130. MESE
A húsvéti tojások

Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük.
Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától:
- No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre?
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek.
A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony pedig a cseléddel elment a piacra.
Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral.
- Hol van a répa? - kérdezte az öreg nyúl.
- Hát a káposztatorzsa? - kérdezték a kicsinyek.
- A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg se jött. A vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú füle tövét, a kicsinyeknek pedig sírásra állott a szájuk. Kevés szecska volt ugyan még a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is különb ebédet tálalnak föl.
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni!
Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a gyereket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött mindegyiknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben.
- Gyerekek - mondta az öreg nyúl -, menjetek át a tisztásra az erdész bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis finom főzelékfélével segítene rajtunk.
A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szól:
- Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak.
Az anyjuk pedig azt mondta:
- Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát ne játsszanak veletek megint. A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé. Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak. Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az erdészméhez, hogy adjon valamit a nyulaknak. Adott is négy-négy nagy répát. A kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek. Azzal ijesztettek egymásra, hogy „Jön a róka!” Aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé. Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül kirántott répa. A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között, csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.
A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniuk, ha megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével. Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta:
- Ilyen nagy úrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen.
Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe.
Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Elől Tapsiné ment, egy-egy piros tojást vitt a hóna alatt. Aztán Tapsi úr jött, ez meg akkora húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet sose láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás, arany abronccsal. Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak. A kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe.
Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is:
- Gyerekek - mondta -, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit körülnézni a bokrok alatt.
A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga görgetett be a kertbe, tele volt cukorral. Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb cukrot.
 
129. MESE
Mese a feledékeny tavaszról

A Forrás gyémántos vonójával muzsikált egy szikla tetején. Erre a csodálatos dalra ébredezni kezdett a Tavasz. Igaz, még igen álmosan pislogott, de azért elindult a hang irányába.

Fel is frissült nyomban, amint megfürdött a muzsikáló Forrás habjaiban. Majd gyorsan magára öltötte a ruháját, kibontotta sugárhaját, és mint egy óriás pillangó, kiröppent a rétre. Amint azonban körülnézett ott, kis híja, hogy el nem pityeredett, mert a kegyetlen Tél lehelete még ott dermedt a fűszálakon.

-Jaj de fehérek vagytok, kedveseim! Vajon most mit tegyek?! – kiáltott a Tavasz kétségbeesetten. – Hiszen nincs még annyi erőm, hogy lefújjam minden egyes fűszálról, minden ágról a Telet!

Már éppen visszaindult nagy búsan, hogy a Naphoz bújva egy kissé átmelegedjen, amikor az erdei ösvényen egy öreganyókát pillantott meg, aki rőzsét vitt a hátán, közeli kis házikójába. Olyan árván bandukolt szegény, mint akinek senkije sincs ezen a világon. Erre aztán a Tavasz meleg sugarával máris táncba kezdett az anyóka kendőjén, görnyedt hátán, fáradt kezén.

-Nicsak! – örvendezett az öreganyó. – Itt a Tavasz! Talán már nem kell sokáig fagyoskodnom. S milyen kedvesen simogat, mintha csak mindeni körém gyűlne, mindenki, aki oly távol van tőlem.

Aztán feltekintett az égre, s szinte hinni sem akarta, hogy maga a Tavasz röppen felette. De aztán mégis felbátorodott, és így szólt hozzá:

-Köszönöm jóságodat, köszönöm, hogy átmelegítetted dermedt csontjaimat. De engedd meg, hogy megkérdezzem: hol maradt szépséges ruhádról, napsugár-hajadról a hóvirág, az ibolya, és a többi virág?

S ekkor tekintett végig önmagán a Tavasz. Rémülten vette észre, hogy hajnalban a nagy kapkodásban mind-min odahaza, a hótakarója alatt felejtette hírnökeit, a hóvirágokat és kökörcsineket.

-Milyen bölcs vagy te, nénikém – mondta hálásan. S még egyszer úgy ráborította sugárhaját az anyókára, hogy az egyszeriben elfelejtette, hogy valaha is fagyoskodott.

„Most már tudom, miért nem rázta le magáról jégbilincsét fű, fa, bokor!” – gondolta a Tavasz.

Elszégyellte magát feledékenységéért, és gyorsan hazarohant. Hótakarója alól előbűvölte a hóvirágokat és ibolyákat. A karjába ölelte valamennyit, s a föld fölé lebbent. Könnyű fátyla mint lenge pára úszott-lebegett utána.

Amerre csak elrepült, mindenfelé széthintette a hóvirágokat és ibolyákat. Most már bezzeg megismerték a mezőkön a fűszálak, hogy itt a rügyfakasztó, virágnyitó Tavasz. Boldogan intetettek neki, s a harmatcseppek úgy tündököltek rajtuk, mint az örömkönnyek. A fák, bokrok is kibontották leveleiket, súgy lengették feléje, mintha apró zöld zászlókkal üdvözölnék mindenfelől.

A jószívű, de feledékeny Tavasz aztán utolsó virágait is odaadta a földnek, de az öreganyóról sem feledkezett meg, aki figyelmeztette a mulasztásra. Olyan csodálatosság varázsolta hálából a kertjét, hogy arról már csak a legszebb mesék mesélhetnek.

128. MESE
A kismadár kertje
 

Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle hallottam:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.

Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.

– Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– Ebben a h– Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.

Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:

– Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!

A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.

– Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.

– A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.ónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.

– Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!

Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.

– Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.

– Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.

– Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.

– Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.

– Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!

Azzal elröppent a kapás emberhez.

– Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.

– Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!

Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:

– Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!

– Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!

A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.

127. MESE
Napfényