.

Egy magas, görbe hátú bükkfa válaszolt először. Ágaival meglendült, s kérge meg-megnyikordult.

– Mi vagyunk, kis vándor. Mi vagyunk, a mesélő fák.

Ábel körbefordult, szemét nagyra nyitotta.

– Tudtok beszélni?

– Nem úgy, mint az emberek. Mi a szél hangját kölcsönözzük, a lombunk rezzenését, s az évszakok emlékét – suttogta egy öreg nyírfa, akinek kérge olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó.

És attól fogva, minden este, mikor már a csillagok kibújtak az égre, s a szél puhán játszott a lombok között, a fák mesélni kezdtek.

Elmesélték a tavaszi virágzás első illatát, amikor a méhek először zümmögtek a réten. Elmesélték, mikor egy réges-régi télben egy barna medve család épített odút a tölgyfa tövében. Meséltek arról is, mikor egy árva őzike könnye harmattá vált a hajnali fényben.

Ábel minden este ott ült a fülemüle társaságában, hallgatta a fákat, és nem csak a történeteket tanulta meg, hanem hallani is: meghallani a szél hangjában a szavakat, a lombok között megbúvó gondolatokat.

– Miért meséltek nekem? – kérdezte egyszer.

– Mert figyelsz – felelt egy sovány nyárfa. – És aki figyel, az képes megőrizni a világ emlékeit.

Egy napon, mikor Ábel már hetek óta ott élt, a fák azt mondták:

– Itt az idő, hogy hazatérj. Vigyél magaddal minket is, ne a törzsünket, nem a leveleinket, hanem a meséinket.

Ábel szomorúan, de tudta, hogy el kell indulnia. A fülemüle elkísérte az erdő széléig, ahol a világ ismét zajos és színes lett. Visszament a városba, szülei karjába, a megszokott mindennapok közé. De a fák szavai ott susogtak a fülében minden éjjel.

És attól kezdve, Ábel mesélni kezdett. Először csak a testvérének, aztán az iskolában, később könyvekbe írta mindazt, amit a Susogó Rengeteg megtanított neki.

S aki meghallotta ezeket a meséket, annak a szíve megnyílt egy kicsit. Némelyek még az erdőségek felé is vetettek egy pillantást, hátha ott, a távoli lombok között, egyszer majd meghallják a fák susogását is.

Mert aki jól figyel, bizony, meghallhatja. Csak csendben kell maradni… és hinni a mesékben.

 

73. MESE

Hogyan lett a huszárnak lova?

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy huszár. Délceg huszár, híres vitéz hírében állt, de nagy volt a bánata, mert nem volt neki lova. Mégiscsak nagy szégyen, hogy egy huszár gyalog járjon! Azon tanakodott egyre, hogyan szerezzen lovat magának.

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy lovardába, ahol nem pénzt kér a munkájáért, hanem lovat.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

– Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

– Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

– Munkát vállalnék.

– Örömest felfogadnálak, de bizony úgy leszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok fizetni.

– Nem is kérek más fizetséget, mint egy lovat.

– Egy lovat? De hát az én lovaim mind betegek, mind gyengék. Aszottak, soványak, hálni jár beléjük az élet!

–  Egyet se féljen gazduram! Meggyógyítom én őket!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Bizony elszorult a huszár szíve a beteg lovak láttán. Egyik gyengébb volt, mint a másik.

„Ezeknek jó étel kell és jó gondozás!” – gondolta. Hozzálátott. Kitakarította az istállót. Lecsutakolta a lovakat. Megkefélgette a szőrüket. Készített nekik egy szép tágas kinti karámot, ahol a napfényben jó nagyokat sétálhattak. Mert ezek a lovak mindig az istállóban voltak. Nem takarították, nem sétáltatták őket annakelőtte. A huszár tudta, hogy mi kell a lónak.

„Erőre kapnak, ha adok nekik jó ennivalót!” – gondolta. „Kaszálok nekik friss füvet, azzal etetem őket.” A fű jól esett a lovaknak, de csak nem erősödtek.

„Hát, bizony, zabra lenne szükségük. De a gazda szegény. Nem telik neki zabra.”

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy aratásba, ahol nem pénzt kér a munkájáért,  hanem a learatott zabból néhány zsákkal.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

–  Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

–  Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

–  Munkát vállalnék az aratásban.

–  Örömest felfogadnálak, mert sok a munka. De bizony, úgy elszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok neked fizetni.

–  Nem is kérek más fizetséget, mint néhány zsák zabot.

–   Zabot? Hát azt szívesen adok!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Beállt a huszár az aratásba. Keményen dolgozott. Sok kéve gabonát lekaszált. Meleg volt, izzadt, de nem lankadt. Egyre csak a lovakra gondolt, amiknek nagy szüksége van a zabra, hogy megerősödjenek. Látta ezt a gazda. Elégedett volt a huszár munkájával. A nap végeztével adott neki öt zsák zabot.

Örömmel vitte a zabot a lovakhoz a huszár. Megetette őket. A lovak a zabtól úgy jóllaktak, hogy kikerekedett a hasuk, megfényesedett a szőrük, visszatért az erejük. Örült a huszár. Elégedett volt a gazda. Megajándékozta a huszárt egy szép barna lóval. Felpattant rá – amúgy huszárosan! – és délcegen nyargalt a mezőben! Jól gondját viselte! Ápolgatta, szeretgette. A lova is szerette a huszárt, mert jó gazdája lett. Óvta, vigyázta őt minden csatában. Párja sem volt annak a lónak az egész huszárezredben!

 

72. MESE

A három ólomkatona

 

Egyszer régen, hajdanán, három ólomparipán, három ólomkatona elment a csatába, golyólakomára. Golyólakomára.

A nagy golyólakomán az egyik elvesztette a fél karját. De észre se vette. A másik a fél lábát. De észre se vette. A harmadik a csákóját. De biz észrevette. De biz észrevette.

Nosza tüstént elindult, hogy azt megkeresse. Igaz, addigra már vége lett a csatának, a golyólakomának. Az ellenség megfutott. Szaladt, ahogy csak tudott. Vagy annál is jobban. Kifutott az országból, s bizony a világból is kiszaladt volna, ha futtában meg nem állítja a csákóját kereső ólomkatona harsány kiáltása:

– Az ércből öntött nagyágyúra, hol lelek rá a csákómra?! Szóljon, aki tudja! Szóljon, aki tudja!

Ám senki se felelt. A rémületében megtorpant sereg gyors haditanácsot tartott volna, ha az ólomkatonánk időt hagyott volna erre. De még a tanácsba hívó trombitát se fújhatták meg. Épp akkor kondult meg a szomszéd faluban a déli harangszó. Csupa szívességből a szárnyára vette a megmérgedt ólomhuszár szavát, s világgá röpítette.

– Dézom, dézom, hej, mordézom, a gyáva ne parádézzon, de feleljen, ha kérdezem, becsülettel, egyenesen!

Erre már felelni kellett. Ezért egymásra néztek mind egy szálig. Még biztatták is egymást a szemük sarkából:

 – Szólj te, édes komám! Vagy te is elrontottad a gyomrod a golyólakomán?!

Hanem a szavuk csak nem jött meg, remegő kezükből kihullott a kardjuk. De volt egy táltos csikajuk. Az két nyerítés közben megszólalt emberhangon:

– Pattanj csak a hátamra, ólomhuszárom, én tudom, hol a csákód, elröpítlek oda!

Megörült az ólomhuszár, leugrott ólomlováról, bizony csak akkor látta, hogy a derék jószág erősen megsántult mind a négy lábára. Rábízta hát a nádbereki nagy hírű gyógykovácsra, aki véletlenül épp arra őgyelgett, s azzal a táltos csikó hátán termett.

Kilenc órán át repült vele a táltos csikó, hegyek felett, völgyek felett, folyók felett, tengerek felett. Tűnődhetett az ólomvitéz, hogy eshetett meg, hogy ilyen messzire gurult el a csákója? No, de addigra már le is ereszkedett a táltos csikó egy száztornyú palota százoszlopos udvarára.

A palotaudvaron hét szökőkút negyvenkilenc gyémántos sugara szökellt a magasba, s hullott alá lágyan, lágy permetezéssel a hét kagylóforma márványmedencébe.

Ámult az ólomhuszár, s épp körülcsodálkozott volna, amikor a márványpadon egy csodaszép tündérlányt pillantott meg. A tündérlány olyan szép volt, hogy érette minden áldott nap kerek egy órával később pihent le a nap, mint másutt, hogy tovább láthassa. Hej, az ólomhuszárnak olyan melege lett egyszeriben a puszta ránézéstől, hogy majd elolvadt.

– Hát te hogy kerülsz ide? – csodálkozott a tündérlány, amikor megpillantotta.

Az ólomhuszár hetykén pengetni kezdte erre a sarkantyúját, hogy csengett-bongott tőle a palota márvány udvara, és elmosolyodott, de közben kissé zavartan pödörgette ólombajszát:

– Hát…nagy csatában voltam, golyót lakomáztam, s a golyólakomázás közben elvesztettem a csákómat. Csákókeresőben a táltos csikóm röpített ide…

A tündérkisasszony felkacagott:

– Aztán hol a te táltos csikód, mert bizony én semerre se látom.

Körülnézett a huszár, s lekonyult a bajsza, mert a táltos csikó eltűnt, akár a kámfor. De aztán felragyogott a szeme:

– Igaz, ami igaz. Ám az is igaz, hogy az én elveszett csákóm ott piroslik az öledben!

– Ez a te csákód? – csodálkozott a tündérlány. És elpirult. – Az égből pottyant az ölembe. – S azzal már nyújtotta is a huszárnak.

Az megköszönte, s a fejére tette. Azzal indult kifelé a palotaudvarból. Ám a világszép tündérlány utána szaladt. Utol is érte a kapuban.

– Ha kedved tartja, maradj nálunk -mondta csendesen, és lesütötte a szemét.

– Maradnék szívesen – felelte a huszár – de hárman mentünk a csatába, a nagy golyólakomára, az egyik pajtásom otthagyta a fél lábát, a másik a fél karját. Reám várnak. S a lovam is énreám vár a nagybereki gyógykovácsnál.

A szépséges szép tündérlány tán még most is integet a selyemkeszkenőjével a palotakapuból, pedig a három ólomkatona már rég hazaért hozzám.

Mert én voltam a gazdájuk, kisgyerek koromban. Most meg a kisfiamat szolgálják. Igaz, az egyik félkarú, a másik: féllábú, a harmadiknak meg a paripáját mindmáig se tudta meggyógyítani a nagy hírű kovács.

De annyi baj legyen! A fő: hogy ólomszívüket a becsület hevíti!

 

71. MESE

A csodatrombita

 

Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg.

Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy az a trombita messze volt, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás -tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl.

Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy esztendőre, miután megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a szolgának adta a kulcsot – bizony, legény legyen a talpán azt, aki elbírja a mázsás kulcsot! – s így szólt:

– No eredj, szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz!

Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kelltt illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással,  s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott be a kamra vasajtaja!

Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar.

No, olyan rossz híre kerekedett az Óriások anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert azóriás asszony tizenkét óirás fia még a kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen.

Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal.

– A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! – mondta a leány. – Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek!

– Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem…- mondta búsan Palkó.

Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja:

– Hová is mennétek, ha nem énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok!

Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát.

– Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! – kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte.

Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol?

– Nyissátok ki a vasajtót! – parancsolata Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezték Palkót.

– Kergessétek világgá az óriásokat! – parancsolta Palkó.

A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezte a kapitányuk.

– Röpíts haza bennünket! – parancsolta Palkó.

A száz huszár hazaröpítette őket. A fél falu odacsődült a csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el az óriások kincseit.

A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta.

 

70. MESE

A mézeskalács huszár

 

Volt egyszer egy huszár. Mézeskalács huszár. Mézeskalácsból volt a csákója, csizmája, kardja, paripája. Mézeskalácsból volt a szíve is, mégis megdobbant, amikor Napsugár kisasszonyt megpillantotta. Nyomban megszerette, feleségül kérte.

De Napsugár kisasszony csak kacagta. Kacagta alkonyatig rendületlen, s akkor elillant a többi napsugárral.

– Hej-haj! – búsult a huszár, és mézeskalács szíve akkorát dobbant bánatában, hogy a jegenyefa hegyén üldögélő Hold is meghallotta.

– Mi baj, huszárom? – kérdezte részvéttel.

– Feleségül kértem Napsugár kisasszonyt – panaszolta a huszár –, de ő hallani sem akar rólam.

– Bizony nem csodálom, a Napsugár kis­asszonykák mind rátartiak – felelte a Hold. – Kevesellik a magadfajta mézeskalács huszárokat… Az én leányaim szerényebbek…

A szende Holdsugár kisasszonykák ott táncoltak szemlesütve a Mézeskalács huszár előtt. De az meg sem látta őket, egyre csak a Napsugár kis­asszonyra gondolt.

A legkisebb holdsugárka megsajnálta, s így szólt hozzá:

– Ismerem jól a Napsugár kisasszonyodat. Ha azt akarod, hogy a feleséged legyen, el kell őt kápráztatnod csodálatosnál csodálatosabb hőstettekkel!

Több se kellett a huszárnak! Megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott a legnagyobb csata kellős közepébe.

Olyan vitézül verekedett, hogy csata után annyi kitüntetést kapott, hogy még a lovának is jutott belőle!

Elő is léptették tábornokká nyomban, s hozzá akarták adni feleségül a császár legkisebb leányát, de a Mézeskalács huszár nem ment el háztűznézőbe a császár udvarába, helyette a felkelő nap felé sarkantyúzta lovát.

A kényes-fényes Napsugár kisasszony táncos léptekkel indult a földre, ám útközben nagy fekete felhő állta el az útját, és várába zárta. Ki tudja, meddig raboskodott volna ott, tán meg is őszül a raboskodásban, ha a Mézeskalács huszár ki nem szabadítja.

– Köszönöm, hős vitéz! – nyújtotta ujja hegyét megmentőjének Napsugár kisasszony. A sok kitüntetés miatt nem ismert rá a Mézeskalács huszárra. – Szólj, mit kívánsz hősi tettedért!

– Kívánhatok-e mást – válaszolta a Mézes­kalács huszár –, mint amit tegnap kívántam: azt, hogy légy a feleségem!

– Ó, hát te vagy a kis Mézeskalács huszár? – húzta el száját Napsugár kisasszony, és kacagni kezdett.

– Ne kacagj ki, komolyan beszélek! – kérte a Mézeskalács huszár.

– Jól van. Én komolyan beszélek – komolyodott el Napsugár kisasszony. – A feleséged leszek, ha holnapra tükörre cseréled ki a szívedet érettem!

– Kicserélem – felelte a huszár, és elvágtatott mézeskalács lován. Sorra járta a mézeskalácsosokat, de csak a százegyedik mutatott hajlandóságot, hogy tükörszívre cserélje ki a szívét.

Azóta a tükörszívű Mézeskalács huszár a világot járja, megtalálhatjátok őt minden vásárban, hiszen messzire csillog a tükör a szíve helyén. Az aranyfényű Napsugár kisasszony is ott kelleti magát a tükrös mellű huszár előtt, de hiába, mert a huszár azon minutumban, hogy tükörré cserélte el a szívét, elfeledte őt mindörökre.

 

 

69. MESE

Évszak tündérek és a tizenkét hónap meséje

 

Volt egyszer egy hatalmas erdő, az erdőben négy házacska. Az egyikben élt a Tavasz tündér, a másikban Nyár tündér, a harmadikban Ősz tündér és a negyedikben Tél tündér.

Szép háza volt mind a négy tündérnek, de néha nagyon egyedül érezték magukat. Sokszor gondoltak arra, milyen jó lenne, ha lakna velük valaki. Nem tudtak arról, hogy az erdő mélyén tizenkét testvér él, a tizenkét hónap: Január, Február, Március, Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és December.

A testvérek naphosszat csak üldögéltek és azt tervezgették, hogyan építsenek maguknak házat. Kicsit lusták voltak, így mindig csak halogatták az építkezést. Egy szép napon aztán végre felkerekedtek, elindultak, hogy kiválasszák az erdőben a megfelelő helyet, ahol felépítik a házukat. Elöl ment Január, utána Február, majd Március, őt követte Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és végül December.

Mentek, mentek, és nemsokára megláttak egy házat. Tetszett nekik a ház, látták, hogy jó tágas. Megbeszélték, megkérdezik, hogy nem lakhatnának-e ők is itt? Bekopogtak, Tavasz tündér nyitott ajtót.

- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a tizenkét hónap: Január, Február, Március, Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és December. Látjuk, szép nagy házad van, nem lakhatnánk mi is itt veled?

- Jó napot tizenkét hónap! Én Tavasz tündér vagyok! Szívesen befogadnálak benneteket, de csak hárman fértek el. Azok lakhatnak itt, akik virágzó fákat, friss zöld füvet adnak az embereknek. Március, Április és Május boldogan költöztek be Tavasz tündérhez, hiszen ők hozzák a Földre a langyos szellőt, az első nyíló virágokat, a melengető napsugarakat.

Elköszöntek egymástól és a kilenc testvér tovább indult: Január, Február, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November, December.

Hamarosan egy újabb házhoz értek. Bekopogtak.

- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a kilenc hónap: Január, Február, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November, December. Szép házad van, nem lakhatnánk itt veled?

- Jó napot kilenc hónap! Én Nyár tündér vagyok! Hármat közületek szívesen befogadok, akik

forróságot, sok gyümölcsöt, zöldséget hoznak az embereknek.

- Mi adjuk mindezt az embereknek – mondta Június, Július és Augusztus.

Be is költöztek a házba. Már csak hatan mentek tovább: Január, Február, Szeptember, Október, November, December. Hamarosan Ősz tündér házához értek. Bekopogtak.

- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a hat hónap! Január, Február, Szeptember, Október, November,

December. Beköltözhetnénk hozzád a házadba?

- Jó napot hat hónap, én Ősz tündér vagyok! Hárman beköltözhettek, de csak azok, akik szőlőt, diót, tököt, de hűvös szeleket is hoznak az embereknek.

- Mi vagyunk azok! – mondta Szeptember, Október és November.

Ők is beköltöztek és már csak hárman mentek tovább: Január, Február és December.

Nem sok időbe telt és rátaláltak Tél tündér házára. Bekopogtak.

- Jó napot kívánunk, mi vagyunk a három hónap: Január, Február, December. Beköltözhetnénk a szép nagy házadba mi is?

- Jó napot három hónap, én Tél tündér vagyok! Beköltözhettek hozzám, ha hideget, havat, jeget hoztok az embereknek.

- Mi hozzuk a fagyot, a ködöt, a zord időt a Földre – örvendezett Január, Február és December.

Így aztán mind a tizenkét hónap otthonra talált: Tavasz tündérnél – Március, Április és Május, Nyár tündérnél – Június, Július és Augusztus, Ősz tündérnél – Szeptember, Október és November, Tél tündérnél – Január, Február és December.

 

68. MESE

Zelk Zoltán: A hóvirág

 

 Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.

 – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál

Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:

– Miért mosolyogsz?

– Nem a szellő hív játszani?

Erre elnevette magát a füvecske.

– Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!

A másik fűszál csak most tért magához.

– Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!

Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.

– Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!

– Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.

– Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.

De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.

– Meg kell keresnünk a módját!

– De hogyan?

Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:

– Én már kitaláltam!

Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.

– Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.

– Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.

De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.

– Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?

A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:

– Ki az, mi az?!

– Fűszálacska! – volt a válasz.

Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.

– Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.

– Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.

Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?

– Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.

A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:

– Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.

– Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.

– És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.

A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

 

67. MESE

Fésűs Éva: A télkergető hóvirág

 

Amikor a tél megérkezett, erdőn-mezőn dermesztő lett a csend. Mindenki behúzódott előle, ki odúba, ki kuckóba. Ez a tél nagyon goromba legény volt, befagyasztotta a vizeket, hóbatyuját jól kirázat, aztán ráérősen végigdőlt a kopár lankákon, és akkorát fújt, hogy a gyengébb madarak lefordultak a faágról.

Ínséges idő köszöntött az erdő, mező népére. Mindent beborított a hideg hótakaró. Csak az ökörszem dala és a cinegék csettegése tartotta ébren a reményt, hogy lesz még újra kikelet.

Mindenki dideregve tűrt és várta, hogy majd csak cihelődni fog ez a mogorva tél is, mint a többi tette. Nyújtózik egyet, megcsikorgatja a fogát, azután odébb áll, és csupa kis ezüst tócsa marad a lépte nyomán, mint megannyi villogó víztükör, amelyekben már a fiatal tavasz nézegetheti kék szemét.

Így álmodoztak egymáshoz bújva a fázós kis állatok, egészen addig, amíg egy nyúl körül nem szaladt a rettenetes hírrel:

– Nem megy el a tél! Itt marad örökre!

Támadt erre nagy ijedelem!

– Kitől hallottad ezt ugrifüles?- faggatták a nyulat.

– Magától a téltől! Éppen a fülemet hegyeztem a dombon, amikor nagyot sóhajtott és azt mondta: ”Hej de jól érzem magam ezen a tájon! Sose megyek el innen!”

– Jaj nekünk! Éhen veszünk!- remegtek a nyulak.

– Tennünk kell valamit! Mivel lehetne távozásra bírni ezt a dermesztő, hideg hatalmat?

– Bízzátok csak ránk!- mondták a farkasok. – Majd mi elkergetjük. Addig üvöltünk a fülébe, míg világgá nem szalad.

Minden este olyan hangversenyt rendeztek, hogy zengett tőle a téli táj.

Hanem a tél meg se moccant, sőt, hogy ne hallja a farkas zenebonát, még vastagabb hótakarót húzott a fejére. Az éktelen lármára felriadtak a medvék.

– Nektek is befellegzett, mackó bácsik! Sose láttok többé lépes mézet, mert nem megy el a tél!- szólt a nyúl.

Több se kellett a medvéknek! Pozdorjává zúzzák a tél sok-sok drága jégkristályát, akkor biztosan elszalad. – gondolták.

Felmásztak a dombra, onnan görgették a hatalmas kődarabokat a tó meg a patak jegére. Csörömpölt, recsegett, ropogott a jég. Ám a tél csak mérgesebb lett, és a fogát csikorgatta.

– Forduljunk a szelekhez!- tanácsolta a róka.

– Kérjük meg, hogy hordják el ezt a sok havat.

A szelek összefogtak, kavarogtak, végig sepertek a tájon, de annyi volt a hó, hogyha egyik helyről elhordták, a másik helyen annál több lett.

A konok télnek a föld alá is híre ment. Lent a mélyben Földanyóka féltve ringatta, csitítgatta a kis hagymabölcsőben szunnyadó virágait:

– Csicsíja babája! Aludjatok még, ki ne hajtsatok! Nem akar elmenni a tél.

– Nem akar?…

No, azt szeretném én látni! – csendült meg egy vékony hang a homályban, és úgy, amint volt, egy szál fehér ingecskében kipattant a bölcsőjéből Földanyó icipici leánykája, a hóvirág.

– Azonnal bújj vissza, mert megfázol! – parancsolt rá Földanyó.

– Dehogyis bújok, dehogyis fázom! Ne félj anyókám majd én elkergetem azt a makacs vén telelt.

– Te? – hüledezett Földanyó. – Hiszen az a farkasüvöltéstől, medvék erejétől, szelek ostromától sem ijedt meg, hát hogy képzeled, hogy megállhatsz előtte?

– Így ni! – mondta a kis virág, és már bújt is kifelé elszántan a hideg rögök között, a fagyon át, a havon át, minden erejével.

Amint átdugta fejecskéjét a hótakarón, vidáman felkacagott:

– Jó napot tél bácsi! Hát te még itt vagy?

– No, nézd csak! – ráncolta össze zúzmarás szemöldökét a tél. – Hogy mertél a szemem elé kerülni?

– Hiszen itt a tavasz! – csilingelt a hóvirág. – De úgy látszik csakugyan igaz, amit rólad beszélnek!

– Mit beszélnek rólam te inci-finci?

A hóvirág felágaskodott és huncutkodva súgta

– Azt, hogy el akarod adni jégvirágaidat a tavasznak!

– Hűűű! Micsoda hazugság! – bömbölt nagyot jeges haraggal a tél.

– Egy szó sem igaz belőle

– Hát akkor miért raktad ki őket minden kirakatüvegre?

– Tüstént leszedem valamennyit!- – kiabált a tél és meg is tette.

– No, de az a jégcsap csengettyű mégiscsak eladó, ugye? – csacsogott tovább a hóvirág.

– Egy sem eladó! – förmedt rá a tél, és mérgében azokat is leszaggatta.

– Hát akkor a hó!… legalább abból hagyj nekünk! Tavasz tündér szeretne megmosdani benne, hogy üdébb legyen tőle.

– Egy maroknyit se hagyok! – vicsorgott dühében a tél, és máris söpört bele mindent a batyujába.

A hóvirág rámosolygott:

– Azért még nem kell haragudnod, hiszen anélkül is olyan szép a tavasz! Ha nem hiszed, várd meg, itt jön a nyomodban!

– Micsoda? Azért sem várom meg! Látni sem akarom!

Vállára lendítette a batyuját, és átlépett a dombon.

Boldog ujjongás támadt erdőn, mezőn:

– Oda nézzetek! Mégiscsak elmegy a tél! Túljárt az eszén egy bátor kis hóvirág!

Az erdő széle pedig egy szempillantás alatt telis-tele lett Földanyó üde, fehér ruhás leánykáival:

„Telet kergetünk,

tavaszt hirdetünk,

Ébredj fel nagyvilág,

higgy nekünk,

higgy nekünk!…”

 

66. MESE

Pálosi Éva: A jószivü hóvirág

 

Az ibolya ott lent a sötét földben nagyon elunta magát. Hogyne unta volna, hiszen már olyan régen volt az, hogy Ősz anyó álomba ringatta. Rázott rá jó meleg takarót is, a fák sárga-piros leveleit. De azóta az ibolya jól kialudta magát és így kezdett sóhajtozni.

-      Én Istenem, jó Istenem, de unom már ezt a telet, én Istenem, jó Istenem, csak jönne már a kikelet.

Meghallotta ezt a keserves sóhajtozást a hóvirág és így felelt:

-      Annyit mondok, jobban nálam, nem unhatod te sem pajtás. Ám hiába panaszkodunk, nem használ itt a sóhajtás. Tél apó míg el nem unja, abba nem hagyja a táncot, hiába a könyörgésed, hiába a sóhajtásod.

Felzokogott erre a gyöngyvirág: - Telve illattal minden gyökérszálom, ha tovább kell várni, én azt ki nem állom.

Meghallotta a nefelejts ezt a keserves panaszkodást és igy szólt:

-      Türelem, türelem, aranyvirágot terem!

De a kis türelmetlenek nem akartak várni. Csak zúgolódtak tovább, hogy így meg úgy, de ők nem bírják ki a hó alatt, a föld mélyében. Elhatározták, hogy kimegy közülük valaki a földszinére szerencsét próbálni.

El is indult a gyöngyvirág, de amint kidugta az orrocskáját, rémülten húzta vissza:

-      Juj, de hideg van odakint, havasak amott a dombok. Aki kibírja, menjen ki, én inkább itt bent kucorgok – mondta fázósan.

De az ibolya csak nem nyughatott, felkeltette szomszédját, az öreg kikericset.

-      Te még bírod, kedves szomszéd, nem untad el még a telet? Mondok egyet, bújjunk mi ki, hozzuk el a kikeletet!

Az öreg, bölcs kikerics hallani sem akart a könnyelműségről.

-      Hová gondolsz, te csacsi? Nem bújok én innen ki, Szél úrfi szívtelen, megfagyasztana hirtelen!

Elment az ibolya sorba a többi virághoz, de bár valamennyi türelmetlen volt, egy sem akart kibújni.

Mit volt mit tenni, bele kellett az ibolyának is nyugodnia abba, hogy meg kell várni, míg eltávozik Tél apó. A virágok meg vártak, vártak, Tél apó meg nem is gondolt arra, ebben az évben, hogy átadja uralmát a tavasznak.

Nagy volt a szomorúság a virágok között. A rózsa hajlott derékkal esengte a tavaszt, a gyöngyvirág bánatában mind elhullatta gyöngyös virágait, az ibolya türelmetlenségében ott a föld alatt kezdte ontani illatát, a gólyahír aranya mind barnává vált a sok könnytől, amit hullajtott.

A kis hóvirág úgy érezte, nem bírja tovább nézni kis testvérei bánatát. Egy éjjel gondolt egy nagyot és elhatározta, hogy kimegy a föld fölé, hogy elkergesse a telet.

Nagyon hideg volt odakünn és bizony kellett magát biztatnia, hogy el ne fogyjon a mersze. Így biztatgatta magát:

-      Jujj, de hideg a világ, bújj ki mégis hóvirág! Kergesd csak el a telet, jöjjön már a kikelet!

Hamar kidugta az orrocskáját, bár a szívtelen Szél úrfi nem kímélte, hanem jó pirosra csípte, de ő nem ijedt meg, hanem bátran törtetett kifelé a hó alól. Meglátta az Északi szél, odaszólt Tél apónak:

-      Lám, ez a kis szemtelen, csak kibújt hirtelen!

Felelt Tél apó:

-      Csípd az orrát, csípd neki, míg csak vissza nem viszi!

Azt mondja erre a hóvirág:

-      Hát csak várjad, lesheted, amíg én visszamegyek!

Csípi a Szél úrfi, csípi teljes erővel, de a hóvirág csak nem megy vissza. Fázott ugyan az orrocskája, de a szívét meg melegítette a szeretet, amit kis testvérei iránt érzett, nem akarta, hogy ott senyvedjenek a föld mélyében. A szeretet úgy melegítette, hogy nem fagyott meg, hiába próbált meg mindent a galád Szél úrfi. Egyszerre csak belefáradt a szél is ebbe a játékba. Nem csoda, hisz egész télen más egyebet sem tett, csak fújt. Odaszólt Tél apónak:

-      Édes gazdám, fáradt vagyok, nem bírom tovább a táncot. Gyerünk haza, jöjjön a tavasz, folytassa ő a mulatságot!

Hát amint meghallotta ezt a hóvirág, elkezdte lóbálni kis csengettyűvirágát és rákezdett a tavaszi dalra:

-      Tél apó aludni ment, mondjunk néki jó éjszakát. Északi szél is véle ment, hogy kipihenje jól magát. Elvitték a hideget, csúf havas fergeteget. Süt a nap jó melegen, jaj de vígan csengetem: Elkergettem a telet. Megjött a szép kikelet

Mikor a kis testvérei ott a föld alatt meghallották ezt a víg éneket, hamar kibújtak a jó meleg tavaszi napra és elkezdtek levelet, virágot hajtani. Lett erre öröm a földön és mindenik virág, a bátor kis hóvirág dicséretét zengte.

 

65. MESE

A bátor hóvirág története

 

Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes kis erdő szélén, ahol a tél még vastag hóval borította a tájat, élt egy aprócska virág, aki nagyon szeretett volna kibújni a földből. Ő volt Hópihe, a kis hóvirág, aki már nagyon várta a tavaszt. Minden nap figyelte a körülötte lévő havat, és egyre jobban vágyott a napsütésre.

Egyik reggel Hópihe úgy érezte, hogy itt az idő. A nap egy picit erősebben sütött, és a hó is olvadni kezdett körülötte. Óvatosan kidugta a fejét a hóból, és boldogan pillantotta meg a kék eget.

– Nézd csak, itt egy kis hóvirág! – mondta egy vidám rigó, aki a közeli ágon pihent meg. – Hát te mit keresel itt ilyen korán?

– Én vagyok az első virág, aki megérkezett a tavasz hírnökeként! – válaszolta büszkén Hópihe. – Szeretném üdvözölni az erdőt és az összes állatot, hogy hamarosan beköszönt a meleg évszak.

A rigó csodálkozva nézte, majd elkiáltotta magát:

– Figyeljetek, mindenki! Itt van Hópihe, a bátor hóvirág, és ő hozza el nekünk a tavasz hírét!

A hír gyorsan terjedt az erdőben. Előbújt egy kis nyuszi, egy vidám mókus, és még egy szarvas is megállt, hogy üdvözölje Hópihét. Mindenki kíváncsian nézte a kis virágot, aki oly bátor volt, hogy elsőként bújt elő a hó alól.

– Nem félsz a hidegtől? – kérdezte a mókus.

– Ó, egy kicsit, de a tavasz szeretete és a napfény melege erőt ad nekem – felelte Hópihe mosolyogva. – Tudom, hogy nemsokára minden virág és fűszál követni fog.

Ahogy a nap egyre tovább sütött, Hópihe körül lassan olvadni kezdett a hó, és újabb kis virágok kezdtek előbújni a földből. Hópihe büszkén nézett körbe, hiszen ő volt az első, aki megmutatta, hogy eljött az ideje az új kezdeteknek

Az erdő lakói megünnepelték a tavasz érkezését, és Hópihe lett az erdő hőse, aki a reményt és az új életet hozta el mindannyiuknak.

 

64. MESE
Medvecukor farsangol
 

– Itt a farsang, áll a bál, …áll a bál, áll a bál! – dúdolta Medvecukor századszorra. Mert sajnos a bál tényleg állt a farsangi készülődés körül. Medvecukor már legalább egy hete másra sem tudott gondolni.
– Miért is kell farsangolni? – dörmögött magában Medvecukor mérgelődve. – Hát kell nekem még ez a bonyodalom is? Azt mondta a tanító néni, hogy öltözzünk be valamilyen jelmezbe. De mit vegyen magára egy medve? Az elején még voltak ötleteim, de lassan mind elfogyott. Mert lehettem volna pilóta, hajóskapitány vagy akár tűzoltó. De kiderült, hogy Panda Peti anyukája már három hete elkészítette Petinek a pilótaruhát, Sün Simi hajóskapitány lesz, és Róka Réka közölte, hogy ő pedig tűzoltónak öltözik a farsangi bálon. S akkor énbelőlem mi legyen? Másodpilóta? Na, nem!

A farsangkor pont az a lényeg, hogy mindenki másnak öltözzön be. Épp ettől olyan érdekes! Az ötletversenyt is mindig az nyeri, aki a legérdekesebb, leglátványosabb jelmezbe bújik. Az a legjobb móka, amikor még a tulajdon osztálytársaid sem ismernek fel, csak találgatják, hogy ki vagy valójában. De ehhez egy jó ötlet és egy ügyesen elkészített jelmez is kell! Medvecukor pedig most híján volt mindkettőnek…

Ezen a ponton a kis bocs már mérgében az iskola folyosóján rohangált fel-alá, miközben a hajók kürtjének hangját próbálta utánozni. Szerencsére becsengettek és úgy tűnt, ez egy időre szünetelteti majd a megoldhatatlannak látszó problémát. A csengő hangjára Medvecukor már éppen abba akarta hagyni a rohangálást, amikor egyenesen az osztályteremből kilépő tanító nénibe ütközött. A tanító néni kedvesen megsimogatta a kismackó felhevült képét és azt kérdezte:
– Gyakorolsz?
Medvecukor, aki lélekben már fel is készült tanítója megrovására a folyosón való szaladgálás miatt, meghökkenve kapta fel a fejét:
– Mit gyakorolok?
– Hát – mondta a tanító néni kuncogva – gondolom, búgócsigával keresztezett ködkürtnek fogsz öltözni a farsangon, mert úgy tűnik, arra gyakorolsz. Igencsak pörögsz, s a kürt hangját is már remekül utánoztad!
Medvecukor ahelyett, hogy elkacagta volna magát, bánatosan lehorgasztota a fejét és sóhajtva mondta:
– Lehet, hogy tényleg az leszek végül, mert egyetlen épkézláb ötlet sem jut az eszembe…Illetve, ami volt, azt már elhalászták előlem a szemfülesebbek – tette hozzá halkan.
– Meglátod – biztatta a tanító néni az elkeseredett bocsot -, valamit majd csak kitalálunk előbb-utóbb! Gyere inkább a terembe, mert mindjárt mesélni fogok nektek valami nagyon érdekeset – tette hozzá.
S valóban, meselepke szállt a körben ülő gyerekek feje fölé, ahogy hallgatták a farsangról szóló történeteket. Minél többet tudtak meg erről az ünnepről, úgy nőtt a vidámság is bennük. Hiszen a farsang a vigasság, a mulatság időszaka. Január elejétől, vízkereszttől február közepéig, hamvazószerdáig tartó folyamatos ünneplés, móka, tánc. A hagyomány szerint a tél és a tavasz küzdelmének ünnepe ez. Az egyik legismertebb farsangi szokás, az álarcosbál is ennek kapcsán alakult ki. Régen az emberek jelképes temetést rendezte a tél számára, hogy ezzel is segítségk a tavasz eljövetelét. Ilyenkor álarcot öltöttek, és jelmezbe bújtak.
– De tudjátok, kik a legérdekesebbek? – folytatta halkabban a tanító néni.  – A busók!
– Misók? – visították elragadtatottan a gyerekek.
– Nem misók, hanem busók – nevetett a tanító néni. Olyan maskarások, akik csak a magyar hagyományokban léteznek. Tudjátok régen, amikor még a magyarok a törökökkel és a vad tatárokkal viaskodtak, élt a mai Mohács mellett egy bátor emberekből álló közösség. sokácoknak nevezték magukat. A legenda szerint a Mohács-szigetre menekült sokácok rettentően félelmetes álarcokat készítettek maguknak báránybőrből, kecskeszarvakból és fából. Ezzel kergették el a törököket. Ma már inkább csak a telet ijesztgetik a félelmetes maskarákkal. Minden februárban felvonulnak, kolompot ráznak, ostort csatttogtatnak, kiabálnak, dobolnak, hogy megfutamítsák a Télkirályt és előcsalogassák a tavaszt…
Medvecukor csendesen üldögélt még egy darabig a mesekörben, s csak sokára osont a tanító néni után, arcán ravaszkás és elégedett mosolya: – Hogy is néztek ki pontosan azok a busók? – kérdezte suttogva.

63. MESE
Bartos Erika: Jelmezbál
 

Egy délután a kis barátok Babóca házában üldögéltek.
– Ideje, hogy készülődjünk a jelmezbálra! – mondta Pihe, a lepkelány.
– Te mi leszel? – kérdezte Bogyó.
– Az titok! – válaszolta Pihe. – Mindenkinek titokban kell elkészítenie a jelmezét, hogy meglepetés legyen!
– Bizony, szaladjunk mind haza, lássunk munkához, már csak három nap van a jelmezbálig! – mondta Baltazár.
Bogyó hamar eldöntötte, hogy gomba lesz. Fehér lepedőből köpönyeget varrt, a gombakalapot pedig egy piros tálkából készítette. Sok fehér pöttyöt festett rá.
Babóca virágjelmezt készített. Zöld papírból leveleket vágott ki, és felvarrta egy zöld takaróra. Ez lett a palást. A virágszirmok lila papírból készültek.
Baltazár, a méhecske, és Dorottya, a dongókislány együtt készülődött. Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözött.
Gömbi, a kis virágbogár kényelmesen elhelyezkedett hintaágyában, és hozzálátott, hogy barna fonalból oroszlánsörényt készítsen.
Az utolsó estén minden házikóban sokáig égett a villany.
Mindenki a jelmezén munkálkodott, készülődött a másnapi mulatságra.
Elérkezett a nagy nap! Az erdő lakói eldöntötték, hogy idén a szarvasbogár házában lesz a jelmezbál. Így aztán nekiláttak, hogy színes papírokkal, lufikkal, szalagokkal feldíszítsék Vendel házikóját.
Eközben Lili, a rózsabogár házában finomabbnál finomabb sütemények készültek a délutáni mulatságra. Babóca, Ugri, és Döme, a krumplibogár is segített Lilinek.
Végre eljött a délután, és mindenki felvehette a jelmezét!
A házigazda, Vendel, dobókockának öltözött. Izgatottan várta a vendégeket. Először Bogyó és Babóca érkezett meg, gomba és virágjelmezben.
Hamarosan megjött Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözve, és megérkezett Pihe is, rákjelmezben.
Megjött Ugri kaktuszjelmezben. Gömbi oroszlánnak öltözve, Döme szakácsruhába bújva, és megjött Lili, szőlőjelmezben. Sok lila lufi csüngött a ruháján.
A bolha polipnak öltözött, a szentjánosbogár ceruzának. Csiga Csaba katonának, a kis hangya pedig palacsintának.
És ekkor sírva betoppant Szellő, a szitakötőkislány.
– Eltűnt! Eltűnt a gyönyörű királylány ruhám! Szépen kimostam, kiakasztottam a faágra, de elvitte a szél!
Szellő keservesen zokogott. A többiek vigasztalni próbálták.
– Neked adom a katonasisakom! Nekem elég lesz a kard! – javasolta Csiga Csaba.
– Neeem! Az fiús! Nekem csodaszép királylány jelmezem volt! De elvitte a szél!
– Tudom már! Készítünk neked új jelmezt! – szólt Ugri. – Napocska jelmezt!
Ez már nagyon tetszett Szellőnek.
– A sárga függöny éppen jó lesz palástnak! – kiáltott Babóca.
A napsugarakat pedig elkészítjük ezekből a sárga papírcsíkokból! – mondta Vendel, és leakasztotta a szalagon csüngő papírdíszeket.
Ragasztottak, vágtak, varrtak, alkottak mind, és hamarosan elkészült a gyönyörű napocskajelmez.
– Én pedig neked adom ma estére a kis lámpásomat! Egy ceruzának úgysincs szüksége lámpásra! – mondta nevetve a szentjánosbogár.
– Köszönöm! – mondta Szellő, és olyan boldog volt, hogy egészen elpirult örömében.
Az erdő kis lakói körbeálltak, énekeltek és táncoltak, amíg be nem sötétedett. Mind egyetértettek abban, hogy Szellőnek volt a legkülönlegesebb jelmeze, mert az a Napocska, ami este is világít, igazán különleges!
Szellő megköszönte barátainak a szép napocskajelmezt. A bál után hazavitte magával, és ma is féltve őrzi a szekrényében.

62. MESE
Pataki Edit: Mese négy testvérről
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy testvér: egy fiú és három lány. Tél, Tavasz, Nyár és Ősz volt a nevük. Öreg szüleik: Év Apó és Év Anyó egyformán szerették őket, igazságosan osztották szét közöttük minden vagyonukat: az évet, három-három hónapot adtak mindegyiküknek.
Tél volt a legidősebb a testvérek között, az egyetlen fiú, hamar megszokta, hogy erősebb húgainál. Már december közepére mindent megfagyasztott maga körül. Szerette a szépséget, a tisztaságot: fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg, ne hasonlítsanak egymásra. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra. Óriási jégcsapokat növesztett a házak ereszére, a barlangok bejáratára. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.    Decemberben fehér karácsonnyal kedveskedett az erre áhítozóknak. 
Napsütéses délutánokon Tél kis barátnőjével, Sugárkával, kicsalta a gyerekeket, hóembert épített velük, hócsatákat rendezett közöttük, korcsolyaversenyeket a befagyott vizeken, szánkózást a domboldalakon. A fázós apróságok is kimelegedtek a téli játékokban.
Januárban vészterhes felhőkkel takarta el az eget, de még februárban is szaporította a hóakadályokat úttalanná vált utakon, korcsolyapályává változtatva a járdát. Kiéheztette a vadakat, a madarakat, s bizony megfagytak a vigyázatlan rovarok, ha nem bújtak eléggé mélyre az avarban, fakéregben.
Tél tombolása megszelídült, mikor március elején szépséges húgával, a nevetős szemű Tavasszal találkozott.
 – Elfáradtam, kishúgom! – panaszkodott neki, és fagyos puszit lehelt rózsás arcocskájára, átadta neki Ősz üdvözletét.
 – Jól dolgoztál, bátyuskám – melengette meg bátyját Tavasz játékos jókedvében. – Pihentetted a magvakat, puha hótakaróval fedted be az őszi vetéseket, engedted az állatoknak, hogy téli álmot aludjanak.
 – Ügyelj majd a medvebocsokra, ha előmerészkednek! Nagyon picikék! – búcsúzott Tél húgocskájától, de a hegycsúcsokról nem húzódott vissza. Egy-két kemény faggyal márciusban, de még májusban is visszalátogatott a kertekbe, megdermesztve barackfák, mandulák virágait, pedig csak húgocskáját szerette volna viszontlátni.
Mikor Tavasz egyedül maradt, Napocska segítségét kérte. Először a vastag hóbundát vékonyították meg, aztán egyre kisebbekre zsugorították a makacs hófoltokat. Az eddig tiszta fehérséget körben a világon a sár vigasztalan feketesége váltotta fel.
Tavasz Napocska tüzével külön felmelengetett minden magvacskát, minden ágacskát. Apró kis csírák, hajtások dugták ki kíváncsi fejecskéjüket a még didergő földből, aztán szinte szemlátomást nőttek a cirógató sugarakban. A fák és bokrok rügyeket fakasztottak, ezekből levelecskék és virágocskák pattantak ki, de születtek virágok és levelek az eddig csupasz földön is.
Tél fehérsége és a sár feketesége után alig néhány nappal színpompába öltözött a világ: pirosban, sárgában, fehérben, kékben tündököltek a virágok, zöld színt öltött a környezet, és ez az ég kékségével a végtelenné tágult látóhatár peremén találkozott, össze is olvadt vele. Fűszálakon harmat szivárványlott, katicabogár itta szomjasan.
A hóban tisztára fürdetett fák és bokrok ismét csodálatos ruhát öltöttek: fehérben ékeskedett a meggy, a cseresznye, a szilva, a kökény, mintha mindannyian lakodalmukra készülő menyasszonyok lennének a rózsaszínbe, kékeslilába bújt koszorúslányok: a barackok, az almák és a körték között.
Az ünnep fenségéhez méltóan virágillat áradt a levegőben: minden és mindenki felszabadult, ujjongott. Madarak daloltak, méhek döngicséltek, megköszönték Télnek, hogy kipihenhették magukat, Tavasznak pedig életük szépségét.
Tavasz megérlelte első gyümölcseit: az epret, a cseresznyét, és bő termést ígért a földeken, a veteményesekben is. Fejesedett a saláta, gömbölyödött a retek, nőtt a hagyma, hogy vitaminnal gazdagítsák az embereket.
– Máris megjöttél, testvérkém? – fogadta kedvesen idősebb húgát Tavasz, miközben ki se látszott a munkából. – Pedig jócskán maradt még tennivalóm.
– Sokat dolgoztál, nővérkém – üdvözölte őt elismeréssel Nyár. – Csacsogással, csicsergéssel teltek meg a madárfészkek, kölykök növekednek az odukban, kotorékokban; a föld alatt és a föld felett, a fák lombkoronájának magasában és tavaknak, folyóknak mélyében is pezseg az élet. Csodálatosan pompáznak a virágok. Nem megszázszoroztad, hanem megezerszerezted a magvakat, a gyümölcsöt, most már csak rajtam áll, mekkorára növelem őket.
 – Aztán ne sokat heveskedj, hugicám, mert gyorsan összeaszalod, amit én életerősnek indítottam! – búcsúzott könnyű puszival Tavasz, közben átadta testvérük,
Tél üdvözletét.
Nyár felnevelte a kétlábú és négylábú apróságok többségét, megérlelte és aratásra engedte át a gabonát, szabadságra küldte az óvodásokat és az iskolásokat. Kikapcsolódókkal, kirándulókkal töltötte meg a vízpartokat, a strandokat, a hegyeket és a völgyeket, az erdőket és a lugasokat. A fák és a bokrok ontották gyümölcsüket, a tövek termésüket: a barack, az alma, a körte, a szilva, a görög- és a sárgadinnye mézédesre ért. Paprika, paradicsom, tök, uborka, borsó, bab gazdagította a kínálatot.
– Sokat dolgoztál, nővérkém! – köszöntötte őt elismeréssel Ősz. – Segítettél a virágoknak, hogy illatosak, színesek maradjanak, hogy szépségükben pompázzanak, segítettél a gyümölcsöknek, a terméseknek, hogy ízesek, vitamindúsak legyenek, segítettél a magvaknak kihordani-megérlelni ezerszeres terhüket. Vadászni tanítottad a négylábúak kölykeit, repülni és élelmet keresni a madárfiókókát, nekem gazdag tárházat hagysz, hogy a betakarítást megkönnyíthessem. 
 – Vigyázz a költöző madarakra, de a vándorokra is! – búcsúzott tőle Nyár, és átadta neki Tavasz üzenetét. – Erősítsd még meg az apróságokat! Mielőtt elmennél, segíts az itt maradóknak sűrű tollazatot, vastag bundát ölteniük! Nehogy sokat sírdogálj, legyen idő betakarítani a termést, felkészíteni Tél bátyánk látogatására a termőföldeket!
Ősz nyári meleggel, derűs napsütéssel köszöntött be, vidám szüretelőkkel, gyümölcsszedőkkel töltötte meg a kerteket, hegyoldalakat. Emberek és gépek serénykedtek a földeken, hordták kamrájukba, csűrjükbe, pajtájukba a termést. Tücskök cirpelése zengte be az éjszakákat.
Színpompás ruhát öltött a környezet: az eddig zöld levelek bíborrá, arannyá, csodabarnává váltak. Gazdagon illatoztak a kertek, túlérett gyümölcsöket lakmároztak madarak, bogarak, gyűjtögethettek téli raktárjukba mókusok, hörcsögök, sünök, méhek, hangyák.
Aztán Ősz elszomorodott, sajnálta, hogy a virágokat nem őrizheti meg. Sokat sírt, az utakat sártengerré változtatta. A fák és bokrok minden levelüket lehullatták, csontvázcsupaszon dideregtek, csak a fenyők várakoztak a télre örökzöld szépségükben. Fűszálakra dér dermedt, köd szűkítette össze a látóhatárt.
– Sokat dolgoztál, kicsi húgocskám! – köszöntötte Őszt Tél hideg ölelésével, de gyorsan letörölte arcocskájáról a könnyeket, mielőtt odafagytak volna. – Vastag avart biztosítottál, hogy a rovarok elbújhassanak, mélybe hullajtottad a magvakat, hogy téli pihenésük után jövőre is ezerszeresen fizessenek. Segítettél az embereknek, hogy betakarítsák a termést, hogy gondoskodjanak tűzrevalójukról. Te is megérdemled a pihenést.
– Úgy gondolod, bátyó? – kérdezte Ősz, és kivételesen nem kötözködött vele, mert nagyon elfáradt az eltelt három hónap szorgoskodásában. Átadta testvérének Nyár üdvözletét. – Azért egy kicsit szívesen maradok még, hagyjuk meg az élőlényeknek a melengető napsütés ajándékát!
Tél nem mondott ellent kedvenc kishúgának, átengedett néhány hetet, hogy még kedvére tevékenykedhessék. Bágyadt napsugárral búcsúzott Ősz, sok élőlény hálálkodott érte. A növények megköszönték Nyárnak és Ősznek gyümölcseiket, terméseiket, az állatok is kölykeiket, fiókáikat. Kéréssel fordultak Télhez: vigyázzon álmukra, pihenésükre.
December végére Tél mindent megfagyasztott maga körül. Fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra, vezetékre. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.
Még azok is, akik szerették Telet, miközben ajándékait élvezték, örültek neki, hogy utána Tavasz is, Nyár is, Ősz is következik.
 – Alig találkozunk, mégis ugyanazért, ugyanazokért dolgozunk mind a négyen – sóhajtott Tél, mikor három kishúgára gondolt, és a legidősebbre, Tavaszra várt.
Év Anyó és Év Apó jogosan lehet büszke négy munkás gyermekére.

61. MESE
Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról
 

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten.  Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél.  Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek.  Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő.  Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot.  Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek.  Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények.  Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal.  Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék…
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
 – A pünkösdi rózsa hervadt már  a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem.  Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök… mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök.  Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek.  És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot.  A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron…”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni.  Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát.  Barackot és szőlőt… És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte…
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei.  Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet.  Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával…
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

60. MESE
Devecsery László: Egyszer volt…
 

Egyszer volt…, …hogy’ is volt? Talán egyszer volt, hol nem volt! Ki tudja hol volt? Ki tudja hol van?
Az üveghegyen innen? Az Óperenciás-tengeren túl? Ahol a kurta farkú malac túr?
Dehogy! Sem így, sem úgy! Völgyön innen, hegyen túl, hol sok szikla égbe szúr…
Induljunk el messzire, messzire, hagyjuk el a völgyet, kapaszkodjunk fel magasra, nagyon magasra.
Sok-sok hegyet, óriási sziklát kell elhagynunk, amíg elérkezünk a Hónapok hegyéhez. Ne kérdezd, merre találod a térképen, hiszen nem árulhatom el senkinek. Még teneked sem!   
Egyik hegy olyan, mint a másik. Miről ismerjük meg ezt a nevezetes helyet? Miről, miről…, különleges formájáról. Mitől olyan különleges? Fényképen vagy a valóságban láttál már hegyet és sziklát eleget. Magasak, hegyesek. Ez is magas, hegyes is. Igen ám, de az óriási hegycsúcs mellett tizenkét kisebb csúcs is emelkedik. Ráadásul, ha megérkeztél, s körülsétálsz a hegyoldalon, akkor egyik ámulatból a másikba esel.
Előbb azt érzed, lefagy a fejedről az a formás fülecskéd, s hozzá fúj a szél és hull a hó, a másik pillanatban enyhe szellő simogat, majd váratlanul pirossá válik az orrod a tűző naptól, a nagy melegtől, azután hűvös szél és köd ölel körül, s a következő pillanatban ismét hóembert építhetnél.
Mi ez a varázslat? Egyszerű a magyarázat: a tizenkét hónap négy évszakot varázsol körénk. Lakásuk körül is mindig ott a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, vagyis az évszakok…

Nézd, a TAVASZ erre jár:
huncut, pajkos kicsi lány.
Szoknya lebben, szellő száll,
jót kacag – és meg-megáll.

Ébresztgeti a Napot,
kancsóból hint harmatot.
Ezerszínű lesz a rét:
ráteríti köntösét.

Virág nyílik, rügy fakad,
minden él az ég alatt.
Ajtó koppan, vendég jön:
illendően beköszön!

Meleget hoz NYÁR-LEGÉNY,
szelíd esőt hint a szél.
Almát, körtét melenget,
eperszemet szemezget.

Aranytenger a vidék,
hullámzik a messzeség.
Búzaszemek megértek:
– Munkára fel, legények!

Patakparton víg a nyár,
ki teheti odajár.
Fürdik, játszik nagyokat,
amíg az ősz kopogtat.
Kedves apó, ez az ŐSZ,
ő is köztünk elidőz.
Szőlőt érlel, szüretel,
emberekkel ünnepel.

Ecsetet vesz kezébe,
azt vette a fejébe,
színt fest minden levélre,
így megy a tél elébe.

Hullanak a levelek,
meg is szólal: – Elmegyek,
mert a TÉL már közeleg:
nagyszakállú, ősz, öreg.

Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csudajó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak hidegen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.

A tizenkét hegycsúcs alatt tehát a tizenkét testvér lakása rejtőzik. Január délceg, fiatal fiú. Odabent csupa-csupa fehér minden. Ablakán jégvirágok nyílnak, ereszén jégcsapok erdeje sokasodik. Ruhája fehér, arca piros. Kéményében hideg szelek muzsikálnak, s hófúvás kavarog háza körül.
Február kedves, mosolygós, csípős nyelvű lány. Világoskék ruhát visel, szoknyája mellett szelek suhognak. A hófelhők mögül, melyek a csúcs körül laknak, néha már előbukkan a Nap.
Március-leány  sárgászöld színekkel díszítette szállását, s önmagát. Intésére langyos, könnyű fény köszönt ránk, s az ágakra rügyek szaladnak.
A szomszédságból mindig nevetés, móka, kacagás hallatszik. Április, akit a testvérei csak Ápri Julisnak hívnak, vidám és kiszámíthatatlan. Üde zölddel borít be mindent: házat, fákat, mezőt és rétet.
A tavasz két leányát alig-alig győzi nevelgetni, tanítgatni fiútestvérük: Május. Ő már majdnem komoly férfiember, s ezt sötétzöld öltözetével is bizonyítani szeretné.
Odébb a nyár: Június vidám sárgában, Július narancsszínnel, Augusztus pirosas sárgával, mindannyian a Nap ragyogásával. A három hegycsúcsot is mindig fény ragyogja be.
A fény és a ragyogás mellett, kicsit odébb a komor ősz lakik: Szeptember, világos barnán, Október szürkén, ködbundában, November sötétbarna kabátban.
Kit is felejtettem el? Senkit, most következik a vén, kedves, öreg apóka: December, mintha sötétkék kristályok csillognának körülötte. Havat, szelet, hideget és meghitt ünnepeket hoz nekünk.
Az évszakok velünk laknak, s mi is ővelük.

 
59. MESE

Benedek Elek: A kisgömböc

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám!

Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették.

Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

– Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!

Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

– Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én.

– S azzal hamm! – bekapta.

A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelő­dött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.

– Eredj, leányom – mondja a legkisebb leánynak –, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom!

Fölmegy a kisleány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

– Na hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül! Fölszaladt a létrán nagy ha­raggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél?!” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak?

Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony.

De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:

– Mit, te is meg akarsz enni?!  Abból nem lesz semmi! – S – hamm! bekapta a szegény embert is.

No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta – puff! –, leszakadt s leesett.

Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ott utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; tovább gurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is be­kapta. Még ez sem volt elég a tel­hetetlen gömböcnek.

Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondászfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondászfiúval meg­járta. Egy jó hegyes, fanyelű bics­ka volt a kondászfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította.

Egy­más után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélin a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

58. MESE

Arany László: A szomorú királykisasszony

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép leánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig szomorú volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép leánya úgy a búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy aki az ő leányát megnevetteti, annak adja feleségül fele királyságával együtt.

Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrű báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy aki hozzányúlt, úgy odaragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor kihajtotta legelni, amint legelteti, arra megy egy eladó leány; megsimogatta a bárányt, mindjárt odaragadt. Elkezdi a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány.

Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, ráütött a botjával a lányra.

– Ej, te nagy bolond, mit töltöd itt az időt? – mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap.

Azután arra ment egy asszony egy sütőlapáttal a kezében. Ráütött a sütőlapáttal a pap farára.

– Ugyan, tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény leányt!

Ez is odaragadt; megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén asszony.

Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból, mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.

Megint jött egy takács egy csomó vászonnal, rávágott a paripa farára.

– Ejnye, be szép paripa ez! – Azzal ez is odaragadt. Elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.

Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra.

– Mit bámul itt, komámuram?

Ez is odaragadt. Csak elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.

Amint így terelgette őket előre, arra ment a király a szomorú lányával. A királykisasszony, amint azt a furcsaságot meglátta, olyan jóízűt nevetett, hogy majd eldűlt bele.

A király is, amint meglátta, magához hívatta a pásztort, neki adta fele királyságát meg a szép leányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

57. MESE

A vajaspánkó (orosz népmese)

 

 Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:

-Süss nekem anyjuk vajaspánkót!

-Ugyan miből süssek? Egy csepp lisztünk sincs.

-Ej, te asszony! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha kerül így egy kis liszt.   

 Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkót az ablakba hűlni.

Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra, s a padlóról legurult az ajtó felé. Átgurult küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun, mindig messzebb és messzebb.  Gurult, gurult az úton és szembe jött vele egy nyúl.

-Megeszlek te vajaspánkó!

-Ne egyél meg sandaszemű! Inkább hallgasd meg milyen szépet énekelek neked!

A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Mért féljek nyúl tőled?

Megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől mintha ott sem lett volna. Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe, s találkozott a farkassal.

-Megeszlek te vajaspánkó!

-Ne egyél meg ordas farkas! Szépet énekelek neked.

És fújni kezdte:

 

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Megszöktem a nyúltól,

Miért féljek farkas tőled ?

Mindjárt megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a farkas szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó az erdőben, s szembe jött vele a medve. Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot.

 -Megeszlek te vajaspánkó!

 -Ne egyél meg tányértalpas, ugyan miért is ennél meg?

S a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Megszöktem a nyúltól,

Ordas farkas úrtól,

Miért félnék medve tőled?

Megszököm mindjárt előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a medve szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó, s szembe jött vele a róka.

- Jó napot vajaspánkó! Ej milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy!

De a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Megszöktem a nyúltól,

Ordas farkas úrtól,

Mackó Miska úrtól,

Miért féljek hát tetőled?

Megszököm könnyen előled!

-Felséges ének! - szólt a róka.  Csak az a baj, hogy megöregedtem kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer!

Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára és újrakezdte:

-Vajaspánkó a nevem...

Abban a pillanatban a róka-hamm-bekapta.

Ha a róka a vajaspánkót be nem kapta volna, az én mesém is tovább tartott volna!

 

56. MESE

Az erdei farsangi bál és a tündérek varázslata

 

A Tölgyerdő lakói minden évben izgatottan készültek a tavaszi farsangi bálra. Az erdei tisztáson ilyenkor tarka lampionok világítottak, és az állatok vidám jelmezekbe bújtak. A mókusok bohócnak öltöztek, a sünök apró koronát viseltek, és még a bagoly is színes palástot terített a vállára. De az idei bál veszélybe került…

A tél szokatlanul hosszúra nyúlt, és a hó még február utolsó napjain is vastagon borította az erdőt. A patakok be voltak fagyva, a madarak reszkettek a hidegtől, és senki sem tudta, hogyan tarthatnák meg a farsangi mulatságot. Az állatok tanácskozást hívtak össze a nagy öreg tölgyfa alatt.

– Nem lehet bál, ha minden hó alatt van! – sírta el magát Pinduri, a legkisebb nyuszi.

– Senki nem jön el ekkora hóban! – szipogott Kócos, a mókus.

Ekkor Huhogó Professzor, az erdő legbölcsebb baglya, csendesen megszólalt:

– Talán kérhetnénk a tündérek segítségét!

A tündérek varázsereje csodákra volt képes, de ők csak akkor segítettek, ha valóban nagy szükség volt rájuk. Az állatok együtt elindultak a tündérek tisztására, ahol régi legenda szerint mindig éjfélkor táncoltak a holdfényben.

Amikor megérkeztek, pelyhes hópiheként szálltak alá az első tündérszárnyak. A tisztás fölött apró, csillogó fények kezdtek cikázni, és egy gyönyörű aranyhajú tündér, Lilla, a tavasz őrzője, előlépett.

– Miért jöttetek hozzánk, kedves erdei barátaink? – kérdezte lágy, csengő hangon.

– Kérlek, segíts nekünk! – szólalt meg a bátor Kócos. – Nem tudjuk megtartani a farsangi bálunkat, mert a tél még mindig nem enged minket játszani!

Lilla és a többi tündér összenézett. Aztán az aranyhajú tündér mosolyogva bólintott.

– Segítünk nektek! De szükségünk lesz a szívetekben őrzött legvidámabb emlékeitekre!

Az állatok lehunyták a szemüket és gondolatban felidézték a legboldogabb pillanataikat: amikor a nyulak hógolyóztak, a sünök kedves esti meséket hallgattak és, amikor együtt énekeltek a holdfényben. Ahogy ezek az emlékek felragyogtak bennük, a tündérek táncba kezdtek.

A csillogó varázspor szikrázó fénnyé változott, és ahogy a hóra hullott, az olvadni kezdett! A fák kibontották friss zöld rügyeiket, a patak vidáman csobogni kezdett, és az erdő színes virágokkal telt meg. A tündérek mosolyogva figyelték az állatokat, akik ujjongva nézték az éledő tavaszt.

A farsangi bál végül még szebb lett, mint valaha! A tündérek csatlakoztak az ünneplőkhöz, és együtt táncoltak az állatokkal. Az égbolton ragyogtak a csillagok, és az erdő soha nem volt még ennyire boldog.

És így lett az erdei farsangi bál a legvarázslatosabb ünnep az erdő történetében, amit minden évben izgatottan vártak az állatok és a tündérek egyaránt.

 

55. MESE

Farsangi mulatság Manóföldjén

 

Manóföldjén minden évben hatalmas farsangi mulatságot rendeztek, ahol a manók beöltöztek, tréfálkoztak, és finomabbnál finomabb süteményeket majszoltak. A legnagyobb izgalom azonban mindig a jelmezverseny körül forgott, mert a győztes jutalma egy egész évre szóló aranycsillogás-díj volt, amivel bármikor ragyogóvá varázsolhatta a cipőjét, sapkáját vagy akár az orrát is.

Ebben az évben a kis manók már hetekkel a bál előtt készülődtek. Móric manó, a falu legnagyobb mókamestere, titokban valami igazán különleges jelmezen dolgozott. Csak a legjobb barátja, Pötyi manó tudott a tervéről, de ő sem mert semmit elárulni, mert Móric azt mondta:

— Ha elárulod, egy hétig csak szivárványszínű csillámport fogsz tüsszenteni!

Pötyi nem akarta kockáztatni a dolgot, mert egyszer véletlenül megette a csillámporos fánkot, és három napig szikrázott a haja.

Eljött a farsangi bál napja, és Manóföld főterét színes lampionok és lufik díszítették. A manók mindenféle jelmezben pompáztak: volt ott repülő varázsmanó, hópelyhes tündérmanó, sőt, még egy zöldségeskosárnak öltözött manó is.

Amikor Móric belépett a térre, mindenki elhallgatott. A kis manó egy óriási, bolyhos süteménynek öltözött, amiből még fahéjas illat is áradt!

— Ez meg micsoda?! — kiáltott fel a zsűri egyik tagja, Ödön manó.

— Én vagyok a világ legfinomabb farsangi fánkja! — jelentette ki Móric büszkén, majd elkezdett gurulni a tér közepén.

A tömeg nevetésben tört ki, és mindenki tapsolni kezdett. De ekkor történt valami váratlan!

A fánkjelmezből kis cukorka- és fahéjfelhő szállt fel, amitől a manók tüsszögni kezdtek.

— Hapci! Hapci! Ez a legviccesebb dolog, amit valaha láttunk! — kacagott Pötyi.

A zsűri is egyöntetűen úgy döntött, hogy a győztes nem lehet más, mint Móric manó!

— Az aranycsillogás-díjat egy évig te birtoklod, Móric! — jelentette be Ödön.

Móric boldogan ragyogtatta meg a cipőjét, de mivel túl lelkesen használta az aranycsillogást, még a fülei is fényleni kezdtek.

A farsangi mulatság hajnali kakasszóig tartott, és minden manó megállapította:

— Ez volt Manóföld legviccesebb farsangja!

 

Így is volt. A manók azóta is emlegetik azt az évet, amikor a farsangi fánk nemcsak finom volt, hanem önálló életre is kelt.

 

54. MESE

Mackó Marci és az árnyékos jóslat

 

Egy havas februári reggelen az erdő lakói izgatottan gyülekeztek a nagy tölgyfa körül. Mindenki egyetlen dologra volt kíváncsi: Vajon mit jósol Mackó Marci, az öreg medve?

– Szerintetek hosszú lesz még a tél? – kérdezte kíváncsian Nyuszi Nelli, miközben a tappancsával toporgott a hóban.

– Ha Marci meglátja az árnyékát, bizony visszabújik! – felelte Bagoly Bence, aki mindig mindent tudott.

Eközben Mackó Marci a barlangja mélyén mocorgott. Ásított egy nagyot, majd álmosan megvakarta a fülét.

– Mennyi lehet az idő? – dünnyögte. – A pocakom szerint itt az ideje egy kis friss levegőnek és némi harapnivalónak!

Lassan, komótosan kibaktatott a barlangjából. Ahogy kilépett, egy pillanatra hunyorogva megállt. A nap éppen akkor bújt elő a felhők mögül… és tessék! Ott volt az árnyéka a hóban!

– Jajj, csak ezt ne! – kiáltott fel Marci ijedten, majd hirtelen vissza akart futni a barlangjába.

– Ne már, Marci bácsi! – kiabált utána Nyuszi Nelli. – Tényleg egy árnyéktól félsz?

Marci megtorpant. Hát persze! Hiszen ez csak az árnyéka, nem egy igazi rém!

– Hm… hát ez butaság! – morogta. – Lehet, hogy eddig mindig így csináltam, de most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne féljek a saját árnyékomtól!

A kis állatok boldogan tapsoltak.

– Akkor jön a tavasz? – kiáltotta Cinege Csilla vidáman.

Marci elmosolyodott, és nagyot szippantott a friss levegőből.

– Hát tudjátok, lehet, hogy a tél még tart egy kicsit, de attól még nem bújok vissza! Inkább eszem egy nagy adag mézet!

A barlang körül mindenki nevetett. Mackó Marci azon a napon rájött, hogy az árnyékától nem kell félni, és hogy néha érdemes saját döntéseket hozni a megszokások helyett.

És hogy hosszú lesz-e a tél? Nos, azt csak a természet tudja!

 

53. MESE

Fésűs Éva: A korcsolyázó mackók

Elmesélem, mi történt a télen Dörmikével.

Dörmike kövér kis medvebocs. Nyáron úgy mozog a málnás dombolda­lon, mint egy barna gombóc, Gyertyaszentelőkor pedig kinéz a barlangjá­ból, mint afféle rendes mackó, megszimatolni, hogy késik-e a tavasz.

Az idén bizony késett. De a gyerekek, akik az erdőszéli tavon korcso­lyáztak, nemigen bánták. Vidám zsivajuk elhallatszott a medvebarlangig.

Dörmike látta tulajdon árnyékát a sziklafalon, és hallotta az okos med­vepapa dörmögését:

— Télnek, fagynak nincs még vége,

visszabújunk ma estére!

Medvamama ráduplázott:

— Nem lábolunk ki a hóból,

derekam is rosszat jósol!

Sehogy sem tetszett ez Dörmikének. Ő csak azt látta, hogy süt a nap, va­kító téli szépségében pompázik az erdő. No és a gyerekek úgy kacagtak a jégen, hogy megirigyelte őket. Alig várta, hogy arrafelé settenkedhessék. Hiába károgott a fán Varjú néne, hogy:

— Édes öcsém kár, kár, veszedelem vár, vár! — Dörmike elbújt egy vastag fatörzs mögé, onnan kukucskált ki. Karcsi, Pista, Julika, Panni mind ott korcsolyáztak a tükörsima jégen. A mackónak tátva maradt a szája. Hogyisne! Míg ő a dohos medvebarlang­ban kuporog, és öreg medvék horkolását hallgatja, addig ezek itt vidáman szórakoznak. Csak egy kis fényes valamit kell a lábukra csatolniok, és már­is repülni tudnak a jégen.

Nagy pattogással végighúzta körmeit a fa derekán, és akkorát brummo­gott bánatában, hogy a gyerekek észrevették.

— Jaj, a medve! — kiáltották rémülten, és korcsolyáikat lerugdalva száz­felé szaladtak.

Több se kellett a mackónak! Lecammogott a tó partjára, és próbálgatni kezdte tányértalpára a korcsolyákat.

Meglátták a cinkék, köréje sereglettek. Kisvártatva odasompolyogtak a szarvasok, őzek, sőt még a rókák is. Egy mókus felébredt, kinézett az odújából, és mindjárt ajánlkozott, hogy befűzi a korcsolyaszíjakat. Támadt akkora csődület, hogy a legkisebbik nyúlgyerek már nem is látott jól, pedig lett volna néznivaló.

Csak Varjú néne kiáltozott a fán, hogy:

— Kár, kár, jaj de kár! Jégre ment a medve már!

Bizony, a meggondolatlan mackó négy korcsolyával a tányértalpain neki­ment a síkos jégnek.

Jobbra lódult, balra lendült,

széles ívben körbeperdült,

egyik lába hátra húzott,

másik három félrecsúszott,

hosszan siklott, mindig arra,

amerre épp nem akarta!

A mókusok úgy kacagtak,

majd az ágról leszakadtak,

látva, hogy a mackót játszva

viszi a négy korcsolyácska!

A nagy nevetéstől aztán hirtelen megrepedt a tó jege. Dörmike nagyot puffant, és nyakig elmerült a lékben. Prüszkölt, csapkodott, krákogott! Sze­rencsére nem volt mély a tó, a mókusnak meg akadt annyi esze, hogy Pannika ottfelejtett piros sálját a medvebocs nyakába akassza. Nekiru­gaszkodott az erdő népe: — Hó-rukk! Hó-rukk!

Húzta, aki csak bírta! . . . Még a cinegék is ráültek a bocs feje búbjára, és — mert több nem telt tőlük — hát a fülét húzták.

Most károgott csak igazán a varjú! Meghallotta a mosolygós napocska, ijedtében elbújt, és olyan hideg lett, hogy mire az állatok partra ráncigál­ták Dörmikét, tele volt a bundája jégcsapokkal. Csak úgy csilingeltek, amint átfutott az erdőn!

A barlang sziklafala messziről visszhangozta az állatok csúfondáros ne­vetését:

— Tóba pottyant a nap hőse,

Korcsolyázó Dörmögőcske!

Otthon alig ismert rá az édesanyja. Igazán szerencse, hogy medvepapa már régen kidobta a somfabotját, de talán amúgy sem vette volna elő, hi­szen a bocsa így is elég jó leckét kapott, meg egy alapos náthát, ráadásnak.

Még most is issza a hársfateát. Ha télen megfájdul a torkotok, igyatok meg ti is egy csészével!

 

52. MESE

A barna mackó kuckója

 

A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél.

Arra jött a kékcinke.

– Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!

– Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

Most már ketten voltak.

Arra sétált az őzike.

– Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?

– A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.

– Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!

– Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

Jött a kis borz.

– Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?

– A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.

– Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.

– Tessék! – terelte be őt is a barna mackó.

Nemsokára arra futott két rémült béka.

– Brekeke! Brekeke! Itt a tél! Jaj nekünk!

– Ne sírjatok! – kiáltott a kis borz. – Itt a kuckó! Bújjatok be!

Bebújtak.

Jött a cincér, a kabóca, a tarka fácán. Jött a kis sün és a mezei pocok. Jött a mókus és a nyuszi.

Utoljára érkezett Rőt Elek, a róka. A barna mackó őket is betessékelte a kuckóba. Jókor, mert már követte őket a tél. A barna mackó a kuckót be is zárta.

S ekkor érkezett a farkas. Üvöltözött, kiáltozott:

– Méz Áron! Te kócos állat! Miért zártál ki ebből a jó erős kuckóból? Én is itt akarok telelni.

– A kuckó már tele van – felelte a barna mackó.

– Elférek a sarokban – üvöltötte a farkas.

– Ott a borz, a kis sün és a nyuszi lakik.

– Elférek az ajtó előtt.

– Ott Rőt Elek, a róka van.

– Elférek az asztal alatt.

– Ott a fácán ült le az őzikével.

– Elférek az ágy alatt.

– Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.

– Elférek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.

– Ott a cincér és a kabóca ül.

– Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!

– Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!

Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

 

51. MESE

Fésűs Éva: Jó éjt, bocsok

 

– Jó éjt!

– Jó éjt, mackó mami!

A medvebarlang hálófülkéjében mackó néni minden este ezek után a szavak után borított ibolyalevelet a jánosbogár lámpára, hogy három bocsa hamarabb elaludjék.

Azok pedig minden áldott este ilyenkor kezdtek élni, mintha egész napi erejüket és virgoncságukat mostanra tartogatták volna.

Látszólag engedelmesen ráhúzták a mohapaplant a fél fülükre, de a másikat szabadon hagyták, hogy hallják, mikor lépi át mackó mami a hálóbarlang küszöbét.

Abban a pillanatban elkezdődött a huncutságok sorozata, hol így, hol amúgy, de a cél mindig ugyanaz volt: húzni az időt, hogy ne kelljen még aludni.

A hét minden napjának estéjére tartogattak valami csalafintaságot. Hétfőn Dörmi szólalt meg, mielőtt mackó mama átlépte volna a küszöböt:

– Én nem kaptam puszit!

– Már hogyne kaptál volna, kisfiam!

– De én eggyel kevesebbet kaptam, mint Brumcsi! – És hozzátette szemrehányó tekintettel: – Megszámoltam!

Még a szája is legörbült.

Mackó mamának sürgősen igazságot, azazhogy pótpuszit kellett osztania. De addigra már a másik két bocs is lerúgta a paplant és körülugrálta:

– Én is kérek még! Én is keveset kaptam! Én is!

Mire vége szakadt a nagy cuppogásnak, hízelkedésnek, kilencet kakukkolt az óra.

– Mélységes rengeteg! Még nem is mosogattam! – kiáltott fel mackó néni és szigorúan toppantott: – Ilyen aztán nem lesz többet!

Hát nem is lett, mert keddre más műsort eszeltek ki a bocsok.

– Pók van az ágyamban! – kiáltott fel Brumcsi másnap este, aminek az lett a következménye, hogy mind a három ágyat össze-vissza kellett túrni. A pókot természetesen nem találták, hiába bizonygatta Brumcsi, hogy nagy volt és fekete – de mire vége lett a hajcihőnek, az óra tízet kakukkolt. – Jóságos mézesputtony! – kapott a fejéhez mackó mama.

– Még ezután kell kimosnom a mackónadrágotokat!

Szerdán Dörmi kért vizet elalvás előtt. Egy negyed óra múlva Brumcsinak száradt ki a torka, valamivel később pedig Lomposka akart egy pohár harmatvízért elepedni.

Mackó mama háromszor hagyta félbe a vasalást, amire csak ilyenkor jutott ideje, mert napközben egy málnásban dolgozott. Egyedül nevelte a három bozontos bocsot, és sohasem volt szíve nemet mondani, ha valamit kértek. Azok pedig viháncoltak, kuncogtak, pompásan szórakoztak. Így ment heteken keresztül, míg egyszer furcsa dolog történt.

Azon az estén Lomposka lett volna soron a huncutságban, de elkésett a nyöszörgéssel, mert Mackó néni szokatlanul gyorsan köszönt el tőlük és ment ki az ajtón. Valami olyasmit dörmögött, hogy mindig fáradt, nem csoda, ha elszámolta magát a málnával. Most aztán kezdheti elölről az egészet…

Lomposkát megszidta két testvére, amiért ügyetlenkedett, de azután hamarosan készen volt a tervük.

– Szúnyogokat fogunk csapkodni! – jelentette ki diadalmasan Dörmi. – Erre majd bejön a mami a nagy partvissal, és az olyan mulatságos, hogy legalább tizenegyig fent maradhatunk.

El is kezdődött a csetepaté. Először csak a mancsukkal csapkodtak, de mackó mami nem jött be megkérdezni, hogy mi az.

Elő a papucsot! Elő a kispárnát! Elő a tegnapi újságot! Piff-puff! Dirr-durr!

Odakint néma csend.

Dörmi már visongatott.

Odakinn semmi nesz.

Brumi véletlenül nyakon csapta Lomposkát, mire az bőgni kezdett.

Erre már csak bejön mackó mami…

De nem jött.

A bocsok hirtelen elhallgattak. Valami furcsa volt a levegőben. Lábujjhegyen, egymás után osontak ki körülnézni.

A konyhában égett a jánosbogár lámpa, s ott állt a mosatlan edény nagy halomban. De hol lehet mackó mami?

Dolgavégezetlenül aludni ment volna?

Dehogyis ment szegény! Ott aludt el málnaszámolás közben az egyik barlangmélyedésben az asztalra borulva.

Dörmi odaszaladt, hogy felköltse, de Brumi hirtelen erélyesen visszahúzta: – Csitt!

Brumcsi eddig mindig csak egy bocs volt, fára mászó, mézet torkoskodó, huncut kölyök, mint a két öccse, de most egyszerre úgy érezte, hogy ő okosabb. Okos és jó mackó kislány, akinek ilyen esetben ki kell találnia, hogy mi a teendő.

Lomposka ráásított:

– Ááá! Igazad van. Gyerünk mi is aludni!

– Nem addig, öcskös! Hiszen tizenegyig fent akartál maradni!

– Most már minek? – kérdezte Dörmi. – Mulatság úgysem lesz.

– Dehogynem! – emelte fel a hangját Brumcsi, de csak annyira, hogy mackó mamit fel ne ébressze. – Ezután jön csak az igazi mulatság!… No, mit néztek úgy rám? Hát olyan buták vagytok, hogy magatoktól ki sem találjátok, mire gondolok? …A bocsok nem voltak buták.

Mackó mami csak hajnaltájt ébredt fel mély álmából, de akkor úgy meglepődött, hogy azt sem tudta mondani: „Mélységes rengeteg!”

A konyhában olyan rend és tisztaság volt, mint vasárnap délután. A nagy kosár málnán pedig egy cédulát talált: „Pontosan kilencszáztizenegy szem. Megszámoltuk.”

A puszit és simogatást, amit a bocsok kaptak, nem számolta meg senki. De attól kezdve, ha mackó mami azt mondta este: „Jó éjt, bocsok!” – minden mackófül eltűnt a paplan alatt és olyan áldott csend lett, hogy még a betévedt esti pille szárnya zizzenését is meg lehetett hallani.

 

50. MESE

A medvebocsról, aki madár akart lenni

 

Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindenáron madár akart lenni. Keresztültotyogott az erdőn, s a magas lombok között meglátta a madarakat.

— Jó napot!— kiabálta a kis barna medvebocs.— Én is madár vagyok ám!

De a madarak kinevették:

— Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.

A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz.

— Én is madár vagyok ám! — kiabált feléjük. — Van már csőröm!

— Hogyisne — nevettek a madarak. — A madarak tudnak énekelni!

A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta:

— Kérlek, taníts meg engem énekelni!

— Nem hinném, hogy sikerül — csóválta a fejét az énektanár —, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő! Próbáld csak meg!... Do, re, mi, re, do...

A kis barna medve buzgón brummogott napokon át: — Do, re, mi, re, do — és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.

Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: — Do, re, mi, re, do...

A madarak csak nevettek, és azt mondták:

— Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!

A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát, ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.

— No, most figyeljetek rám! — kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek.

A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.

Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.

— Brumm... brumm... — üdvözölték egymást.

— Brumm... — mondta a kis fekete medvebocs. — Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?

 

— Brumm... brumm... hogyne mennék! — mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.
 

49. MESE

Öreg néne őzikéje
 

Mátra alján, falu szélén,

Lakik az én öreg néném

Melegszívű, dolgos, derék,

Tőle tudom ezt a mesét.

 

Őzgidácska, sete-suta,

Rátévedt az országútra,

Megbotlott egy kidőlt fába',

Eltörött a gida lába.

 

Panaszosan sír szegényke,

Arra ballag öreg néne,

ölbe veszi, megsajnálja,

haza viszi kis házába.

 

Ápolgatja, dédelgeti,

Friss szénával megeteti,

Gyorsan gyógyul gida lába,

Elmehetne az őzbálba.

 

Meg is gyógyul egy kettőre,

Felbiceg a dombtetőre.

S köd előtte, köd utána,

Eltűnik az éjszakába.

 

Mátra-alji faluszélen,

Kapuban ül öreg néne,

Harmatgyöngyös harangvirág,

Nem felejti a kis gidát.

 

Falu népe is szereti,

öreg nénét becézgeti,

Kedves szóval őt azóta,

Így nevezik: őz anyóka.

 

Mátra alján, falu szélén,

Lakik az én öreg néném

Melegszívű, dolgos, derék,

Mese őrzi arany szívét.

 

48. MESE

Picinke és a kisvasút
 

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egy szóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megtorpanásra késztette. Egy kertes ház ablakából furcsa fény villant ki az utcára.

Leszállt az ablakpárkányra, és kíváncsian benézett a szobába. Az üvegen túl két kisgyereket látott, akik a szőnyegen hasalva bámultak egy kör alakú pályán komótosan tovagördülő, több kicsi vagonból álló vonatot. A szerelvény apró kocsijai tarkára voltak festve, csak a legelején, a mozdony volt fényes fekete. Picinke közelebb ugrott az üveghez, és akkor még azt is ki tudta venni, hogy a mozdony fülkéjében parányi emberke áll piros szegélyű sapkában, elegáns, sötét vasúti egyenruhában.

Ekkor, a fény felvillanásával egyidejűleg, mintha madárfüttyöt is hallott volna, pedig csak a vonat sípolt, közeledvén a kanyarhoz.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban a játszó kisgyerekek egyike odafutott az ablakhoz, amitől ő megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, a szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes kis vonathoz. Az apró kocsikból álló szerelvény most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat.

Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a bámész gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a kisvasútban, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta az apró vonat fényes lámpája, na meg a madarak hangjához hasonlatos vonatfütty, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a kis vonat, vagy a gyerekek már megunták a vele való játszást, és így ő sem láthatja soha többé?

Egyenesen odarepült az ablakhoz, és meglepődve látta, a kölesszemeket vékony zsinórvonalban valaki végigszórta a párkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó, aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak gyenge szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, csak kövessék, és már fordult is vissza.

Ettől kezdve a faágra felfüggesztett házikót nap mint nap ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék. Boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, könnyedén átvészelték a zord januárt.

Az üvegen túl még sokáig, rendíthetetlenül futotta körpályáját a kis vonat. Kerekei zakatoltak, a fáradhatatlan masiniszta pedig újra és újra megszólaltatta a vonatfüttyöt, ha közeledett a kanyar…

 

47. MESE

Zelk Zoltán: Téli mese
 

Egy reggel arra ébredt a kert, hogy a fűszálak dideregtek.

– Nyakunkon a dér – vacogták fázósan.

– Megfagyunk, mi lesz velünk?!

Csak egyetlen fűszál nem siránkozott.

– Ne keseregjetek! – mondta biztató hangon. – Én elmegyek a szomszéd kertekbe, hátha ott nincs dér és hideg. Aztán elviszlek oda titeket is.

Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki.

– Szerencsés jó utat! – kiáltozták fűszál-nyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt.

Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda.

Nagyot nevetett erre a pipiske.

– Tán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak se mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek!

– Ó, elmegyünk mi gyalog is! – mondogatták szerényen a fűszálak.

– Bolondok vagytok – mondta a pipiske. – Ki hallott olyant, hogy a füvek sétáljanak?

Ott is hagyta őket azon nyomban, mint akikre nem érdemes szót vesztegetni.

Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért.

Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacogtak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van.

– Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! – mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda.

Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg.

– Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok – modta magában elszántan.

Túlért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik.

– Ránk férne! – vacogták a mező fűszálai. – Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor?

– Dehogy, dehogy. A kertekből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándorútra, hogy melegebb tájat keressek, ahová elvezettem volna minden fűszál testvéremet.

Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták:

– Mi is veled megyünk!

Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszoros éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak is lettek nagyon, mi az a távoli nagy zaj, de nemsokára megtudták.

A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt a szomszédjához:

– Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe.

Úgy is volt. Nemsokára odaért a három vándor az erdő első fűszálaihoz.

– Csillogó harmatot s arany napsugarat! – mondták a fűszálköszöntést.

– Ránk férne – vacogták a füvecskék –, mert látjátok, dér és hideg van nálunk.

Elszomorodott erre a három vándor.

– Hiába tettünk meg olyan nagy utat – sóhajtott az egyik mezei fűszál –, csak nem találunk melegebb tájat.

Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg.

Bizony, új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár.

Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz:

– Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol nincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és bokrok is elhullatják lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, s megadjátok magatokat a közös sorsnak.

Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniök!

Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, mikor előttük termett a pipiske:

– Miért sírtok-rítok úgy? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok.

De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket:

– Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok.

A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt:

– Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé!

A kerti fűszálat meg szépen csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Fél óra múlva vastag fehér takaró fedte a földet. A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe-dunyhába. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.

 

46. MESE

A hóember varázslata
 

A havas mező közepén állt egy hóember, akit a falusi gyerekek építettek egy hideg téli délutánon. Pelyhes Palkónak nevezték el, mert a hópelyhek mindig kedvesen megültek a sapkáján. Huncut széndarab szemei csillogtak, répaorra vidáman meredt előre, és egy meleg sál

Palkó boldogan élvezte a telet. Nézte, ahogy a gyerekek szánkóznak, hócsatáznak, és időnként még egy-egy madár is megpihent a karján. De ahogy múltak a hetek, valami nyugtalanítani kezdte. A falu legöregebb embere, Miska bácsi, egy nap azt mondta a gyerekeknek:

— No, gyerekek, élvezzétek ki a havat, mert nemsokára jön a tavasz, és minden elolvad!

Elolvadni? – gondolta Palkó rémülten. Ez azt jelenti, hogy ő is eltűnik? Nem lehet! Nem akart elolvadni, hiszen annyi mindent szeretett ebben a világban!

Ahogy teltek a napok, egyre jobban aggódott. A hó lassan kezdett olvadni a háztetőkről, a jégcsapok csepegettek, és a napsugarak már melegebbek voltak. Palkó kétségbeesetten nézett körbe, keresett valakit, aki segíthetne rajta.

Egy este, amikor a holdfény megvilágította a mezőt, egy aprócska tündér suhant elő a fák közül. Hópihe Tündérnek hívták, és Palkó úgy hallotta, hogy ő a tél egyik varázslatos őrzője.

— Miért vagy ilyen szomorú, kedves hóember? – kérdezte a tündér puha hangon.

— Félek, hogy elolvadok, amikor jön a tavasz! Nem akarok eltűnni! – vallotta be Palkó.

Hópihe Tündér kedvesen elmosolyodott.

— Ne aggódj, Palkó! Van egy varázslat, amely segíthet rajtad. De ehhez szükséged van egy gyerek igazán őszinte kívánságára.

Másnap reggel, amikor a gyerekek újra kimentek játszani, Palkó reménykedve nézett rájuk. Vajon kívánna érte valaki egy igazi kívánságot?

A legkisebb fiú, Petike, aki mindig Palkó közelében játszott, és szívesen mesélt neki, észrevette, hogy a hóember mintha szomorúbb lenne, mint máskor.

— Bárcsak Pelyhes Palkó mindig velünk maradhatna! – sóhajtotta Petike, miközben gyengéden megérintette a hóember karját.

Ekkor valami csodálatos dolog történt! Egy fényes, fehér pelyhekből álló ragyogó varázsfény ölelte körbe Palkót. A tündér betartotta az ígéretét! Palkó többé nem olvadt el, hanem egy különleges, varázslatos hóemberré változott, aki még a legmelegebb napokon is megőrizte hűvös alakját.

A falusiak csodájára jártak ennek a különös hóembernek, aki egész évben ott állt a mezőn, és minden évszakban barátként köszöntötte a gyerekeket.

És így élt tovább Pelyhes Palkó, boldogan, sosem félve többé a tavasztól.

 

45. MESE

Medve Misi árnyéka
 

Egyszer volt, hol nem volt, az erdő mélyén, egy barátságos kis barlangban éldegélt Medve Misi. Nagyon szerette a mézet, a málnaillatú nyári reggeleket, és a hatalmas levélkupacban való hancúrozást. De amikor beköszöntött a tél, bebújt a barlangjába, és hosszú téli álomba merült, ahogyan minden rendes medvéhez illik.

Egy nap azonban különös neszek ébresztették fel. A barlang bejárata előtt izgatott madárcsicsergés hallatszott, a mókusok szaladgáltak ide-oda, és még a nyuszik is összesúgtak a bokrok alatt. Február másodika volt, a nagy nap!

– Jaj, csak el ne felejtsem! – mormogta Misi, és megdörzsölte a szemét. – Ma meg kell néznem az árnyékomat, hogy megmondjam, meddig tart a tél!

Nagyot nyújtózott, megrázta a bundáját, és lassan kiballagott a barlang elé. Az erdő népe már ott várta, kíváncsi szemekkel figyelve. A nap éppen akkor kukkantott ki a felhők mögül… és hoppá! Mindenki megijedt.

– Hosszú lesz a tél! Hosszú lesz a tél! – rikkantották a verebek.

– Én ugyan nem maradok itt! – Misi megfordult, és már bújt volna vissza tovább szunyókálni.

Azonban Medve Misi barlangjának bejáratára egy hatalmas fenyőfa árnyéka vetült. Így Medve Misit nem érte egy napsugár sem, neki nem látszódott az árnyéka. Amikor megfordult, akkor tűnt csak fel neki, hogy nem is látta a saját árnyékát.

Misi megvakarta a fejét. Lehet, hogy nem is lesz olyan hosszú a tél?

– Nos, egy kis friss levegő nem árthat… – mormogta, és visszafordult, hogy újra megnézze, látja-e az árnyékát.

A Nap már eltűnt a felhők mögött, és most a fenyőfa árnyéka sem zavarta már meg. Misi körülnézett, majd óvatosan kilépett a hóra. Az erdőben madarak csiviteltek, a fák ágai lassan zöldülni kezdtek.

– Hmmm… Talán mégsem lesz olyan hosszú a tél! – dünnyögte elégedetten.

Aznap este az állatok egy kis tavaszváró ünnepséget tartottak, és Misi is csatlakozott hozzájuk. Mézzel ízesített toboztortát majszoltak, és örültek, hogy végül mégsem bújt vissza a barlangjába. Tudták, hogy hamarosan megérkezik a tavasz.

És így is lett, mese volt, de igaz volt!

 

44. MESE

Visszajött a répa

 

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:

- Hohó! Két répát találtam!

Megette az egyik répát. Maradt meg egy. Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit

ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában.

Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édeskrumplit, örömmel hazavitte.

Belepett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"

A csacsi megette az édeskrumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában.

Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza.

Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?"

A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.

Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte.

Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"

Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt az őzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta.

Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában.

,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

 

43. MESE

Téli lakoma

 

Tél lett.  Vastag hótakaró borította a földet.  Az erdei állatok éheztek és fáztak.

     Mit tett a kis sün?  Tüzet rakott.  Sütni való tököt vett elő.  A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta.  A tökdarabokat megsütötte.  A tökmagot megpörkölte.

     Mit tett ezután a kis sün?  Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával.  Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé. 

     – Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.

     A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:

     a róka,

              a farkas,

                         a vadkan és a két fia,

     az őz, a borz és a nyúl.

     – A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

     – Brumma, brumma!  Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

     Hű, de megörült a jó ételnek!  Hat darabot falt fel belőle.  Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

     A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

     Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

 

42. MESE

Mester Györgyi: A boldog hóember

 

Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről-kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók haza indultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá – gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.

A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt, még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két széndarabot találtak…

 

41. MESE

Szirtes-Szabó Kata: Csipkebogyó és az első hó

 

A Meseerdőbe elérkezett a tél. Olyan hideg volt, hogy a pocsolyák jéggé fagytak és az állatok fázósan kucorodtak össze vackaikon, legszívesebben ki se tették volna a lábukat, ha nem kellett volna élelem után járni. A kopár, szürke fák közt esténként hamar beköszöntött a sötétség, és reggelente még a nap is épphogy csak kidugta a fejét a felhők mögül. Borongós, fagyos január volt.

Az erdő közepén állt egy furcsa kis házikó. Kidőlt-bedőlt falán aprócska ablak, meg egy piros ajtó, felette csálé tető görbe kéménye eregetett füstöt. Volt a kis kunyhónak egy második kéménye is, de abból soha nem göndörödött füstfelhő, csakis azért építették, hogy elférjen rajta egy takarosan rakott varjúfészek. Ebben a házikóban lakott Nikodémusz az öreg róka, a kéményén pedig Gavallér, a fényeskabátos varjú.

Volt a háznak egy harmadik lakója is, egy egészen aprócska süngyerek, Csipkebogyó, akit ősszel talált az erdő szélén a két barát. Hogy hogyan került oda, azt maga sem tudta, addig-addig kószált dombokon, mezőkön át téli szállást keresve, míg úgy eltévedt, hogy azt sem tudta már, merre van az előre. Akkor leült egy fatuskóra, és várta, hogy valaki rátaláljon. Gavallér meglátta a bánatos tüskelabdát, megszánta és Nikodémusz házához vitte. Finom falatokkal kínálta a két öreglegény a kis sünit, meleg ágyat vetettek neki a kemencepadkán, majd jóéjszakát kívántak télire. Mert azt tudnotok kell, hogy a sünök telente mélyen alszanak, kis labdává gömbölyödnek, nem moccannak, csak a horkolásuk hallatszik. Ha kimentek az erdőbe, és nagyon füleltek, talán ti is meghallhatjátok!

Teltek-múltak a hetek, de Gavallér és Nikodémusz legnagyobb meglepetésére Csipkebogyó nem aludt folyton folyvást. Minden héten egyszer, vasárnap esténként, amikor Nikodémusz feltette a tűzre főni varázserejű hársfateáját (amiből ha valaki minden héten egyszer megivott egy csuporral, soha nem lett beteg), édes, virágos illat töltötte be a házikót. Ilyenkor sorba álltak bögréikkel a küszöbön mind az erdő állatai – már akik nem aludtak -, és Gavallér minden csészébe öntött a varázsfőzetből, az öreg róka pedig akácmézet csurgatott bele.

A mézet nyár végén magától a méhkirálynőtől kapták ajándékba, hogy legyen mivel ízesíteni az erdei állatok teáját. Amikor már annyian voltak a ház körül és a konyhában is, hogy lépni sem lehetett a nyulaktól, rókáktól, farkasoktól és őzektől, Csipkebogyó kigöngyölte tüskés kis testét, beleszimatolt hegyes orrával az illatos levegőbe, felpattant, és minden erdőlakóhoz egyenként odaszaladt.

-Megérkezett már? – kérdezte izgatottan. De az állatok csak bánatosan csóválták a fejüket.

-Nem, sajnos még mindig nem esett le a hó – válaszolta mindegyik, de Csipkebogyó nem csüggedt el, ivott egy csésze hársfateát, elropogtatott egy mézeskalácsot Rigó asszony kekszesdobozából, aztán visszafeküdt aludni. Így várta hétről-hétre a havat Csipkebogyó, aki elhatározta, hogy ő lesz az első sün, aki megtanul hógolyózni, szánkózni és hósünt építeni.

Január utolsó hetében egy különösen hideg vasárnapon Nikodémusz és Gavallér nagy gonddal takarította ki a házikót. Amikor már minden ragyogott, színes tálakra halmozták a sok-sok süteményt, amit egész héten sütöttek, begyújtottak a kis kemencébe, hogy jó meleg legyen, és fenyőágakkal meg tobozokkal díszítették fel az asztalt. Amikor Csipkebogyó felébredt, izgatottan szimatolt, mozgékony orrocskája csak úgy itta a sok finom illatot.

– Ma különleges nap van! – mondta neki Gavallér. – Ma van Nikodémusz születésnapja, ilyenkor eljön látogatóba a nővére az erdőn túlról és elhozza magával a gyermekeit is, Nikodémusz négy kis unokaöccsét és négy unokahúgát. Nagy ünnepséget csapunk, meglátod!

Csipkebogyó izgatottan várta a gyerekeket, de hiába szaladta körbe tizenkétszer a konyhát, ugrált az ágyon háromszor húszat, a vendégek csak nem érkeztek meg. Eljött az este, és Nikodémusz bánatosan csomagolta el a kredenc mélyére a süteményeket.

Amikor a két öreg elaludt, Csipkebogyó halkan felkelt, felhúzta kis csizmáját, sálat kanyarintott a nyakába, és kilopózott a házikóból. Bár sötét volt odakint, ez őt egyáltalán nem zavarta, hiszen a sünök éjszaka szoktak ébren lenni és nappal alszanak. Éles kis szemeivel mindent jól látott, és szerencsére arra is emlékezett, merre van a rét az erdő szélén, hiszen ősszel épp onnan érkezett. Hideg volt nagyon, csak úgy süvített a szél a fák között, de ahogy kiért az erdő szélére, meglátta, hogy a tiszta égbolton ezernyi csillag ragyog. A telihold bevilágította a rétet, kedvesen mosolygott le rá, a csillagok pedig mind vidáman integettek.

Követte a befagyott patakot, s ahogy ment, mendegélt, valami vakító fehéret látott tornyosulni maga előtt a rét szélén. Csodálkozva torpant meg a hatalmas fehér kupac előtt, kinyújtotta a mancsát, megérintette, és érezte, hogy a csillogó, fehér valami bizony nagyon hideg. Megszimatolta, tiszta illata volt, mint a csillagoknak. Megnyalta egy darabját, és vízzé olvadt a szájában. Ekkor már egészen biztos volt benne, hogy egy óriási hókupac előtt álldogál.

Elöntötte a boldogság Csipkebogyót, lendületet vett, és beleugrott egyenesen a hóba. Hempergett, gurult, belefúrta magát egészen, egy cseppet se bánta, hogy a tüskéi közé vastag rétegben tapadt a hó, míg végül olyan lett, mint egy nagyobbacska hógolyó. A nagy ugrándozásban kifáradva elterült, boldogan nézte a csillagokat és a szájából az ég felé bodorodó párafelhőt. Amikor kicsit kipihente magát, körülnézett és azon gondolkodott, merre lehet Nikodémusz nővérének a háza. Ahogy meresztgette a szemét, a telihold fényében egy vékony füstcsíkra lett figyelmes. Csekély súlyának hála megtartotta őt a vastag havat borító vékony jégréteg, így csúszkálva, tipegve eljutott a füst forrásáig, s meglátta, hogy a rókák házát egészen az ereszcsatornáig beborította a hó, az ablakok felső pereme alig kandikált ki. Azonnal megértette, hogy a mindent befedő hó miatt a rókacsalád nem tudott kijönni a házból, ezért nem jöttek el Nikodémusz születésnapjára.

Gondolt egyet, nekilátott, hogy beássa magát ott, ahol az ajtót sejtette. Addig kaparta a havat kis mancsaival, míg egy kürtőt sikerült ásnia a fal mellett az ajtóig, s szerencsére az ajtó mellé támasztva egy ásót talált. Nehéz munka a hólapátolás, különösen, ha egy egészen kicsi süni próbál megbirkózni vele. Csipkebogyó nagyon elfáradt, az ásó pedig feltörte a mancsát, s alig néhány lépésnyire jutott csak ajtótól, amikor azt érezte, hogy már megemelni sem tudja az ásót.

Minden porcikája átfagyott, átnedvesedett, és nagyon szégyellte magát, amiért ilyen gyönge. Szomorúan kecmergett vissza a hókupac tetejére, és hazaballagott a sötét erdőben. Otthon belopózott a meleg, sütemény- és fenyőillatú kis konyhába, bebújt a kemencepadkán álló kosarába, fejére húzta a meleg paplant, és azon nyomban elaludt. Álmában hóangyalokat készített a csillogó porhóban, s azok szárnyra kaptak és eltűntek a magas égen.

Csipkebogyó heteken át aludt mélyen, s másnap arra sem ébredt fel, amikor megérkezett vendégségbe Nikodémusz nővére, Elvira, mind a nyolc csemetéjével. A róka asszonyság elmesélte, micsoda csoda esett velük előző éjjel, amikor a hó egészen az ereszcsatornáig betemette a házukat, s ők azt hitték, tavaszig elő sem jöhetnek már. Mire reggel felébredtek, valaki – talán egy angyal, mert lábnyomokat sehol sem láttak – kiásta az ajtajukat annyira, hogy ki tudták nyitni, és így utat törhettek maguknak a hótorlaszon túlra, eljöhettek felköszönteni Nikodémuszt a születésnapján.

Így történt, hogy Csipkebogyó életében először játszhatott a hóban, bár ezt csak a telihold, a csillagok és az angyalok láthatták.

 

 

40. MESE
Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából. Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott: – Ha beleejtetted, szedd is ki belőle! Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták: – Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta: – Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult. Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott: – Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó. Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek. De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki. – Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki: – Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez! – Tetszik nekem, hogy hazavágyol – felelte az öreg –, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba. Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette. – Innét most már mehet magad is – mondta –, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik. A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig. – Ez a fizetség a szorgalmadért! – kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána. A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától. Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott: Kukurikú! Mi történt? Aranyos lányunk hazatért! A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Õ meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Õ is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek: – Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! De a lusta lány azt felelte: – Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat! Az továbbment. Csakhamar az almafához ért. – Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! – kiáltotta az almafa. – Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! – felelte a lány, és továbbment. Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá. Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső – gondolta magában. – Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába. – Ez a fizetség a szolgálatodért! – mondta Holle anyó, és becsukta a kaput. A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott: Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért! A szurok pedig rajta ragadt élete végéig. 

39. MESE
Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
– Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
– Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond,
Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp,
Mókázna a jámbor, serdül, perdül, fordul,
De a király rája haragosan mordul:
– Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.
– Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám – nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
– Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya,
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!
Nyöszörög a fűtő: – Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
Nekibúsul erre a didergő király.
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
– Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog –
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
– Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi!
Megfordul a király: – Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak.
Mért haragszol reám? sohse bántottalak! –
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
– Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszíve harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
– Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője! –
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi,
Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi!
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
– Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
– Asztalt terigetni, ökröt sütögetni.
Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem – nagy Meseországban…

38. MESE
Benet úr és Mátyás diák

Szegény háromszéki nemes ember volt Benet úr, Bereczken éldegélt rozogó házikóban, egymagában. Amilyen szegény volt, éppen olyan jó volt a szive. A nálánál is szegényebbel utolsó falatját is kész volt megosztani. Történt egy este, hogy amint egymagában üldögélt s visszagondolt a réges-régi jó időkre, amikor az ő őseinek várai meg nagy birtokai voltak, vándorlegény kopogtatott be hozzá s kért szállást éjszakára.
– Mátyás diák a nevem, – mondta a vándor, – fáradt is vagyok, éhes is vagyok, kapok-e szállást, jó uram?
– Istené a szállás, – válaszolt Benet úr. – Kerülj beljebb, öcsém, telepedj le az asztalom mellé.
Az asztalon egy tál lencse volt, azt eddegélte Benet úr, de bizony sovány volt a lencse, egy csepp zsir sem volt azon. Ejnye, ejnye, gondolta magában Benet úr, mégis csak megzsirozom ezt a lencsét, nem illendő ilyen sovány lencsével traktálni a vendéget.
– Hát bizony, – mondta Benet úr, – a mi földünk sovány, édes öcsém, nem terem jól, ha meg nem trágyázzák. Várj egy kicsit, hadd trágyázom meg ezt a lencsét is.
Megtrágyázta a lencsét zsirral, aztán honnét, honnét nem, egy kancsó borocska is került az asztalra. Koccintgattak, iddogáltak, beszélgettek erről-arról, különösképpen az ország dolgáról s bezzeg, hogy ráfordult a beszélgetés sora Mátyás királyra is.
– Hej, öcsém, – mondta Benet úr – kerek e földön nincs párja a mi királyunknak. Nem hiába tették a nevéhez: Mátyás, az igazságos, mert ő csakugyan igazságos. Felejteném az én nagy szegénységemet, ha bárcsak egyszer szinről-szinre láthatnám. Ugyan bizony, – kérdezte a diákot – te sok országot-világot bejártál, láttad-e már Mátyás királyt?
– Nemcsak hogy láttam, de látom mindennap, amikor Budán vagyok, – felelt a diák. – Mert akár hiszi, akár nem, kedves urambátyám, én a király iródiákja vagyok.
– Hát én elhiszem, – mondta Benet úr – de ahogy ezt mondta azon megérződött, hogy bizony nem hiszi.
– Igen, igen, – folytatta a diák, – én csakugyan Mátyás király iródiákja vagyok s majd ha Budára jön urambátyám, jöjjön el a király palotájába, ott megtalál engem. Ihol, ez a gyürü – s azzal lehuzott az ujjáról egy gyürüt – fogadja el emlékül, kedves urambátyám s ha Budára jön, mutassa meg akármelyik cselédnek, majd hozzám kalauzolják s akkor én szerét ejtem, hogy láthassa a királyt.
– Köszönöm a gyürüt, kedves öcsém. Ha Isten éltet, el is megyek Budára, pedig az egy kicsit messzécske van ide.
– Bizony, bizony, egy kicsit messzécske, – mosolygott a diák – de csak jöjjön, kedves urambátyám, nálam is majd Istené lesz a szállás, éppen mint kigyelmednél.
Másnap reggel tovább ment a diák, Benet úr meg attól kezdve szüntelen készülődött a nagy utra. Amint a kicsi búzácskáját learatta, kicsépelte s abból nehány arany összekerekedett, nosza, neki készülődött, elindult a nagy útra. Addig ment, mendegélt, hogy egyszer csakugyan Budára ért. Amint egy kicsit kipihente magát, ment egyenest a királyi palotába, ott a kapuban mutatta a gyürüt s kérdezte:
– Ugyan bizony, itt lakik-e még az a diák, aki nekem ezt adta?
– Itt bizony, csak menjen fel kigyelmed a grádicson, mutassa meg ott a gyürüt az istrázsának, az majd tovább kalauzolja.
No, felment Benet úr a garádicson, mutatja a gyürüt az istrázsának s még nem is szólhatott, már megnyilt előtte a nagy szárnyas ajtó, azon az istrázsás betessékelte. Egy sereg csillogó-villogó ruhás ember álldogált a nagy teremben. Azok, ahogy meglátták a kezében a gyürüt, közrefogták Benet urat, úgy vezették, kisérték teremről-teremre. S egyszerre csak ott állott Benet úr egy olyan fényes teremben, hogy csakúgy káprázott a szeme a fényességtől s a fényes teremnek a közepén ott ült aranyos székben Mátyás diák.
Hej, édes jó Istenem, bezzeg forgott a világ Benet urral! Hiszen, amig teremről-teremre vezették azok a fényes gunyás urak, már akkor sejtett valamit, hogy az a Mátyás diák, akitől a gyürüt kapta, valami nagy úr lehet, ha nem is a király. S lám, maga a király volt az, akitől a gyürüt kapta; akit ő olyan szegényes vacsorával tisztelt meg.
– Oh, oh, felséges királyom – mondá Benet úr – szinte elsülyedek szégyenletemben, hogy én, amikor vendégül láttam, csak egy tál lencsével tisztelhettem meg, de igaz lelkemre mondom, felséges királyom, az én szegénységemből több nem telék.
Mosolygott a király s mondá, amint következik:
– Ejnye, ejnye, Benet uram, sohse mentegesse magát. Akár hiszi, akár nem, sohasem ettem olyan jó vacsorát, mint amilyen a kigyelmed megtrágyázott lencséje volt, mert éreztem, láttam, hogy jó szivvel adta azt, amit adhatott.
Ebben a pillanatban lépett be az inas s jelentette az ebédet. Mátyás király szépen kézenfogta Benet urat, kivezette az ebédlőbe, maga mellé ültette s szüntelen biztatta:
– Egyék, Benet uram, egyék. Szeresse.
Mosolyogva mondta ezt a király: „Szeresse”, mert ugyanezzel a szóval kinálta Benet úr a megtrágyázott lencsét Mátyás királynak. Mikor aztán vége volt az ebédnek, behozatott a király egy tál aranyat, egy tál ezüstöt, aztán behozatott egy nagy üres tálat. Ebbe az üres tálba beleöntötte az ezüstöt, az ezüst tetejére a tál aranyat s mondá:
– Ime, Benet uram, valamiképpen kigyelmed megtrágyázta a lencsét zsirral, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal.
Ahogy ezt látták az ebédnél jelen volt nagy urak, nekik is kedvük kerekedett, hogy Benet urat valamivel megajándékozzák. Mit gondolt, mit nem egyik nagy úr, aranyos, gyémántos mentéjét Benet úr nyaka köré akasztotta.
Kérdezte: elbirja-e ezt a mentét Bereczkig, Benet uram?
– El én a világ végéig is, – mondta Benet úr.
Egy másik nagy úr szintén Benet úr nyaka köré akasztotta a mentéjét.
– Hát ezt elbírja-e, Benet uram?
– Nemcsak ezt, de még többet is.
Bezzeg, hogy egymásután akasztották Benet úr nyakába a mentéket.
– Hát ezt a sok mentét csakugyan elbirja, Benet uram? – kérdezte most a király.
– El én, felséges királyom, huncfut, aki visszaveszi.
Csakugy csengett a palota a nagy urak kacagásától. Bezzeg, hogy egyik sem vette vissza a mentéjét.
Most azomban csendet intett a király s mondá igen komolyan, amint következik:
– Ezekhez a mentékhez illik ám a kard is, – s egy igen szép kardot adott Benet urnak, akinek kicsordult a könny a szeméből, mondván:
– Felséges királyom, köszönöm az aranyat s az ezüstöt, köszönöm a kardot. Az aranyat, ezüstöt hazám javára használom, a karddal pedig hazámért s királyomért harcolok, amig élek.
Azt beszélik Bereczken, hogy az aranyból s ezüstből, meg a nagy urak mentéjének aranyából s gyémántjából várat épitett Benet úr, amelynek ma is látszik a romladéka.

 37. MESE
Mese a hóemberről, aki barátokat keres...

Régen történt, egy nagyon zimankós téli napon, az erdő állatai elhatározták, hogy építenek egy hóembert. A medve és a farkas jó nagy pocakot gyúrtak ki a hóból. A nyuszi éléskamrájából kerített egy szép sárgarépát. Ez lett az orra. Róka koma egy piros fazekat hozott. Ez lett a fejfedője. A széncinegék szénnel rakták ki a szemét, száját és a gomblyukakat. Őz mama egy piros sálat és egy régi, rozoga seprűt hozott. Nagyon szép lett a hóember és a kis állatok is megcsodálták a munkájukat. Játszottak vele egy kicsit, és este ki-ki hazament a maga lakhelyére.A hóember egyedül maradt a sötét éjszakában. Nagyon búsult. A holdfény, rávilágított a hóemberre, és az hirtelen megelevenedett. Elindult, hogy barátokat keressen. Találkozott egy didergő nyuszival.Azt mondta neki:- Én egy magányos hóember vagyok, barátot keresek. Leszel a barátom?A nyuszika így felelt:- Igen, leszek a barátod.Elindultak, hogy még több barátra leljenek. Ahogy mentek, mendegéltek, találkoztak egy melegszívű mackóval. Mondja nekik a maci:- Én egy melegszívű maci vagyok, de a termetem végett mindenki fél tőlem, ezért egy kicsit félek, és magányos vagyok.- Ne szomorkodj! - mondta a hóember. - Mi éppen új barátokat keresünk. Gyere te is velünk!Most már hárman mentek tovább. Nem messze találkoztak egy kis kenguruval. Őt is barátjukká fogadták.Mentek, mendegéltek, és elérkeztek egy fenyves erdőbe. Azt mondta a didergő nyuszi:- Ha már a fenyvesben vagyunk, játsszunk egy jót!- Jó játsszunk! - helyeselték a többieket is.Hógolyóztak, fogócskáztak, bújócskáztak. Jót mulattak. vagyunk arra ment a farkas, aki tartott az erdő állatainak megépíteni a hóembert. Látta, hogy él a hóember. Szeme, szája elállt a nagy csodálkozástól.Hazaszaladt, és elújságolta az erdő lakóinak, hogy eleven lett a hóember, amit együtt építettek. Szaladtak az állatok, és ők is játszottak a hóemberrel.Így történt, hogy tavaszig, minden éjszaka eleven lett a hóember, és az állatok sokat mókáztak vele. Tavasszal aztán kisütött a napocska, és a hóember olvadni kezdett. Míg végül teljesen elolvadt. A helyén csak a sálja, a piros fazék, a széndarabok, a seprű, és egy fonnyadt sárgarépa maradt.A kis állatok sajnálták és megsiratták a barátjukat. De a szívükben emléket állítottak a hóembernek, aki mindenkinek az igaz barátja volt.

 36. MESE
Varga Katalin: A kesztyű

Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipőt talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
 
 35. MESE
Mester Györgyi: Az aranydió

 

Végre itt a téli iskolai szünet! Nincs több lecke, nem kell izgulni a tanórák miatt, készülhetek a karácsonyra – örvendezett Jutka. Persze, ez alatt nem csak az ajándékvárást értette, na meg a fa feldíszítését. Az ünnepi előkészületek közé tartozott, hogy elkísérje apukát a piacra, kiválasszák a legszebb fenyőt, továbbá, hogy anyukával összedugják a fejüket a konyhában, és együtt próbálják „kisütni” nem csak az édes tésztákat, de a karácsonyesti vacsora menüjét is.

Hamarosan meglett a fa – egy pompás, zöld óriás, ami azért még épp befért a nappaliba -, és lassan eltanulta anyukától az ünnepi fogások elkészítésének fortélyait is.

Most már csak a legérdekesebb feladat volt hátra, a fenyő felékítése, na meg a szokásos, új díszek kitalálása. Míg kisebb lány volt, az anyuka által előrajzolt papír csíkocskákat vagdosta ki ollóval, majd összeragasztotta azokat, hogy hosszú láncot alkossanak.

Mikor nagyobb lett, tűvel zsinórra fűzte a pattogatott kukoricaszemeket, és azzal díszítette a fát. Tavalyelőtt már maga rajzolta a hóember figurákat, akik aztán egymásba kapaszkodva alkottak végtelen, hófehér sort, úgy ölelve körül a sötétzöld fenyő koronáját. Az elmúlt évben só-liszt alakokat talált ki, csillagokat, holdat, apró fenyőket, karcsú tornyú templomot, halacskát és madarat formázott a képlékeny, csillogó masszából.

Az idén valami új dolgot szeretett volna csinálni. Anyukával épp a beiglibe való dióbelet vásárolták a piacon, amikor meglátta, hogy az árus apró, de nagyon formás, héjas diót is árul. Addig kérlelte anyukát, amíg abból is vettek fél kilót. Azután betértek a papírboltba, ahol a különböző színű festékeket szerezték be, amivel a kicsi diókat akarta beszínezni. Már előre örült, milyen jól mutatnak majd a tarka gömböcskék a karácsonyfán.

Otthon azonnal hozzá is látott a dologhoz. Először cérnahurkot ragasztott a diókra, hogy legyen mivel felaggatni őket a fára, azután tálacskákba szétosztotta a különböző színű festékeket. Sorra belemártogatta a diókat. A végére alig maradt a festékből, csak az aranyszínűből egy kevés, az egyik tál alján. Ahogy a kosárba nézett, ott is csak egyetlen dió árválkodott, egy egészen aprócska, jóval kisebb a többinél. „Na, számodra éppen elég lesz a maradék festék, ennek ellenére, lehet, hogy mégis te leszel a legszebb” – gondolta.

Míg a diók száradtak, becsomagolta a szüleinek és a nagymamának szánt ajándékot. A csomagolás után kezdődhetett a jó mulatság, a fa díszítése.

Csupán egy bökkenő akadt: az egyik cérnahurok üresen fityegett a pálcikán, amire a festett diókat száradni felakasztotta. És pont a legszebb, az utolsónak festett apró, arany diócska tűnt el. Először csak körbenézve keresgélte, merre gurulhatott el, azután négykézlábra ereszkedett, és nem csak a nagy fenyő ágai alatt kereste, de még a szőnyeg alá is benézett, hiszen olyan kicsi az a dió, hátha oda rejtőzött el. Azonban sehol nem találta, mintha a föld nyelte volna el a kicsi aranyszínű gömböt.

A bánatán csak az enyhített, hogy anyuka megdicsérte: igazán szépek lettek az új díszeid, és az a legértékesebb benne, hogy nem csak kitaláltad, de saját kezűleg meg is valósítottad az elképzelésedet.

Nemsokára elérkezett az este, az ünnepi vacsora, a gyertyagyújtás, na meg az est fénypontja, az ajándékok átadása.

Apukától két könyvet, nagymamától hópehelymintás pulóvert, anyukától pedig – legnagyobb meglepetésére – egy fényképezőgépet kapott, mert a figyelmes anyuka bezzeg nem felejtette el, amikor ő évközben nem egyszer felemlegette, mennyire szeretné a kirándulások alkalmával látott virágokat, rovarokat fotókon is megörökíteni.

Valamivel később, a gyertyákat elfújták, a csillagszórók elhamvadtak, a család nyugovóra tért. Ágyában fekve, gondolatban végigfutott az est legszebb eseményein, csupán az nem fért a fejébe, hová lett a kicsi aranydió?!

A szeme lassan lecsukódott, álom szállt rá, amikor váratlanul ….ismét a hallban találta magát, a fenyőfa mellett. A szobában félhomály volt, és mégis, a falat borító lambéria padlóhoz közeli részén, egy keskeny nyíláson át, világosság szűrődött ki.

Nem tudta megállni, hogy le ne hajoljon, és be ne kukkantson a kicsi lyukba. Amit odabenn látott, azon aztán úgy elámult, hogy majdnem felkiáltott a meglepetéstől: egy egércsalád tagjai körbeálltak egy csillogó, kerek valamit, amely, mint sziporkázó drágakő bevilágította a szűk kis teret. És hogy mi volt az a csodálatos, fényes valami? Hát az ő sokat keresett, aprócska aranydiója. Az egérkék láthatóan nem csak csodálták a kicsi lámpást, de mintha melegedtek is volna a fényénél.

Akkor az egyik egérke megmozdult, mintha megérezte volna, hogy kíváncsi betolakodó leskelődik rájuk. Ő ettől elszégyellte magát, és csendben, óvatosan felállva, otthagyta az egérlyukat.

Azon az éjszakán még sokfélét álmodott: erdei kirándulásról, szivárványszínű pillangókról, tarka madarakról, pompás virágokról, és egyre csak kattintgatott, kattintgatott az új fényképezőgépével…

Felébredvén nem emlékezett az álmára. Amikor azonban reggelizni hívták, meglepődve hallotta, amint anyuka azt mondja: képzeld, reggel itt találtam az elveszett arany diócskádat a padlón, ott, ahol a lambéria egy kicsit letört. Apuka már régen kijavíthatta volna, de talán majd az ünnepek után jut rá ideje…

És akkor ő, a megkerült kicsi diót – hogy a konyhában sürgölődő anyuka, és senki más ne lássa – begurította a lambérián lévő kicsi lyukon. „Kellemes karácsonyt egérkék!” – suttogta. Azután boldogan ment reggelizni, egy nagy titok birtokában, amelyről csak egyedül ő tudott, hogy az ő kicsi aranydiójával karácsonyozott egy egércsalád…

 34. MESE

B. Radó Lili: Három fenyőfa

 

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.

- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.

Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.

- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.

- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.

- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.

Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.

- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.

- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem tarthatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.

- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.

Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.

- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.

- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.

Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.

- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte

- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.

A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…

- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.

- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.

A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.

- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.

- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.

- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal. Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon
 

  33. MESE

Mentovics Éva Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán

 

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.

Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.  Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.

– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.

– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.  Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.

Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?

Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.

A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?

Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.

– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.

– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.

– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.

– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.

Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé.  A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.

– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.

– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska.  – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.

Karácsony napjaAz öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.  A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…

Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.

– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!

Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.  Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.

Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.  Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?

Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.  Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.  Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.  A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.

Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.

Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.

Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.
 

 32. MESE

Skolik Ágnes: Angyalka születik

 

A hófehér pamutgombolyag társaival együtt a rövidárubolt polcán várakozott.

Egy didergős téli napon megfogta valaki, nézegette, forgatta, majd a táskájába tette és hazavitte.

Otthon Kisgombolyag egy kosárkába került, sok-sok színes fonal közé.

Este, amikor a család elcsendesedett, az asszony a kezébe vette a fehér horgolócérnát.

– Te csodaszép cérnácska, mit horgoljak belőled? – kérdezte, miközben megsimogatta a puha gombolyagot.

Apró horgolótűt vett elő, majd lapozgatni kezdett egy újságot, melyben szebbnél szebb horgolások leírása volt. Megállt az egyik oldalon, elolvasta a leírást és munkához látott. Finom ujjai közé fogta a cérnát és a tűt, majd apró láncszemeket készített a duci Kisgombolyagról letekeredő hajszálvékony cérnából.

– Juj, de hideg ez a tű – gondolta a Kisgombolyag –, és milyen jó meleg az asszony keze…! – ez volt a következő gondolata.

A cérnaszál, a horgolótű és az asszony ujjai tökéletes összhangban dolgoztak. A tű vidáman táncolt, a fonal engedelmesen követte, az ujjak magabiztosan irányították a tű és a fonal mozgását.

A hozzáértő kezek munkája nyomán egyre nagyobb lett a horgolás és egyre kisebb a gombolyag, de ettől ő nem lett szomorú. Boldogan figyelte, ahogy elkészült a fejecske, majd utána szép csipkeruhát és leheletfinom szárnyakat kapott az angyalka.

Amikor az óra éjfélt ütött, már ott állt az asztalon a csupacsipke hófehér cérnaangyal. Kisgombolyag apróra fogyatkozva csodálta a bájos, légiesen könnyű kézimunkát. Angyalka kinyitotta a szemeit és körülnézett. Mellette az asztalon ott pihent a horgolótű és a Kisgombolyag. Odakinn apró pelyhekben hullani kezdett a hó, amely olyan fehér, csillogó és könnyű volt, mint az angyalka a meleg szoba asztalán.

Másnap reggel az angyalkát langyos cukormázba mártotta az asszony. Ettől nyerte el igazi formáját és szebb lett, mint valaha. Amikor megszáradt, egy dobozba került, ahol sok-sok apró horgolt dísz volt már: csillagok, csengőcskék, apró gyönggyel díszített karácsonyfák.

Odakint a hó egyre hullt, fehér bundát terített a fákra és hósipkát rakott a háztetőkre.

A házban frissen vágott fenyő illatozott, melyre a gyerekek apró díszeket akasztottak. Nagy izgalommal készültek a Szentestére, amikor a Kisjézus ellátogat minden család várakozással és reményekkel feldíszített otthonába.

A kis angyalka becsomagolva a többi ajándék közé került a karácsonyfa alá.

Mire leszállt az este, a karácsonyfa teljes pompájában állt, és az ünneplőbe öltözött család izgatottan várta, hogy megszólaljon egy csepp harang…

– Mennyből az angyal lejött hozzátok… – csendült fel a karácsonyi ének, és boldog izgalom töltötte be a szobát. Az asszony a kezébe vette az angyalkát és átnyújtotta édesanyjának, aki reszkető kézzel bontotta ki a csomagot…

– Ó, hát ez csodaszép! – suttogta, miközben egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Forgatta, nézegette a kis angyalt, miközben gondolatai a múltba révedtek. Látta az asszonyt, aki akkor még kislány volt és ő tanította kézimunkázni. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt. Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal… A kislányból nagylány lett és a hosszú évek alatt szebbnél szebb munkák kerültek ki a kezei közül.

– Anyuka, köszönöm neked, hogy megtanítottál! Megtanítottál kézimunkázni, és annyi minden másra, amit csak tőled tanulhattam meg – mondta, és boldog mosollyal ölelte át édesanyját.

– Anyu, taníts meg engem, hogy én is tudjak ilyen csodaszép angyalkát horgolni! –szólalt meg ekkor a kislánya.

Vacsora után a család elcsendesedett, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek az új játékokkal játszottak. A hó szakadatlanul hullott odakint. Egy apró hópihe az ablakra szállt és benézett a szobába. A kandalló mellett ott ült a nagymama, az anyuka és a kislány. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt.

Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal…
 

 31. MESE

Betlehemi mese

 

Nagyon-nagyon régen, egy messzi országban volt egy kis falu: Názáret. Ebben a faluban élt József és felesége, Mária. Mária gyermeket várt. Egy szép napon messzi útra indultak. A császár parancsára el kellett menniük Betlehem városába.

Hosszú volt az út, sokat kellett gyalogolniuk. Mária, amikor elfáradt, felült a szamár hátára, úgy mentek tovább. Nagyon sokára értek Betlehembe. Mária teljesen kimerült a hosszú úttól. Hamarosan bekopogtattak egy fogadó ajtaján.

-Jó uram, adjon szállást! – kérte József a fogadóst. – Nincs itt már hely! – mondta a fogadós és becsukta az ajtót. Tovább mentek fáradtan.

Bekopogtattak egy másik házba is: -Jó emberek, adjanak szállást éjszakára! Feleségem áldott állapotban van, nem tud tovább menni!  De itt sem fogadták be őket. Így hát mégis mentek tovább.

-József, úgy érzem, hamarosan megszületik a gyermekünk! – szólalt meg egyszer csak Mária – muszáj valahova betérnünk.

Éppen egy istálló mellett mentek el. Mit volt mit tenni, bementek hát az istállóba és leheveredtek az állatok közé. Valóban, Mária nemsokára életet adott gyermeküknek. A kis Jézust a jászolba fektették, a meleg szalma közé. Mindketten nagyon örültek a kisbabának.

Nemsokára három idegen közeledett az istálló felé. – Kik vagytok? -kérdezte József. – Napkeleti bölcsek vagyunk.

Megláttunk az égen egy ragyogó csillagot és idáig követtük. Jól tudjuk, hogy ebben az istállóban Isten fia született meg. Ajándékot hoztunk neki! A három király odaadta az ajándékokat: az egyik aranyat hozott, a másik tömjént, a harmadik mirrhát.

Az állatok meleg leheletükkel melegítették a kis Jézust. Mária, József és a három királyok pedig örvendeztek, hogy megszületett Jézus, Isten fia.

 

 30. MESE

Harald Scheel és Sibyle Jung: A törpék levele

 

Egy távoli országban a magas hófödte hegyek között, van egy pici falu, amelyet ember még sohasem látott.

Itt élnek a hegyi törpék. A törpeférfiak vastag, meleg nadrágot és szőrmés kabátot, a törpehölgyek csinos, hímzett ruhákat hordanak. Mindegyikük elengedhetetlen kelléke a hegyes törpesapka.

Ma különleges nap van a törpék falujában... Ugyanis közeleg a karácsony! Mint minden évben, az idén is összegyűlnek a törpegyerekek a falu főterén. Itt az ideje, hogy elküldjék kívánságaikat Télapónak.

A legidősebb törpe, akinek gyönyörű kézírása van, elkészíti a kívánságlistát. Egy hatalmas töltőtollal írja a gyerekek kéréseit egy hosszú-hosszú papírtekercsre. Azt mondják, hogy ezt a tollat egy ember veszítette el az erdőben. A favágó törpék megtalálták és elhozták a faluba. Ez a nagy toll éppen megfelel ennek a feladatnak, hiszen Télapó szemei a sok olvasástól már eléggé elromlottak, és bizony nehezére esne kibetűzni a törpeírással készült listát.

Miután minden kívánságot feljegyeztek, a törpék gondosan összetekerik a tekercset. Most már csak el kell juttatni a Télapóhoz. Szánkóra helyezik és elindulnak egy magas, meredek domb tetejére. Ez az utazás elég fárasztó, ezért csak a törpeapukák vállalkoznak rá. Még szerencse, hogy a törpék erősek és bátrak.

Fent a hegytetőn a futár már várta őket. Ez a nagy, titokzatos, fehér madár, a törpék országában él. Minden évben ő viszi a törpegyerekek kívánságlistáját a Télapóhoz. Mindig pontosan végzi a feladatát és még sohasem veszített el egyetlen papírtekercset sem.

A gyerekek tudják, hogy kívánságaik biztosan elérkeznek a Télapóhoz, ezért gondtalanul szánkóznak a domboldalon.

Ahogy a törpék átadják a tekercset, a nagy, fehér madár óvatosan a csőrébe veszi a szalagot, mely összefogja a listát, megrázza tollait, majd hatalmas szárnycsapásokkal a magasba emelkedik. Gyorsan maga mögött hagyja a hófödte fákat, dombokat, és hamarosan már csak egy parányi fehér pont látszik az égen. A törpék még sokáig néznek a távolodó madár után, némelyek integetnek is, végül aztán hazaindulnak. Most már biztos, hogy a gyerekek karácsonyra megkapják az áhított ajándékokat.

Ebben az évben azonban valami különös történik. Fent a magasban, a felhők fölött, Télapó már átolvasta az összes levelet és képeslapot a világ minden tájáról, és az ajándékok is készen vannak. Mégis gondterhelten simogatja hófehér szakállát.

- Nem találom a törpék papírtekercsét - mormogja maga elé. - Itt valami nincs rendjén!

A jó öreg Télapó nem hagyja annyiban. Az lehetetlen, hogy a törpegyerekek ne kapjanak ajándékot karácsonyra. Tüstént útnak kell indulnia, hogy megtalálja az elveszett papírtekercset.

Felpattan a szánjára, és a hűséges rénszarvasaival együtt már repül is a törpék országába.

Ahogy éppen egy magányos, a falutól távol eső kunyhó fölött repül át, hirtelen halk, keserves nyöszörgést hall, mintha egy állat kiáltana segítségért!

Valóban: a futár, a nagy, fehér madár fogságba esett! Mikor már messze fent a magasban járt, kibomlott a papírtekercset összefogó szalag és a tekercs lehullott a földre. A madár rövid keresgélés után megtalálta egy kunyhó közelében. A törpe, aki ott él, amint meglátta a madarat, azon nyomban foglyul ejtette. A törpét soha, senki nem látogatja, ezért gonosz és mogorva lett. Nem szeret senkit, de különösen a törpegyerekekre haragszik, amiért olyan gondtalanok és vidámak. Azért fogta el a madarat is, hogy bánatot okozzon a gyerekeknek.

Télapó időközben leszállt a kunyhó melletti tisztásra. A törpe valami furcsa neszt hall a háza mögött. Nyomban az ablakhoz fut, hogy megnézze mi történik. Amikor meglátja a Télapót, bizony inába száll a bátorsága, kirohan kunyhójából és reszketve elbújik egy farakás alá. Egy résen át kukucskálva figyeli, amint Télapó a kunyhó felé tart.

A Télapó a nyöszörgő hang irányába megy, és megtalálja a szerencsétlen, bezárt madarat.

- Szegény madár - mondja, és gyorsan szabadon engedi. - Repülj vissza nyugodtan a dombodhoz! Megtaláltam a papírtekercset és magammal is viszem. Ne aggódj, most már jó kezekben van.

Egy kis törpegyerek, aki éppen a kunyhó közelében játszadozott, mindent látott és hallott. Gyorsan visszaszalad a faluba, és izgatottan meséli a többi gyereknek, hogy mi történt.

A Télapónak nincs most ideje azon töprengeni, hogy vajon ki zárta be a kalitkába a fehér madarat. Még rengeteg ajándékot kell előkészítenie! Tüstént visszasiet az angyalokhoz és felolvassa a papírtekercset. Bizony sok-sok kérés szerepel most is rajta, de mivel mindegyik törpegyerek nagyon jól viselkedett, így mindegyikük megérdemli a kért ajándékot. Az angyalkák a raktárba repülnek, előveszik a megfelelő játékot vagy könyvet, szépen becsomagolják, majd Télapó szánjára teszik.

Ez idő alatt a törpegyerekek összegyűltek egy pajtában, hogy megbeszéljék a történteket. Nagyon szomorúak lettek volna, ha karácsonyra nem kapnak ajándékot, de tulajdonképpen nem haragszanak a magányos, gonosz törpére.

Sejtik, hogy azért ilyen, mert nagyon boldogtalan. Olyan rossz természete van és olyan mogorva, hogy minden barátját elveszítette. Minél magányosabb, annál gonoszabb lesz.

Ez nem mehet így tovább! A gyerekek elhatározzák, hogy karácsonykor segítenek a törpén.

Karácsony este minden gyerek megtalálja az ajándékát a fa alatt. Boldogan csomagolják ki a meglepetést, és rögtön ki is próbálják.

A gyerekek nem szóltak szüleiknek arról, hogy a gonosz törpe kalitkába zárta a nagy, fehér madarat. Titokban akarják tartani, hogy karácsony napján egy jó cselekedetre készülnek...

Késő este, a mogorva törpe, amikor kinéz az ablakon, arra lesz figyelmes, hogy egy hosszú imbolygó fénysor közeledik a kunyhója felé. Minden ízében reszketni kezd, mert azt hiszi, hogy a falubéliek akarják őt megbüntetni gonosz tetteiért.

De legnagyobb meglepetésére hirtelen karácsonyi dallamok csendülnek fel az ajtaja előtt. A gyerekek körbeállják a kunyhót, és gyertyával a kezükben énekelnek, hogy meglágyítsák a törpe mogorva szívét. Majd lassan elindulnak az ajtó felé...

A mogorva, gonosz törpe nem hisz a szemének. A gyerekek nem csak énekelnek, hanem mindenféle ajándékot is hoznak neki: Egy meleg pulóvert, egy sálat, süteményt, egy doboz édességet, de ami a legszebb ...egy gyönyörű szép faragott széket!

A törpe meghatódva, könnyes szemmel néz a gyerekekre. Bocsánatot kér a tettéért és megígéri, hogy a legközelebbi látogatásuknál forró csokoládét és süteményt készít.

Ezen az estén mindenki nagyon-nagyon boldog Törpeországban.

 

​​​​​​29. MESE

Fésűs Éva: Játékország kis mackója

 

Hallottátok-e már csilingelni Télapó száncsengőjét, gyerekek’? Édes, ezüstös hangja úgy muzsikál a téli erdőkön át, hogy mosolyognak álmukban a mókusok. Szalad a csodálatos szán, tele mindenféle jóval. Télapó nagyokat pattint az ostorával, és fürgén iramodnak a karcsú lábú rénszarvasok. Micsoda öröm lesz ott, ahová betérnek!

Egy nyuszi felugrott a behavazott réten, két lábra állt, úgy fülelt a csengőszóra. Szerette volna meglesni, mit visz Télapó a puttonyában. A szánkó azonban oly sebesen siklott, hogy a szegény füles csak egy fényes csíkot látott elsuhanni. Lekonyult füllel indult hazafelé, amikor hirtelen furcsa dörmögésre lett figyelmes. Nini, hát ez meg micsoda? … A szánkónyomban egy kis kövér, sárga bundás játékmackó üldögélt, kék szalagcsokorral a nyakán. Látszott rajta, hogy nemrég került ki Játékországból.

– Hát te honnan pottyantál ide? – kérdezte a nyulacska.

A mackó előbb óvatosan körülnézett, aztán halkan suttogta:

– Megszöktem a Télapó puttonyából!

– Ne mondd! – hegyezte fülét a nyuszi -, és ugyan miért?

A kismackónak legörbült a szája:

– Mert én nem akarok a gyerekek kezébe kerülni! – mondta félig sírósan, félig duzzogva.

– Nézd, milyen selymes a bundácskám! Bársonnyal bélelt a fülecském! Maszatos kezükkel bepiszkítanának!

– Hm – csóválta fejét a nyuszi -, és most mi lesz?

– Azt még nem tudom – sóhajtott a mackó -, de inkább elmegyek világgá!

– Nono, ahhoz egy kicsit hideg van! … Talán az erdei rokonaid befogadnának?

– Milyen okos nyúl vagy! – derült fel a mackó. – Kérlek szépen, vezess el hozzájuk!

A réti füles látta, hogy jól nevelt mackóval van dolga, felvette hát a hátára, és úgy indult vele a medvebarlang felé. De akkorra már az egész erdőszéle tele volt csodálkozó őzekkel, nyulakkal, rókákkal, Cinke anyó pedig izgatottan hívogatta a gyerekeit:

– Nini nézd, kicsikém! Nini nézd, kicsikém! Nagy csippegetés, makogás kísérte át az erdőn a váratlan vendéget. Lármájukra haragosan ébredt fel a medve. Ki látott már ilyet, hogy megzavar-ják a téli álmát? Az álmos bocsok is előbújtak, s ugyancsak nagyot néztek, amikor megtudták, mi történt.

A játékmackó leugrott a nyuszi hátáról, és meghajtotta magát:

— Bocsánatot kérek a zavarásért! Dörmike vagyok, Játékországból!

— Úgy! — morgott az öreg medve —, aztán tudsz-e valamit?

— Nagyon szépen dörmögök!

 — Hohó, nem elég ám édes-mézes jó napot kívánni! Rendes medve maga keresi meg a málnát és a mézet!

— Azt én még nem próbáltam — szeppent meg Dörmike.

— Hát fára mászni tudsz-e? Hadd lám a körmödet!

— Selyemcérna varrta, akárcsak az orromat!

No, lett erre hahotázás! Selyemköröm, selyemorr! Miféle medve az ilyen? … Dörmikének nem jött ki hang a torkán. Fekete gombszeme elhomályosult, tányértalpacskái fáztak.

— Befagyott a dörmögője! — zajongtak a vásott bocsok, és elkezdték hógolyóval dobálni. A szajkó csúfondárosan kiabált, a nyuszik szétszaladtak. Szegény kismackó pedig futni kezdett a hasig érő hóban, csak el innen, minél messzebbre! Ott állt meg, ahol már nem érték utol a puffanó hólabdák. Átázott a bundácskája, nedves lett az orrocskája, bársonytenyerével könnyeit maszatolta. Elhalkult a madárpittyegés, az erdőre leszállt a téli este. Dörmike eltévedt … Hiába nevezték Játékország legszebb mackójának, itt nagy volt a hó, és ő olyan picike. Sírdogálva kereste Télapó szánkónyomát, amikor hirtelen egy házat pillantott meg. Ablakából fény derengett. Dörmike összeszedte utolsó erejét, és felkapaszkodott. Az ablaktábla kissé nyitva volt, a párkányon egy pár cipőcske állt. Ejnye, éppen jó lesz beletelepedni és szundítani egyet! Biztosan meleg is! … Óvatosan belemászott, de akkorát talált sóhajtani, hogy megzörrent tőle az ablaküveg.

— Pannika, nézd csak! — kiáltott valaki —, mackót hozott a Télapó! Boldog kacagás csendült, és Dörmikét cipőstül beemelték a szobába. Az ágyban egy sápadt kislány nevetett, és feléje tárta a karját:

— Sárga mackó! Jaj, de szép! Örömömben már meg is gyógyultam!

— Brumm! — rémült meg Dörmike —, mégis gyerekkézbe kerültem! Azzal ijedtében bukfencet vetett, de a két kis kéz utánanyúlt és cirógatni kezdte:

— Szegényke, hogy átáztál a hosszú úton! De ne félj, majd megszárítalak!

— Brumm, brumm … — mondta szelídebben a mackó, mert ekkor vette észre, hogy a kislány szeme örömtől ragyog. Erre aztán úgy kihúzta magát, hogy feszült rajta a sárga bunda.

— Lám, mégiscsak vagyok olyan legény, mint az erdei bocsok! És dirmegett-dörmögött, előre-hátra hajlongott, apró gombszeme vidáman tükrözte vissza a nagy örömet, amit ő okozott … Mire Télapó szánkója hazafelé csilingelt az alvó erdők felett, egészen átmelegedett a szívecskéje.

 

28. MESE

Grimm: A suszter manói

 

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

 

​​​​​27. MESE

Devecsery László: Cinegekarácsony

A kis cinege szomorúan sírdogált az ágon. Odaröppent hozzá a mamája.

― Miért sírsz, kis cinegelányom?

— Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor olyan rossz nekünk, madaraknak. Bezzeg jó az embereknek! Készülnek a karácsonyra, s lesz nekik csodálatos karácsonyfájuk.

— Majd odarepülünk az ablakokhoz ― és megcsodáljuk. S nézd, itt, az erdő szélén mennyi karácsonyfa álldogál. Ez mind a miénk: az állatoké! A szép fehér hó fel is díszíti nekünk.

— Én… mégis… igazit szeretnék…!

Eljutott a híre a cinegelányka szomorúságának a többi madárhoz is. Megsajnálták. Összedugták a fejüket.

A hangos cserregésre és csörrögésre a szundikáló mókusok is felébredtek. Nagy mérgesen néztek ki az odúból. Ám amikor a madarak nekik is elmondták, miről beszélgetnek, mindjárt megbékéltek. Sőt!

— Mi is segítünk!

S megkezdődött a nagy, titokzatos, a legtitkosabb erdei készülődés.

Cinegepapa a faluba repült szomorú leánykájával. Ott figyelték, hogyan készülődnek az emberek az ünnepre.

Közben a többiek sem tétlenkedtek!

A mókusok szalagot kötöttek minden mogyoróra és dióra. A verebek apró almácskákat hoztak. A búbospacsirta aranyszínűre festett mákgubókkal érkezett. Cinegemama szalmavirágot szerzett a piacon. Gyönyörű füzért készített belőle. Bagolyapó világító festékkel kente be a fenyőtobozokat. Ezek helyettesítik majd a gyertyákat.

A madarak és a mókusok a cinegetanya mellett a legszebb fenyőfát díszítették fel. Lett is öröm, amikor a cinegelányka visszatért. A csodálkozástól szólni is alig tudott:

— Ez… ez… ez az… enyém? Az én igazi karácsonyfám? Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

— Boldog karácsonyt! ― felelték a madarak és a mókusok.

 

26. MESE

Adventi angyalok

Az első vasárnap angyala

Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

 

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

 

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.

 

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.

  

25. MESE
Levél a Mikulásnak
 

Tréfike aranyos, vidám kisfiú volt. A nevét is ezért kapta: sokat nevetett és tréfálkozott. Volt neki másik, amolyan igazi, kisfiús neve is, de mindenki csak Tréfikének hívta - sokszor még a szülei is. Ő pedig szerette a becenevét, így aztán nekünk sem fontos, hogy az igazi nevén meséljünk róla.

Tréfikét nagyon szerették a szülei. Szerették a barátai, az óvónénik, Panna néni a sarki boltból, sőt, még Kroki bácsi, a postás is kedvelte, pedig ő elég mogorva volt általában, ezért sosem lehetett tudni, hogy mit gondol éppen. A gyerekek a környéken kicsit féltek is tőle, pedig soha nem bántott senkit.

Egy napsütéses őszi délelőtt - amikor az eső és a hideg idő beköszönte előtt a gyerekek még játszhatnak az óvoda udvarán, - megütötte a fülét két barátjának beszélgetése:

- Én bizony már nagyon várom a Mikulást! - mondta Peti. - Tavaly is tele volt a cipőm mindenféle finomsággal. Annyira várom már, hogy megint eljöjjön!

- Az én anyukám még levelet is írt neki! - vágta rá Marci. - Azt is mondta anyu, hogy minden este mossak fogat rendesen, mert ahányszor elfelejtem, annyival kevesebb szaloncukrot tesz a Mikulás a csomagba… Még csak tízig tudok számolni, de azért azt tudom, hogy még nagyon sok nap van hátra Mikulásig… én pedig nagyon szeretem a szaloncukrot!

Ezt hallva Tréfike abbahagyta a játékot, és nagyon elgondolkodott. Leült az udvar sarkában egy padra, és csak lóbálta a lábait. Nagyon szomorú lett. Nála még sohasem járt a Mikulás.

Amikor aznap délután hazamentek az anyukájával, még a kertbe sem akart kimenni játszani. Állandóan a Mikulás járt a fejében. “Petinek és Marcinak is hozott csokit, szaloncukrot, pörkölt mogyorót, sőt, még játékokat is a Mikulás… Nekem pedig semmit” - gondolta. “Ugyan sok játékom van, tavaly is kaptam karácsony előtt is játékokat, csokit, meg mindenféle finomat, de a Mikulás biztosan nem látogatott meg, arra biztosan emlékeznék” - így szomorkodott magában.

Tréfike gondolatai még néhány hét múlva is - egy hűvös szombaton is - a Mikulás körül forogtak. Hiába sütött a nap, hiába volt tele a kert színes falevelekkel, most mégsem nézegette őket kíváncsian, ahogy szokta. Csak rugdosta őket és gondolkodott. Egyszer csak egy szokatlan hang zavarta meg.

- Hé, te, kisfiú! Miért lógatod ennyire az orrod?

Tréfike összerezzent, és a hang felé fordult. Egy idős néni nézett rá a kerítésen át a szomszédból, és várakozóan tekintett le rá.

- Ööö… hát, nincs semmi, néni… én csak…

- De bizony, látom, hogy valami bánt téged - mondta a szomszédból a néni.

Tréfike látta már a nénit korábban, de még soha nem beszélt vele. Kicsit tartott is tőle, mert mindig csak azt látta a kerítésen keresztül, hogy mozognak a bokrok a szomszéd kertben, közben szuszogó hangok hallatszódnak, és valaki folyton a gyomokat szidja. Tréfike pedig nem tudta, hogy mi az a gyom. De annyit sejtett, hogy nem jó dolog.

- Látom, hogy szomorkodsz - folytatta a néni. - Nekem igazán elmondhatod, ha valami bánt - tette hozzá kedvesen. - Nem árulom el senkinek!

A néni barátságosnak tűnt, ezért Tréfike beszélni kezdett.

- A néni úgysem tud segíteni… Hiába mondanám el, úgyse…

- Terka néni - szólt közbe határozottan a néni. - Én Terka néni vagyok, te pedig Tréfike vagy. Mindenki ismer és szeret téged - mosolyodott el.

Tréfike meglepődött, hogy ismeri őt Terka néni. De ha ismeri őt, akkor miért is ne mondhatná el neki, ami bántja? “Ha elmondom, hogy mit gondolok a Mikulásról, abból még nem lehet baj.” - gondolta. Vett egy nagy levegőt.

- Azt mondják a többiek - kezdte halkan Tréfike -, hogy hozzájuk minden évben elmegy a Mikulás. Minden barátom kapott már tőle ajándékot, csak én nem. Az is eszembe jutott, hogy talán az egészet csak kitalálták. Én még soha nem kaptam semmit Mikulástól - mondta, és elpityeredett.

- Ejnye, Tréfike… nem érdemes sírni - vigasztalta őt Terka néni. - Biztosan járt nálad is, csak nem vetted észre! - folytatta.

- Nem, biztosan nem! - hüppögte Tréfike. - A barátaimnak mindig piros csomagot hozott. Én még soha nem kaptam piros Mikulás csomagot!

- Soha nem kaptál piros csomagot a Mikulástól?... - csodálkozott őszintén Terka néni. - Nem kaptál csokit, szaloncukrot, játékokat a cipődbe?...

Tréfike elgondolkodva, lassan válaszolt.

- Az igaz, hogy sok játékot kapok mindig anyutól, szaloncukrot is aputól, meg csokit, pörgettyűt, jojót és sok minden mást is.... De piros Mikulás csomagot még soha nem találtam a cipőmben.

- Ez érdekes… - mondta eltöprengve Terka néni, majd hirtelen felemelte a hangját. - Aztán levelet írtál-e a Mikulásnak? - kérdezte nyomatékosan.

- Levelet?... Nem is tudok még írni… - felelte szomorúan.

- Miért nem kéred meg aput vagy anyut a levélírásra? - kérdezte Terka néni.

- Hiába kérném őket... anyu és apu mindig dolgozik, és sosincs idejük semmire, és különben is, mindig panaszkodnak, hogy egész nap csak leveleket írnak. Amikor aztán hazajönnek, örülnek, hogy végre nem kell többet írni aznap.

Terka néni csak ingatta a fejét. - Várjunk csak, várjunk csak… dünnyögte. - Tudod mit? - kérdezte hirtelen. - Segítek neked. Ha holnap délután is kijössz a kertbe, akkor én adok neked egy levelet, amit elküldhetsz a Mikulásnak. Biztos vagyok benne, hogy célba ér, és neked is hoz majd ajándékot! De most menj szépen be a házba anyukádhoz, fogadj szót neki, és hidd el, minden rendben lesz! - mondta határozottan.

Ezzel eltűnt kertjének bokrai között.

Másnap délután Tréfike izgatottan várta Terka nénit a kert sarkában.

- Itt a levél! - lépett a kerítéshez vidáman Terka néni. - Egy dolog viszont nagyon fontos ahhoz, hogy célba érjen! - tette hozzá. - Add oda anyukádnak, és mondd meg neki, hogy ő küldje el a levelet a Mikulásnak! Ha ő kézbe veszi a dolgot, biztos lehetsz benne, hogy a Mikulás megkapja a leveled!

Amikor Tréfike átadta Terka néni levelét az anyukájának, az bizony meglepődött. Nézegette a levelet, és kérdőn nézett a fiára.

Tréfike gyorsan megszólalt: - Terka néni a szomszédból segített levelet írni a Mikulásnak! Kérlek, anyu, küldd el a Mikulásnak a levelet! - kérlelte.

Anyukája hosszasan nézett maga elé, majd csendesen megszólalt: - El fogom küldeni neki, ígérem!…

Ezután hozzátette: - Most pedig vacsora, fogmosás és irány az ágy. A kedvenc mesédet fogom felolvasni.

Tréfike következő napjai nagy izgalomban teltek. Minden nap azt számolgatta - mivel 10-ig ő is tudott már számolni -, hogy hány nap van még hátra. Az utolsó este még a cipőjét is kipucolta - ahogy minden gyerek teszi ilyenkor. Közben folyamatosan kérdezgette: - Biztosan megkapta a levelet a Mikulás? Biztosan jönni fog?

Anyukája alig győzte nyugtatgatni. Késő este lett, mire elaludt.

Másnak reggel, ébredés után első gondolata a Mikulás volt. Ahogy kipattant az ágyból, azonnal meglátta a gyönyörű, piros Mikulás csomagot az ablakban! Alig fért a bőrébe a meglepetéstől és az örömtől! Szülei még azt is megengedték neki, hogy reggeli előtt megkóstolja a Mikulás csokiját!

- Ó! Pörkölt mogyorós csoki, amit mindig annyira szeretsz!... - mondta mosolyogva apukája.

- Nem, ez nem lehet az! - válaszolta Tréfike a csokit majszolva.

- Miért nem? - kérdezte meglepődve édesapja.

- Mert ez sokkal finomabb annál! - felelte komoly arccal Tréfike.

Tréfike szülei egymásra néztek és bólogattak.

- Bizony, a Mikulás csokija a legfinomabb a világon - mondták.

Tréfike pedig innentől kezdve biztos volt benne, hogy minden gyerek levele megérkezik a Mikuláshoz.

 

24. MESE

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája
 

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!Mikulás csizma

Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.

Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg.

Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.

Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban.

S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.

– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.

S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:

– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.

Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

23. MESE

Hervay Gizella: Télapós mese
 

Kobak megtanulta, hogy tavasz után jön a nyár, aztán az ősz, aztán a tél. Ezt tanulta meg leghamarabb, mert akkor jön a Télapó.

— Ha nagy leszek, Télapó leszek! — döntötte el. — Akkor felülök egy olyan villamosra, ami elvisz a télből a tavaszba, a tavaszból a nyárba, a nyárból az őszbe s az őszből a télbe. Akkor aztán meglátom, melyik a legszebb.

— Engem is vigyél! — sikongott Katika.

— Megfáznál, mikor az őszből átszállnánk a télbe. És mit csinálnék a nagy hidegben egy mandulagyulladásos kislánnyal? Mikor meg a nyárba érnénk, megennéd az összes fagylaltot. Nekem nem is maradna.

— Tudod mit? — alkudozott Katika. — Elosztanám. Egy fagylaltot jobb kéz felől, egy fagylaltot bal kéz felől. Ami jobb kéz felől van, az a tied, ami bal kéz felől, az az enyém.

— Na jó, elviszlek — enyhült meg Kobak —, de mit viszünk magunkkal?

— Egy kiránduló-sakktáblát és egy táskarádiót — szögezte le Katika.

— Ki látott még utasokat, akik hosszú útra nem visznek magukkal sakktáblát és táskarádiót?

— Vigyünk inkább sátrat és gumicsónakot. Mikor a télbe érünk, a gumicsónakból kieresztjük a levegőt, a sátrat összecsomagoljuk, és kész.

— Nem bánom a gumicsónakot, ha vihetem a kis varrógépemet is. Hátha elszakad a ruhánk, vagy varrással kell megkeresnünk a kenyerünket a hosszú úton?

— Ha te hozod a kis varrógépedet, akkor én is hozom a kisfűrészemet, harapófogómat, kalapácsomat. Elro­mol­hat a villamos, és ha nincs szerszáma az embernek, várhat, amíg jön a másik, és lemarad az őszről.

— Én mindenesetre viszek magammal egy iskolatáskát mindenféle füzettel — mondta Katika. — Ősszel én már iskolás leszek. Mikor az őszbe érünk, fogom magam, felteszem az iskolatáskát a hátamra, hadd lássák, hogy iskolás vagyok.

— Ha hozod a táskát, hegyezőket is tegyél bele. Egy autóhegyező, egy telefonhegyező, egy írógéphegyező és egy televízióhegyező feltétlenül szükséges.

— Akkor hozom a színes ceruzáimat is. És ha megáll a villamos, kiterítünk a térdünkre egy újságpapírt, és meghegyezzük az egészet.

— Vihetnénk rajzfüzetet is, mert azt hiszem, hogy a Télapók nem szoktak a falra rajzolni.

— A rajzfüzet belefér a táskámba. Ha nagyon igyekszünk, még egy szilvalekváros kenyér is belefér.

— Hogyne, hogy összekenje a hegyezőket. A sarkutazók hetekig nem esznek. Aki Télapó akar lenni, az ne hozzon magával szilvalekváros kenyeret!

— Nem viszek — szipogott Katika. — De cukorkát esetleg lehet vinni. Az a kötényem zsebében is elfér.

— No, nem bánom, a cukorka jöhet. De csak az egyik kötényzsebedben. A másikban a lapos, fehér kavicsaimat visszük, mert az én zsebeim már tele vannak. Viszem a bélyeggyűjteményemet, a menetrendet, a térképemet és a parittyámat.

— Mit képzelsz, hogy parittyával lehet jegesmedvékre vadászni? Szép kis Télapó leszel!

— Máris csúfolódsz! Ha csúfolódni kezdel, nem viszlek. Különben is, ha Télapó leszek, csak annyit kell hogy mondjak: „Gyertek ide, jegesmedvék!”, és máris odacammog minden jegesmedve.

— Akkor a fehér bundámat is viszem, meg a szánkót, meg a korcsolyacipőmet — tapsolt Katika.

— Én meg a síléceket.

— Nem is tudsz síelni — biggyesztette el a száját Katika.

— Egy Télapó nem tud síelni? Csak egy lány mondhat ilyen butaságot. Ha még egy butaságot mondasz, nem viszlek.

— De én elviszem a kiskályhámat is, és ha már jól kiéheztük magunkat a sarkon, mint az igazi sarkutazók, akkor főzök neked túrós gombócot.

— A sarkon nincs is túró, csak fóka van, meg rénszarvas.

— Viszünk. És hűtőszekrényt is viszünk, hogy el ne romoljon. Nem bánom, ha a szánkómra kötözzük. A télben aztán ott is hagyhatjuk, hogy ne cipekedjünk annyit, ott úgyis hideg van.

— Ez igaz — hagyta helyben Kobak. — No, nem bánom, mégis viszlek, de mutasd a karodat, elég erős vagy?

Katika büszkén megfeszítette a békát a karján.

— Megjárja — nyugodott meg Kobak. — Tudod, a házunkat a villamos után kötözzük, de ha elszakad a kötél, meg kell emelni a sarkait.

— Ha visszük a házat, Kandúrt is elvihetjük. Legalább lesz, aki kinéz az ablakon, és szól, ha oroszlánok meg tigrisek közelednek.

— Látszik, hogy lány vagy! Egy macskát tennél az ablakba oroszlánok meg tigrisek ellen! Kitesszük a tévét az ablakba, és kutyaműsort közvetítünk. Akkor aztán nem mernek közeledni az oroszlánok meg a tigrisek.

— Mit csinál Mama, ha elvisszük a házat is meg a tévét is? Tudod, mit? Vigyük Mamát is! Ha nem akar Télapó lenni, akkor lakjon hátul a házban, és vigyázzon ránk.

— De akkor a mosógépet is vinni kell, mert Mama úgysem fekszik le addig este, míg mindent ki nem mosott.

— És egy kiégett villanykörtét stoppolófának!

— Meg a játékpolcot. Ha Mamának dolga van, játszunk.

— Azt hiszed, hogy a Télapók szoktak játszani?

— Már megint butaságokat kérdezel. Egy igazi Télapó a legeslegjobban tud játszani.

— Ha mondod! De vigyük a meséskönyveket is. Ha meguntuk a villamosban, hátramegyünk Mamához a házba, és mesél nekünk.

— Ha meg Mama unta meg hátul a házban, előrevisszük a villamosba, és átadjuk neki a fenntartott helyet.

— De mi lesz a babáimmal? Ha itthon hagyjuk őket, félni fognak egyedül.

— Jöhetnek. Én úgyis a házhoz kötözöm a teherautómat, ahhoz a tűzoltóautómat, ahhoz a kis kék autómat, ahhoz a mentőautómat, ahhoz a billenő teherautómat, ahhoz az emelődarus autómat, ahhoz a kicsi piros autómat, te meg beleültetheted az autóimba a babáidat.

— És a fakutyát hozzákötözzük a kicsi piros autóhoz.

— És a fakutyához kötözzük a guruló pelikánt.

— És leghátul gurul a görkorcsolyám.

— De csak, ha kölcsönadod nekem is.

— Kölcsönadom.

— Akkor viszlek. De ne felejts el villamosjegyeket gyűjteni, mert nagyon sokat kell villamosozni, és én nem akarok leszállni a villamosról az ősz és a tél között.

— Jó — mondta Katika —, mától fogva összegyűjtöm a villamosjegyeket.

Még ma is gyűjti. Akinek van, küldjön neki!

22. MESE

Bartócz Ilona: Jön a Mikulás!
 

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.

A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszercsak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.

– Jó napot, Barna Mackó! – köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?

– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél… És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?

– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!

Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.

– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!

– Magam is úgy gondolom – mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.

– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!

Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.

– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?

– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!

– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!

Nyuszi megbillentette a bal fülét:

– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.

Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.

És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

21. MESE

Télapó kesztyűje
 

Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.

Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az.

-Valami szőrös és fekete!

Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.

-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?

-Én tudom! A Mikulás járt erre,bizonyára Ő hagyhatta el – kiáltott le a fáról a szarka.

-Szegény Mikulás kesztyű nélkül a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.

Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.

De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.

-Jajj azoktól én nagyon félek!

-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod, és bukfencelsz egyet azzá változol amivé csak akarsz.

-Jól jegyezd meg! Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka, illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mondd amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!

-Köszönöm szarka néni! Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!

A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.

A bokrok mögül egy éhes róka figyelte a nyulacskát.

-Nini egy jó kövér nyuszika! Ha közelebb ér elkapom.

-Jajj ott a róka! Látta meg a Rókát a nyulacska. Gyorsan átváltozom farkassá.

-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka. Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!

És egy nagyot bukfencelt, épp idejében mert a róka ráugrott, be akarta kapni.

– Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott. Ijedten iszkolt el az erdőbe.

A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.

Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.

– Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér, elkapom!

– Jajj, a fa mögül leselkedik egy farkas, vette észre a nyulacska. Gyorsan átváltozom medvévé! Béka lába, egér farka, kutya szőre tarkabarka, illa-berek,nádak-erek, én most tányértalpas mackó legyek!

És egy nagyot bukfencelt. Épp idejében mert a farkas el akarta kapni.

– Jajj, bocsánat, mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas, és iszkolt vissza az erdőbe.

A nyuszika elmondta a varázsigét, és visszaváltozva futott ki az erdőből.

Hamarosan oda is ért a Mikulás házához, bekopogtatott.

– Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!

– Nahát, én már mindenütt kerestem! De bátor nyulacska vagy Füles! Köszönöm!

Most már elindulhatok a gyerekekhez!

– Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot a jótettedért!

És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek, tele édességgel.

A nyulacska megköszönte, és vidáman dalolva futott hazáig. Szerencsére akkorra már a róka és a farkas is otthon várta a Mikulást, így a nyuszika hamar hazaért.

Vidáman énekelte a kedvenc dalát…Hull a pelyhes fehér hó….

20. MESE
La Fontaine: A tücsök és a hangya
 

Mit csinált a tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.

Szomszédjában élt a hangya:
éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télre.

"Búzát? - szólt a hangya sógor. -
Már ez aztán sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?"

"Mit csináltam? Kérem szépen
muzsikáltam - szólt szerényen
tücsök mester. - Aki kérte,
nótát húztam a fülébe."

"Nótát húztál, ebugatta?
Nohát akkor - szólt a hangya -
járd el hozzá most a táncot!
Jó mulatságot kívánok."
 

19. MESE
A vityilló
 

Egy kis vityilló állt a mezőn. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik.
Odaszökik ugri-bugri bolha:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
– Én az ugri-bugri bolha.
– Gyere. Lakjál velem!
Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak.
Odarepül a dunnyog-szúnyog:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, a fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
– Én a dunnyog-szúnyog.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hárman laknak.
Odasurran serényke-egérke:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
– Serényke-egérke.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már négyen laknak.
Odaugrik a breke-béka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog meg a serényke-egérke. Hát te ki vagy?
– Én a breke-béka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már öten laknak.
Odajön az alamuszi-nyuszi:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
– Alamuszi-nyuszi.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hatan laknak.
Odaszalad a csalóka-róka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, az ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka meg az alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
– Én? A csalóka-róka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már heten laknak.
Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas:
– Gyere, lakjál velünk!
Ott éltek, jól éltek
Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:
– Kis kunyó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka, alamuszi-nyuszi, csalóka-róka, ordas-farkas. Hát te ki vagy?
– Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!
Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.
 

18. MESE
Az alma meg a kerti manó
 

Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
   — Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
   Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
   — Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
   — Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
   Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
   Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában
   — Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
   — Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
   — Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!
   Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
   — Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.
   Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
   — Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
   Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
   Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
 

Valamikor régen, még a világ kezdetén nem voltak ám ilyen színesek a falevelek ősszel, mint most.
Egyhangú volt minden fa. Ha elmúlt a nyár, megsárgultak és lehullottak. Őszapó már nem akart változtatni régi szokásán, megelégedett a sárgával is. Ősz úrfi, a fia, egyszer különös ötlettel állt elő.
– Hadd fessem be én a fákat, csak egyszer. Már láttam Édesapám, hogy csinálja!
Az öreg Ősz ráállt, de titokban azért figyelte fia tevékenykedését.
Először Ősz úrfi a szorgos kis méheket bízta meg, hogy nyáron gyűjtsenek neki sok, sok festéket a virágokból. Azok el is vállalták, hiszen mi sem kedvesebb munka számukra, mint virágról, virágra szálldosni, nektárt gyűjtögetni. Külön kis kosarat kaptak, amibe a színeket gyűjtötték. Hétfőn a sárga, kedden a piros, szerdán a kék, csütörtökön a zöld, pénteken a bordó színeket gyűjtötték. A többi két napon azt csináltak, amit akartak.
Így ment ez egész nyáron. Gyűltek a színek. Hatalmas halmokat halmoztak fel a szorgos kis méhek, és munkájuk gyümölcsét minden nap megcsodálták.
Telt, múlt az idő. A reggelek hűvösödtek, a nap egyre gyengébben ontotta fényét, melegét, a virágok elkezdtek száradni. Az emberek megkezdték a betakarítást a kertekben, a mezőn. Ősz úrfi elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson.
Felvette mellényét, és elindult. Ahogy közeledett a festékgyűjtő helyhez, egyre nagyobb lármára lett figyelmes. Hallja, hogy a színek veszekednek, melyikük a legszebb. Olyannyira belemerültek a vitába, hogy összekeveredtek a nagy civakodás közben.
Mire az úrfi odaért, már nem volt csak minden színből egy kevéske, ami tiszta maradt. De volt, narancs, rozsdabarna, zöldes barna, bordópiros, és azok számtalan árnyalata. Nagyon dühös és elkeseredett volt egyszerre. Most mi lesz?
Ám nem volt mit tenni. A mezőről már elfogytak a színek, újakat gyűjteni nem volt honnan, így hát ezekkel pakolta tele zsebét az Úrfi, és
hintette, hintette nem is nézte hová. Szomorú volt, mert attól tartott, apja nem bízza többé rá a munkát.
Mire mindent átvarázsolt, Őszapó is előjött, hogy gyönyörködjön fia munkájában, de nem látta sehol.
Egy hatalmas tölgyfa tetején pillantotta meg.
– Mi a baj fiam? – kérdezte.
– Bocsásson meg Édesapám, de nem tudtam elvégezni tisztességesen a munkát, amit annyira szerettem volna – és elmesélt mindent mi is történt.
Az öreg Ősz a keblére vonta, és így szólt.
– Hallgasd csak fiam! A saját panaszodtól nem hallod az embereket, a gyerekeket.
Őszúrfi elhallgatott, és arra lett figyelmes, hogy az emberek így kiáltottak.
– Soha nem volt még ilyen szép, színes őszünk.
Az öreg Ősz büszke volt fiára, az meg örömmel ölelte át apját, hogy mégis sikerült elégedettek az emberek.
Így történt bizony és azóta színesek a falevelek a fákon, a cserjéken, a bokrokon. Hol több, hol kevesebb festék hullik egy – egy fára, de a
legpompázatosabb színekben tündökölnek az erdők, és örül neki minden madár, minden állat, és minden gyerek- ember, de még a felnőtt is.
 

Az adventi koszorún négy gyertya égett. Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani, amit beszélgetnek. Azt mondta az első: „Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni…” És néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra.
Azt mondta a második: „Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem…” A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: „Én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…” – ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek a szobába, és mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: „De hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!” – és elkeseredésében sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: „Ne félj! Amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a remény!”
A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával életre keltette vele a többit.
 

Ment a Nyúl az erdőben, üres zsákkal a hátán, gombát akart szedni, meg erdei bogyókat a kisz nyuszik számára, ám sajnos, semmit sem talált: se gombát, se bogyót.
Hát, egyszer csak egy zöld tisztás közepén meglát egy vadalmafát. Az ágai csak úgy roskadoztak az érett piros almától, a földre is jutott belőle bőven. Több se kellett a Nyúlnak, kinyitotta a zsák száját, és rakni kezdte bele az almát.
Arra repült a Varjú, leszállt egy farönkre és így károgott:
- Kár! Kár! Micsoda kár! Aztán hiába jön majd ide bárki, egy árva szem almát se talál!
- Hiába károgsz, Varjú koma – mondta a Nyúl -, annyi itt az alma, hogy jut belőle mindenkinek. Az én nyuszijaim meg otthon az éhkoppot nyelik.
Teliszedi a Nyúl az egész zsákot. Nehéz volt a zsák, fel se tudta emelni. Hétrét görnyedve húzta-vonszolta az erdei ösvényen hazafelé…
Egyszer csak valami puhába ütközött a feje. Fölpillantott, hát a Medve állt előtte!
- Mi van a zsákodban? – kérdezte a Medve.
A Nyúl magához tért a nagy ijedelemből, kinyitotta a zsákot, és így szólt:
- Alma… Vadalma… Tessék, vegyél belőle, Misa bácsi, szívesen adom.
Megkóstolta a Medve az almát.
- Jó kis alma! Zamatos! – bömbölte, vett belőle egy jókora marokkal, és ment az útjára.
A Nyúl meg hazafelé.
Megy a Nyúl az erdőben, innen is, onnan is összeszaladnak a mókus fiak, és kórusban sipogják:
- Nyuszi bácsi, kérek almát!
Mit tehetett volna,megint kinyitotta a zsák száját.
Hazafelé úton összetalálkozott régi barátjával, a Sünnel.
- Hová, hová Tüskeböki? – köszönt rá.
- Hát, tudod, gombászni indultam, de nem találok egyet sem. Üres a kosaram, nézd csak!
- Vigyél inkább almát. Vegyél nyugodtan, ne szégyelld, van belőle elég! - mondta a Nyúl, és jól megrakta almával a Sün kosarát.
Kiért a Nyúl a mezőre, hát ott sétál a Kecske a gidáival. Őket is megkínálta almával.
Ment, ment a Nyúl, de nagyon elfáradt. Már éppen leült volna valami buckára, amikor hirtelen…
- Köszönöm, barátocskám! – mondta a Vakond, és eltűnt a föld alatt, az almákkal együtt.
A nyusziházban ezalatt nem győzik várni Nyúlpapát. Hogy elüsse az időt, Nyuszimama hosszú meséket mond a korgó gyomrú kicsinyeknek.

Egyszer csak kopognak. Nyílik az ajtó, és ott állnak a küszöbön a mókuskölykök, kezükben egy szakajtó mogyoró.
- Tessék! A mamánk kérte, hogy ezt adjuk át, és köszönjük meg szépen – sipogták a kismókusok, aztán elszaladtak.
- Csoda történt… - suttogta Nyuszimama.
Jött a Sün is, egy nagy kosár gombával.
- Itthon-e a gazda? – kérdezte Nyuszimamát.
- Sajnos, nincsen. Már reggel elment hazulról, és még mindig nem jött meg.
Elköszönt a Sün Nyuszimamától, és elment, de a kosárnyi gombát otthagyta.
Kecske szomszédasszony káposztafejeket hozott, meg egy csupor tejet.
- Ez a gyerekeké – mondta Nyuszimamának.
És a csodák folytatódtak.
Csikorogva nyílt a pinceajtó fedele, és kidugta fejét a Vakond.
- Ez a Nyúl háza? – kérdezte.
- Igen, mi lakunk itt – mondta Nyuszimama.
- Akkor jó helyre ástam a járatomat – örvendezett a Vakond,és már dobálta is fel a pincéből a répát, krumplit, petrezselyemgyökeret,céklát. – Tiszteltetem Nyúl urat! – kiáltotta Vakond a pincéből, és már el is tűnt a föld alatt.
A Varjú meg csak károgott egyre:
- Kár! Kár! Micsoda madár! Fűnek-fának osztogattad az almát,engem meg se kínáltál!
Zavarba jött a Nyúl,előkaparta a zsák aljáról az utolsó almát.
- Tessék! Ez a legszebb! Csipegesd kedvedre.
- Kell is nekem a te vacak almád! Az ízét sem állhatom! Kár,kár! Micsoda dolog, a saját éhes gyerekeinek csak az üres zsákot viszi haza!
- Jaj, nem… Tüstént visszafordulok, és újra telitöltöm.
- Hová mennél, esztelen jószág! Nézd, micsoda felhők gyülekeznek!
De a Nyúl csak visszaszaladt az erdőbe.
Hanem amikor elért az ismerős vadalmafához, kit talált ott, nagy meglepetésére…
Meglátta a Farkas a Nyulat, és szája szélét nyalva megkérdezte:
- Hát te mi járatban?
- Én csak… almát akartam szedni… a kicsinyeimnek.
- Szóval, szereted az almát?

- Sze… szeretem.
- Én meg a nyulat szeretem! De nagyon ám! – rikoltotta a Farkas, és lódult, hogy elkapja a Nyulat.
Most tett igazán jó szolgálatot az üres zsák!
Késő éjszaka volt,mire a Nyúl hazaért. Otthon a jóllakott kisnyuszik már az igazak álmát aludták. Csak Nyuszimama nem aludt, csendesen sírdogált a szoba sarkában.
Egyszer csak megnyikordult az ajtó.
Fölneszeltek a kisnyulak, kiugráltak az ágyból.
- Hurrá! Megjött a Papa!
Nyuszimama az ajtóhoz rohant: a küszöbön ott állt a Nyúl, csuromvizesen.
- Nem hoztam… nem hoztam nektek semmit – suttogta alig hallhatóan.
- Szegénykém! Fő, hogy élsz… - borult a nyakába Nyuszimama.
Egyszer csak iszonyú dörrenés rengette meg a nyusziházat.
- Ez ő lesz! A Farkas! Csukjátok be az ajtót! Rejtőzzetek el! – kiáltotta a Nyúl.
Dörömbölt az ablaküveg,kivágódott az ablak, és egy hatalmas barna fej bújt be rajta. A Medve.
- Tessék! Itt az én ajándékom! – bömbölte a Medve. – Igazi finom hársméz…
Másnap reggel az egész nyuszicsalád az asztal köré gyűlt. Mi minden nem volt azon az asztalon! Gomba és mogyoró, káposzta és répa, krumpli, méz és cékla…
A gonosz Varjú meg csak álmélkodott.
- Föl nem foghatom! Hogyan került elő az üres zsákból ennyiféle jó?
 

Egy szép őszi napon Süni Soma elégedetten tekintett végig éléskamrájának polcain.
- Remek nyarunk és őszünk volt. Ennyi tartalékot még soha nem sikerült eltennem- állapította meg vidáman, mivel a kicsi kamra zsúfolásig volt piros almával, zamatos körtével és illatos szőlővel.
- Talán meg se bírok ennyi gyümölcsöt enni- gondolta magában, és tovább szorgoskodott. Éppen még egy láda almát szuszakolt be a már meglévők mellé, amikor Ugri nyuszi érkezett látogatóba.
- Úgy látom, neked is nagyszerű termésed volt. Én is most pakoltam tele a kamrámat, és mondhatom, alig érek el a rengeteg sárgarépától és káposztától, nem is beszélve az óriási zellereimtől. Talán rá is fogok unni erre a finomságra.
- Nahát, én is pont ezen gondolkodtam az előbb!- mondta a süni.
- Mondd csak, mi lenne, ha cserélnénk? Én adnék neked gyümölcsöket, te pedig adnál nekem zöldséget. Így mind a ketten jól járnánk, és nem unnánk rá hamar a téli tartalékainkra.
- Ez aztán a pompás ötlet!- lelkesedett a nyúl, s már épp haza akart rohanni pár zellerért, amikor az egyik fa tetejéről Rágcsa, a mókus ugrott eléjük.
-Hallottam, hogy miről beszélgettetek. Az a helyzet, hogy én is jó termést takarítottam be. Alig férek a sok diós-, mogyorós- és makkos zsáktól.
Nem csereberélhetnék veletek én is?
- Miért is ne?- mondta a sün.- Bár nekem még jobb gondolatom támadt! Mivel az összes erdőlakó több gyümölcsöt és zöldséget szüretelt, mint amennyit meg bír enni, ezért talán legjobb lenne, ha mindenki mindenkivel cserélgetne. Talán mások is örülnének ennek a lehetőségnek- folytatta, majd papírt vett elő, amelyre hatalmas betűkkel felírta; ”Minden erdőlakónak! Holnap az erdei tisztáson csereberét rendezünk. Akinek fölösleges gyümölcse, zöldsége van, hozza el, és cserélje olyan termésre, amilyenre szüksége van!”
- Lett is nagy izgalom a felhívásra, s másnap reggel a tisztás csak úgy nyüzsgött a sok erdőlakótól, akik ládából, zsákokból, szekerekről kínálták bőséges terméseiket. Soma almát és körtét vitt, Ugri rengeteg káposztát, a mókus pedig természetesen mogyorót. A vaddisznó egy zsák gesztenyét, a hörcsög búzaszemet, a rigó áfonyát hozott, de akadt ott napraforgómag, sütőtök, sőt még ízletes eperlekvár is. Mire dél lett, mindenki elégedetten pakolta össze a
terméseiért elcserélt portékákat
- Ezt jól kigondoltad!- fordult Ugri Somához, miközben a szekerére pakolászott.- Van most már gesztenyém, gombám, makkom, és almát is kaptam.
- Nekem pedig sikerült szert tennem sütőtökre és áfonyára- örvendezett a sün.- Így aztán nem kell aggódnunk amiatt, hogy ráununk a csemegékre.
- Úgy bizony- helyeselt a nyuszi- S mivel mindenki elégedett, talán jövőre is megismételhetnénk az erdei csereberét.
Így is lett. Ezentúl az erdő lakói minden ősszel kicserélték fölösleges élelmüket egymás között, s valamennyien változatos termésekkel teli kamrával várták a hosszú téli napokat.
 

Zörgő lábú szél osont át az erdei tisztáson. Egy fánál megállt, fázósan köhögött, panaszkodott:
– Elvesztettem a virágillatot!
Nedves, hűvös sóhajától tétován röpködni kezdtek a piros falevelek. Az aggódó, kicsi sündisznók összenéztek, és szapora döcögéssel hordani kezdték rejtekhelyükre a derékaljnak valót.
– Ennek fele sem tréfa! – mordult fel Mackó bácsi, amikor észrevette, hogy a vadméhek bezárták orra előtt a mézecskés odút. – Itt az ideje, hogy összehívjam téli álomra készülődő népemet a nagy, őszi számadásra!
A Kerekerdőben úgy szokás, hogy ősszel mindenki beszámol az erdő urának, Mackó bácsinak arról, menyit dolgozott és mi mindent gyűjtött a nyáron. Uhu bácsi szálkás ákombákomokkal feljegyzi ezeket az adatokat az erdő nagykönyvébe, és a legszorgalmasabbak nevét virágporból készült aranyfestékkel írja be. Ez ám a nagy kitüntetés! Elmegy a híre fától fáig! Ezért hát Mackó bácsi mindjárt kidoboltatta a harkállyal egy bükkfa kopogós derekán, hogy mindenki sorakozzék fel a tisztáson, kezdődik a nagy számadás! A parancsnak mindenki eleget tett.
Jött a hörcsög büszkén jelenteni, hogy hány pofára való gabonát gyűjtött. Borzék elmondták, hogy éjt nappallá téve hány cső kukoricát fuvaroztak haza A méhek meg a hangyák sem szégyenkeztek, de nekik már amúgy is nagyon jó hírnevük volt. Mackó bácsi elégedetten nézte a szorgalmas népet, a serény mezei egereket, a fontoskodó sündisznókat.
-Remélem, nem lesz ínség a télen, még akkor sem, ha hosszúra szabják a hótakarót. Ugye, mókuskák?
A mókusnemzetség tajgai büszkén válaszoltak:
– Mindent megszereztünk, ami tőlünk tellett! -És sorolták sorra, hogy ki mennyi diót, mogyorót, áfonyát hordott össze; hogyan bélelte ki frissen gyűjtött mohával az otthonát és tömködte be vele a repedéseket – egyszóval, hogy mennyi hasznos munkát végzett.
Csak egy kis mókus hallgatott nagy bölcsen a sor végén, azt remélve, hogy őt senki sem veszi észre: a kisi Mókus Péter. De nem volt szerencséje, mert Mackó bácsi hirtelen feléje fordult.
– Hát te…Halljuk, mit dolgoztál a nyáron? Nem vagy ölbeli gyerek!
Várakozó csend lett. Mindenki odanézett. A mókuska szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében, de a föld nem nyílt meg, és neki felelnie kellett. A sunyi róka, aki egy bokorból leste az egész gyülekezetet, odasúgta:
– Hazudj nekik valamit!
Mókus Péter is egy pillanatig erre gondolt, de aztán úgy érezte, hogyha most hazudna, hát soha többé nem tudna vidáman belenézni a patak tükrébe. Ezért inkább nagyot sóhajtott, és kibökte:
– Én egész nyáron játszottam és bukfenceztem!
– Feneketlen mézes bödön! – kiáltott Mackó bácsi. Mindenki felhördült a meglepetéstől, de legjobban a mókusnemzetség tajai.
– Szégyent hoz ránk ez a haszontalan!
– Poroljátok ki a bundáját! – vicsorgott a hörcsög.
– Nem engedem! Nem hagyom! – ugrott oda Mókus mama, és magához ölelte a fiacskáját.
– Mi az , hogy nem hagyod? – Hallatszott innen is, onnan is. – Meg kell leckéztetni a naplopót!
Akkora zsivaj kerekedett, hogy Mackó bácsi elbömbölte magát:
– Csend legyen!
Erre mindenki lejjebb vitte a hangját és ismét hallani lehetett, hogy zörög, köhög az avarban az őszi szél. Mackó bácsi szigorúan nézett a rendbontó mókusra
– Szóval azt mondod, hogy azért nem gyűjtöttél semmit a télre, mert egész nyáron át bukfenceztél?
– Igenis Mackó bácsi, kérem -szepegett a kérdezett-, annyit, hogy szinte belefáradtam.
– Hallatlan – morajlott fel újra a megbotránkozás és egy idős borzasszonyság, akinek a hátán már teljesen kikopott a bunda a sok fuvarozástól, hosszú orrát magasra tartotta: – Nahát, hogy mik vannak!…Bezzeg az én időmben!
– Bezzeg!…-Bezzeg! – bólogattak az erdei egerek. Mackó bácsi megvakarta a füle tövét.
– Akárhogy is vesszük, kölyök, te súlyosan megsértetted az erdei törvényt, amely kimondja, hogy minden valamirevaló mókusnak gyűjtenie kell a télre. Aki ezt elmulasztja, mehet száműzetésbe a nyírfaerdőbe, ahol se odú, se mogyoró!
Mókus Petinél eltörött a mécses.
– Mackó bácsi, ne tessék engem elkergetni! Igazán nem értem rá gyűjteni!
A róka, aki az előbb még füllentésre unszolta, most szolgálatkészen előugrott.
– Nagyon helyes! A bűnös bűnhődjék! Majd én megmutatom az utat a nyírfaerdőbe!
Mókus mama a kötényébe temette az arcát, a többiek pedig hangosan jajveszékeltek: -Ilyen szégyen! Még ilyen szégyent!
Már úgy látszott, hogy Mackó bácsi csakugyan nem tágít, amikor egy kis puha bundás, egérforma vendég furakodott a sokaság közé. – Utat kérek! Sürgős mondanivalóm van!
Nehogy bántsátok ezt a kis drága mókusgyereket!
– Hát e ki vagy? – csodálkozott Mackó bácsi.
– Cickány Panni, a vízi cickányok családjából – felelte a jövevény. – Váram van, sok-sok folyosóval, a patakpartba vájva.
Öntudatosan körülnézett. Hirtelen csend támadt.
– No, és mi közöd a Mókus Péter dolgához? – morgott Mackó bácsi. – Az, hogy ez a mókus énmiattam bukfencezett és velem játszott egész nyáron.
– Micsodaaaa? Még dicsekszel is vele?
– Úgy bizony! Neki köszönhetem, hogy meggyógyultam. Mert nagyon beteg voltam, és búsan üldögéltem a patakparton, amikor egyszer arra jött Mókus Péter
“Látod, – mondtam neki szomorúan,- milyen jó a pajtásaimnak. Azok úszkálhatnak a patakban, de én nem, mert a betegség után sokáig nem vízálló a bundám, és ha mégis belemennék, hát elpusztulnék.” “Jaj, a világért bele ne ugorj a vízbe!” – intett Mókus Péter.
“Igen ám, de olyan nehéz megállni, és még borzasztóbb itt ülni elhagyottan a parton, amikor velem nem játszik senki, mert mindenkinek unalmas vagyok azzal, hogy ezt se szabad, azt se szabad…És így fog elmúlni felettem az egész napsugaras nyár…”
Hát tudjátok-e, mit csinált erre Mókus Péter? Nem ment el a vörös fenyők erdejébe áfonyát szedni, pedig oda indult, hanem ott maradt és játszott velem egész estig, hogy ne fájjon annyira a szívem a lubickolás után. Azután is eljött, mindennap. Letette a falevél tarisznyáját és mókázott meg bukfencezett. Akkor mulattam a legjobban, amikor vetette a bukfenceket! Minden búmat, bánatomat elfelejtettem és a vidámságtól napról napra jobban lettem. Peti meg csak vitte haza mindennap az üres tarisznyáját…
A kis cickány elhallgatott. Hálától csillogó szemmel nézett Petire. Mackó bácsinak úgy a torkára ment valami láthatatlan gombóc, hogy percekig krákogott tőle. Mókus néni félig sírt, félig nevetett.
– Tudtam! Tudtam, hogy valami tévedés lehet a dologban!
– Nincs itt semmiféle tévedés! – dördült meg újra erőteljesen, de kissé náthásan Mackó bácsi hangja. – Elrendelem, hogy Mókus Péter nevét aranybetűkkel írják be a Kerekerdő nagykönyvébe!
– Nem is kell száműzetésbe mennem? – szólalt meg remegve Peti.
– Nem, fiacskám! -felelte Mackó bácsi.
-Éljen! – tört fel az ujjongás a mókusok torkából. – Mégsem hozott ránk szégyent Mókus Péter! Majd mi adunk neki a mogyorókészletünkből, hogy ne éhezzék, ha felébred télen!
És elkezdték szórni Peti elé a rengeteg összekuporgatott mogyorócskát, úgy, hogy nemsokára a derekáig ért…Csak a hörcsög vágott most is mérges arcot. – Na és az erdei törvény?…Azzal mi lesz?
Mackó bácsi alig méltatta egy megvető pillantásra, azután a mókusokra mutatott.
– Ez az igazi törvény! Hátat fordított a durcás hörcsögnek és elindult a barlangja felé.
 

– Én is úgy keltem ki a cinegetojásból, akár a többi cinegefióka – mesélte a cinege. – Úgy csipogtam, úgy tátogattam kicsi csőrömet, akár a többiek. Velük együtt növekedtem, velük tanultam meg repülni, hanem egyben mégis különböztem a többi cinegétől: nem akartam elhagyni az erdőt, s mikor azok mind a kertek, házak, emberek közelében kerestek szállást maguknak télvíz idejére, én ott maradtam szép hazámban, a rengeteg nagy erdőben. Tavasszal bújtam ki a cinegetojásból, amikor zöldült a világ, csak a vidám és zöld nyarat ismertem, s azt hittem, örökké tart! Az ősztől nem ijedtem meg, a színpompás tarka erdő a zöld erdőnél kis jobban tetszett nekem, hanem amikor eleredt a levéleső, s hullott a fákról, bokorról, bizony összeszorult a szívem. Az éppen megült faágról a földet beborító levélszőnyegre néztem, amikor váratlanul egy igyekvő csigabigát pillantottam meg.
– Hová visz téged a nagy igyekezet, Csigabiga?
– Ide-ide, a fa tövébe… – felelete a Csigabia.
– Milyen jó, hogy éppen ennek a fának az ágán ülök,most elbeszélgethetünk kedvünkre egymással! -örültem meg a Csigabiga válaszának.
– Szó sem lehet róla! – szólt a Csigabiga nagy komolyan. – Bebújok a csigaházba, csigaházam betakarja az avar, a hullott levelek szőnyege, s én alszom a jó melegben, csak tavasszal bújok újra elő! – S azzal már ott se volt, azaz mégis ott volt, csak nem láthattam többé, mert mélyen elrejtezett a levelek alatt.
– Jó álmokat! – kiáltottam mérgesen, és elröppentem. Barátomat, a kis mókust kerestem fel. Álmosan ült a fészkében, és lompos farkával vigyázva takarta roskadásig elemózsiával telt kamrácskája ajtaját.
– Ilyenkor, téli álmom előtt már nem szívesen fogadok vendégeket…még legjobb barátaimat sem…- mondta barátságtalanul, és nagyot ásított.
– Bocsáss meg, kedves Mókus – válaszoltam udvariasan-, nem tudtam, hogy a mókusok ilyentájt aludni készülnek…- és odébbálltam. Erdő fölött szálltam, mező fölött szálltam. Az egek pásztorai, a szelek, fellegnyájukat terelgették az égen…és lenn, a mezőségen éppen akkor iparkodott haza a Mezei Egérke.
– Hová-hová, Mezei Egér? – szólítottam meg. A Mezei Egérke előbb megijedt és elbújt, de amikor meghallotta, hogy én, Kiscinege szóltam hozzá, előbújt hirtelen rejtekéből, és így felelt:
– Hazamegyek a házamba, föld alatti lakásomba…Jobb odabent, mint idekint…Nézz csak fel az égre, látod-e a sok felhőt, azok hozzák az esőt! – s már ott se volt.
Eszembe jutottak a fürge gyíkok, békák, a hallgatag erdei siklók, vajon hová tűntek? Bizony ők is átalusszák a telet, ki kövek alján, ki öreg fák odvában, sötét üregében, ahol helyet talál. A Hörcsög is, mintha drága prémbundáját féltené az esős és zimankós időjárás viszontagságaitól, föld alatti termeiben, begyűjtött gabonájából eszegetve szundikálja át a telet. Maga a Borz sem sétál kinn a nyirkos, nedves időben, hanem száraz és tiszta lakásában, a Borz-várban éldegél.
De én ágról ágra szállva még vígan éltem. Már kinőtt meleg téli tollruhácskám, megvédett a hideg szél ellen. Amikor eleredt az eső, így énekeltem:
Ess, eső, ess…engem ne keress…!
De az eső mégis rám talált, én meg egy csapzott bundás Nyuszira akadtam. Meg is dorgáltam nyomban:
– Ilyenkor minden rendes Nyuszi a Nyuszi-házban alszik!
– Micsoda!?! – szökkent talpra a tapsifüles Nyuszi. – Hogy költheted ilyen henye hírét a Nyúl-nemzetségnek?
– Hogyan? Ti nem alusztok téli álmot? – csodálkoztam. Bizony a Nyuszi válaszra sem méltatott, hanem megvetően odébb iramodott. Később az Őzike magyarázta meg nekem, hogy a Nyuszi, mióta világ a világ, esőben, szélben, hóban, fagyban a szabadban marad, s újonnan nőtt meleg téli bundájában dacol a hideggel.
Őzike lett ekkor az én jó barátom, ő mesélte el azt is, hogy a Medvék is barlangjaikba húzódtak, és hosszú téli álomra hajtották medvefejüket. Fagyos szél zörgette az ágat, napról napra nőtt a hideg, aztán egyszerre csak fehér lett a világ. Olyan fehér, amilyennek előtte sohasem láttam.
– Mi ez a nagy fehérség? – kérdeztem Őzikét, aki annyival okosabb volt nálam.
– Ez a hó …-felelte. – Alvó erdők, alvó mezők takarója…
– Szépnek szép… – ismertem el – csak éppen elfedi előlem az ebédemet, nem látom az apró magvakat, szemeket…s bizony nekem már nagyon üres a begyem!
Harmadnapra még üresebb lett. S hiába kértem a fától, erdőtől, mezőtől tanácsot: mitévő legyek, aludtak mind, s én ott álltam a nagy télben, tanácstalan. Bántam-szántam, miért is nem hallgattam cinegetestvéreim tanácsára, miért maradtam künn az erdőn? Aztán gondoltam egy nagyot, s utánuk repültem. Meg is találtam őket, s velük együtt átvészeltem a telet. Azóta is mindig a házak közelébe költözöm télire.
 

Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy medve. Összetalálkozott a macskával, azt mondja a macskának:
- Hallod-e, macska! Egyezkedjünk össze! Csináljunk egy házat ketten!
Jól van, esszegyezkedtek, csináltak az erdőben egy házat, ketten laktak a medvével, beszélgettek, nem unatkoztak. Egyszer csak ősz volt, azt mondja a medve:
- Hallod-e te macska, te cica! Nemsokára tél lesz. Valami ennivalót kéne szerezni.
- Jól van - azt mondja a macska.
Elmentek az erdőbe, de előbb elmentek a boltba, vettek egy nagy bödönt, s elmentek az erdőbe, telirakták mézzel. Újra elmentek, vettek egy nagy bödönt, azt telirakták zsírval, s feltették a háziknak a padlására. Nagy tél lett, fújt a szél, hideg volt. A medve lefeküdt és aludt, mert télbe, - tudjátok -, a medvék alusznak, a macik.
A macska éhes lett, a medve nem evett, mert aludt. De a macska erőst éhes lett, - hogy tudjon úgy kimenni, hogy felmenjen a padlásra, és lopjon abból a zsírból egy kicsit, …vagy a mézből. Lassan kinyította az ajtót, s ki akart lopodzkodni.
Azt mondja a medve:
- Hova mész, macska?
- Jaj, jaj! Képzeld el, itt volt egy egérke, s meghívott a keresztelőbe. Azt mondta, hogy született neki egy kisbabája. Én leszek a keresztapja.
- Jól van, csak menjél - mondta a medve.
A macska kilopodzkodott, és felment a padlásra, s megette a zsírnak egynegyed részit, a méznek egynegyed részit, lelopodzkodott. Azt mondja a medve:
- Na, hazajöttél a keresztelőből?
- Hazajöttem.
- Mi a neve a kisbabának, kisegérkének?
- Negyedecske.
- Jaj, még ilyen nevet még sose hallottam. Negyedecske.
Eltelt egy darab idő, két-három nap, a macska újra olyan éhes volt. Hogy tudjon felmenni a padlásra egy kicsi ennivalót lopni? Lassan az ajtót kinyitotta, hogy kiosonjon, de a medve
felébredett:
- Hová mész, macska?
- Jaj, jaj, megint itt volt egy kisegér, meghívott a keresztelőre, született egy kisbabájuk, s én leszek a keresztapja.
- Menjél csak! - mondta a medve.
Elment a macska, megette felét a zsírnak és a méznek, utána visszament, és azt mondja a medve:
- Hazajöttél a keresztelőből?
- Hazajöttem.
- Mi a neve a kisbabának?
- Felecske.
- Jaj, még ilyet sose hallottam! Negyedecske…, Felecske...
Na eltelt egy-két-három nap. A macska újra megéhesedett, megehült. Megint, amikor aludt a maci, kinyitotta az ajtót, és ki akart lopodzkodni. Felébredett a medve:
- Hova mész, macska?
- Képzeld el, újra meghívtak a keresztelőbe, megint született egy kisegérke, én leszek a keresztapja.
- Menjél csak, macska!
A macska felment a padlásra, mind egy falásig, még a bödönt is kinyalta, a mézet is megette, a zsírt is. Lejött, felébredett a medve:
- Na, te macska megkereszteltétek-e?
- Meg hát.
- Mi a neve?
- Semmisincs.
- Hogy milyen furcsa nevek vannak! - csodálkozott a medve. - Semmisincs… - Felecske… -
Negyedecske…! Nem tudtam.
Hát egyszer csak tavasz lett. Felkelt a medve lesoványodva. Éhes volt.
- Nem baj - azt mondja a macskának: van nekünk a padláson zsírunk, van nekünk mézünk,
sütünk palacsintát, mézet teszünk bele. Jó mézes palacsintát eszünk. - Menjél csak fel macska a padlásra, hozdd le azt a két bödönt!
- Jaj, én úgy szédülök! - mondta a macska.
Pedig a macskák nem szédülnek. Igaz-e? De hazudott.
- Na, jól van, felmegyek én a padlásra - mondta a medve.
Felvánszorgott a padlásra, nézi a bödönt, s hát ott bizony semmi se volt.
- Na, megállj, te gonosz macska! Megetted, ezért mondtad, hogy: Negyedecske, Felecske, Semmisincs. Ameddig én aludtam, addig te bélakmároztad.
A macska tagadta rettentően. Azt mondja a macska:
- Tudod mit, medve? Feküdjünk ki a napra, s akinek a szőrire kijő a zsíros, meg a mézes, akkor az ette meg…
Hát kifeküdtek a napra, a macska elment, és a bödönt még jobban kikotorta, s aludt a medve, békente a szőrit. Egyszer felébred a medve, - nézi, csupa mézes a szőre.
- Hát én ettem volna meg vajon? - csodálkozott a medve.
S akkor a macska jó nagyot kacagott, elfutott az erdőbe. Szegény medve még most is él, ha meg nem döglött az erdőben.
Itt a vége, fuss el véle!

10. MESE
Fésűs Éva: Bundavásár
 

Valamikor nagyon régen, amikor még híre sem volt nyusziprémnek vagy medvebundának, az állatok csupaszon áztak-fáztak a kerek erdő közepén. Az őzike sírva fakadt, hogy mi lesz, ha odaér a tél csikorgó hidege. Megtudta a dolgot egy mesebeli kis szűcs.
Nosza, nagyot gondolt! Ládáját felnyitotta: volt abban fényes szőrme, tündérkabátok puha bolyha. Majd ő varr az állatoknak bundát! Tüstént munkához látott. Ollója éjjel nappal csattogott, kezében ficánkolt a tű, látástól vakulásig. Amikor elkészült, szekérre rakta a temérdek bundát, és kihajtatott a kerek erdőre. Ott nagy hangon hirdetni kezdte:

– Megnyílott a bundavásár
tessék, őzek és nyuszik!
Annak jut a legszebb bunda, 
ki keveset alkuszik!
Van itt, kérem, mindenféle
nyusziködmön, rókaprém,
jó meleg a háta, ujja,
divatosra szabtam én.
Kifordítom, befordítom,
vállatokra igazítom,
mókus farka, medve mancsa,
nyuszi füle belefér!
Bújjék bele, aki fázik,
s nem ijeszti meg a tél!

Támadt is akkora tolongás, hogy a mókus nem találta meg az elejtett mogyorót. Az öreg medve tüstént odatoppant:

– Örülnék, ha nekem adnád
ezt a szép, bozontos barnát.
Lépesmézzel fizetek!
– Áll az alku – szólt a kis szűcs -, viheted!
Jött a róka:
– Jaj, de csinos
ez a piros, sima,
rám szabott kabát!
Adok érte egy kacsát!

Vette, vitte. És mögötte jött a többi. Tolakodtak, furakodtak, könyököltek, veszekedtek, igyekeztek, csak hogy mindnek jusson bunda. Az őz gombát hozott érte, s kapott egy szép, pettyegetett, barna prémet. Bokázott is, olyan szép lett!
Bundát vett a vidra, pocok, ürge, menyét meg a borz. A zsugori, mérges hörcsög jó sokáig válogatott, s nem akarta kifizetni tömött pofazacskójából a maréknyi búzamagot.
Annál jobban ugrabugrált örömében a kis mókus, amikor belebújhatott rozsdabarna kabátjába:

– Nem is ázom, nem is fázom,
olyan meleg a kabátom!

Felöltözött a farkas, a vaddisznó, a nyúl. A mesebeli kis szűcs boldogan látta, hogy pompásan sikerült a vásár. Már éppen hazafelé készülődött, amikor váratlanul megszólította egy félénk hangocska.
– Mesebeli kis szűcs, én is nagyon fázom.  Nem volna még egy bundácskád?
Nézi a kis szűcs, hogy ki az?… Hát, egy szegény sündisznó didergett a fűben. A nagy tolongásban az erősebbek minduntalan hátralökték, és neki nem jutott bunda.
– Ejnye – vakarta a füle tövét a kis szűcs -, miért nem igyekeztél, ügyeskedtél jobban? Már mindent eladtam. – Nézd meg, hátha mégis akad valami!
– Mondom, hogy semmim sincsen, hacsak…
– Hacsak???… – kérdezte reménykedve a sün, és apró szeme úgy csillogott, hogy a kis szűcs igazán megsajnálta. – hacsak ezt az ócska tűpárnát nem veszed a hátadra – mondta.
Mit volt mit tennie a szegény kicsi sünnek, annyira fázott, hogy a ronggyal bélelt tűpárnát azonmód magára vette. Beborította hátát, fejét.
Hát bizony, ezzel nem nagyon dicsekedhetett!
Legelőször a nyúl vette észre. És kacagva hátracsapta a fülét.
– Oda nézzetek, hogy néz ki a sün!
– Ó, te ostoba! Hogyan választhattál ilyen csúfságos bundát? – kényeskedett az őz.
– Hiszen ez szúr!
– Mondhatom, jól megjártad! – kiáltotta hetykén a mókus, és mindjárt csúfolni kezdett:
– Tüskés disznó! Tüskés disznó! Szegény kis sün, akármerre fordult, mindenütt csúfolódó, fintorgó pofácskákat látott. De akkor ijedt meg csak igazán, amikor még a róka is eléje toppant, és szemtelenül kötekedni kezdett vele:
– Micsoda bunda! Hahaha!… No, hadd lássam legalább, hogy elöl vagy hátul gombos-e?
– Nem mutatom meg! – mondta a sün, és gyorsan összegömbölyödött ahogy csak bírt. Reszketett félelmében, hogy most mi lesz?
Róka koma meggondolatlanul odakapott.
– Hááá!… Aúúúú! – üvöltött is akkorát a következő pillanatban, hogy a cinegének torkán akadt a nóta. A rókát úgy összeszurkálta a sok kis meredező tű, hogy rémületében futásnak eredt, és a hetedik erdőig meg sem állt. A csúfolódók elnémultak a meglepetéstől. Maga a kis sün is alig akarta elhinni, hogy ő most legyőzte a ravasz, erős rókát.
– Ejha! – szólalt meg végre a mókus. – Mégiscsak ez ám a bunda!
– De az ám! – mondat mackó bácsi. – Derék fickó vagy, öcsém!
Az őz lesütötte a szemét, a nyúl bocsánatot kért, de a boldog kis sün nem haragudott senkire. Sokkal nagyobb volt az öröme!
Meg is hempergett a vadkörtefa alatt, s hát, képzeljétek, amint felállt, mind a hátára tűzdelődtek a lepotyogott kis körték. Mi mindenre lesz még jó ez a tüskés bunda!…
A sok körtét hazavitte. Nekem is adott belőle, én pedig megígértem, hogy ezt a történetet elmesélem nektek.
 

9. MESE
A piros kabát kalandja
 

Huíj… huíj… – Matyiék ablaka alatt fütyült, dudált a szél, és a kertben a fák nyöszörögve hajladoztak, s hullajtották a leveleiket.
– Hullanak a falevelek. Jön az ősz– mondta Matyi.
– Ki is mosom a piros kabátodat – szólt mami –, a szélben hamarosan megszárad majd.
– Jó, legalább holnap már a piros kabátomban sétálhatok. Mami kimosta a piros kabátot, kivitte a kertbe, két fa közé kötelet feszített, arra akasztotta.
– Huíj… huíj… – fütyült a kegyetlen szél. Fölkapta a kabátkát a kötélről, s röpítette. Addig röpítette, míg a piros kabát fönn-akadt egy öreg tölgyfa ágán.
– Látogatóba jöttél hozzám? – kérdezte az öreg tölgyfa.
– Nem hiszem – mondta a piros kabát –, úgy történt, hogy éppen ide fújt a szél. De szeretnék visszamenni Matyiék kertjébe.
– Majd csak érted jön valaki – suttogott az öreg tölgyfa. De a piros kabátkáért nem jött senki; sem Matyi, sem mami nem tudta, hogy elvitte a szél. A piros kabát sírdogálni kezdett, nagyon vágyódott Matyi után. Egyszer csak hallja ám:– Muuuú… muuuú…
– S a tölgyfa alá állt egy pirostarka tehénke.
– Vegyél le, tehénke – kérlelte a piros kabát –, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe! A pirostarka tehénke szarva nem ért föl a piros kabátkáig.
– Bee… beee… – A tölgyfa alá állt egy fehér szőrű bárányka.
– Vegyél le, bárányka – kérte a piros kabát –, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe! De a fehér szőrű bárányka nem tudott felugrani a piros kabátkáig.
– Nyihihihi… – nyerített egy fekete lovacska, és a tölgyfa alá állt. A piros kabát sírva kérte:– Vegyél le, lovacska, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fekete lovacska hiába ágaskodott, nem érte föl a piros kabátot.
– Csip-csirip – csiripelte egy színes tollú madárka, és a tölgyfa ágára szállt.
– Éppen téged vártalak! – örvendezett a piros kabátka.
– Végy a csőrödbe, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A madárka a csőrébe kapta a piros kabátot, de a szél kitépte a csőréből, és röpítette, vitte árkon-bokron át, s egyszer csak szépen letette Matyiék házának a küszöbére.
Matyi kinyitotta az ajtót, és azt mondta:
– Nézd csak, mami, a szél már meg is szárította a piros kabátomat, és idehozta a küszöbre!
 

8. MESE
Zelk Zoltán: Őszi mese
 

     Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
     – Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
     A falevél erre sírva fakadt.
     – Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
     A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
     Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
     De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
     – Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
     De a falevél bizony nem tudta.
     Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
     – Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
     Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
     – Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
     A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
     – Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
 

7. MESE
Szent Márton története
 

Valamikor réges régen élt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, Márton. Márton édesapja katona volt. Amikor a kisfiú nagyobbacska lett, ő is szeretett volna katona lenni és jelentkezett a római hadseregbe.
Sisakban, páncélban, lóháton ülve kardozott bátran a csatákban. Bátorsága mellett jószívű is volt, ezért katonatársai megszerették őt. 
 Egy napon egy város felé lovagoltak és az út szélén egyszer csak megláttak egy koldust.
Hideg volt, de a szegény kolduson alig volt valami ruha, reszketett, fázott, amikor megszólította Mártont:
– Segíts rajtam, megvesz az Isten hidege!
Márton tanakodni kezdett, mit is adhatna ennek a szegény embernek, mert saját ruháján kívül nem volt nála semmi más. Hirtelen levette köntösét, kardjával kettévágta és az egyik felét a didergő koldusra terítette.
Később, amikor Márton lefeküdt aludni, különöset álmodott. Álmában Jézust látta, és a vállán az a fél köpönyeg volt, amit ő adott a koldusnak.  
Márton nemsokára otthagyta a hadsereget és pap lett belőle. Nagyon szerették mindenütt, mert jóságos volt és mindenkinek segíteni próbált.
Az emberek hamarosan meg akarták választani püspöknek. Márton nem akart püspök lenni, aki díszes palotában lakik és szolgák veszik körül, ő ezután is egyszerű életet akart élni. Ezért elbújt az emberek elől, hogy ne találják meg. Képzeljétek, milyen jó búvóhelyet talált! A libák közé bújt el, az ólban.
De a libák nem maradtak csendben, hangosan gágogtak, és gágogásukkal elárulták Márton búvóhelyét.
Így az emberek megtalálták és mégiscsak püspök lett belőle. Ezután is ugyanolyan jóságos és szerény maradt, mint előtte. Nagyon sokat segített a szegényeknek és az emberek egész életében nagyon szerették őt.,
 

6. MESE
Az aranylúd
 

Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot űztek belőle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.
Egyszer a legidősebb testvér fát vágni ment az erdőre. Mielőtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdőbe, szembejött vele egy ősz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:
 – Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!
De a fiú nagy bölcsen azt felelte:
– Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az ősz öregemberke miatt történt.
Most aztán a középső fiú indult az erdőre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, őt is megszólította, tőle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középső fiú is azt mondta nagy bölcsen:
 – Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. A büntetés őt is utolérte: alig sújtott egyet-kettőt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.
Harmadnap előállt Tökfilkó.
– Édesapám – mondta –, engedj ki egyszer az erdőre fát vágni!
– Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá! De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:
– Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon! Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdőbe, találkozott az ősz öregemberkével.
Az ráköszönt és megszólította:
 – Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!
– Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserű árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki. Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy előszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserű árpasör helyett pedig zamatos bort.
Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:
– Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt. Azzal az emberke eltűnt.
Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni: A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez.
Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" – gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középső lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.
Jött végül a harmadik lány is, s az se másért. – Ne gyere ide – kiáltotta a másik kettő –, az ég áldjon meg, ide ne gyere! De az nem értette, miért ne mehetne oda. – Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek – mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy ő is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tőle; hozzáragadt a keze neki is. Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman. Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezőn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:
– Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ előtt így szaladni a legény után?
Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már ő is utánuk. Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.
– Hej, tisztelendő úr, hová olyan sebesen? – kiáltott rá. – Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelőnk is van? Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg őt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, ők meg utána.
Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül. Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a veje ura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza. Tökfilkónak eszébe jutott az ősz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdőbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.
– Rettenetes szomjúság kínoz – felelte az–, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az előbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esőcsepp egy egész tűztengernek!
– No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad – mondta a fiú –, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz. Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.
A fiú újra előállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen előbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.
– A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdőbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:
– Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtől, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni. Tökfilkó megörült neki, azt mondta:
– Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak! Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet. Tökfilkó harmadszor is előállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, előbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.
– Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat! Tökfilkó sietett az erdőbe. Ott találta az ősz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:
– Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám. Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt.  

5. MESE
A róka és a libák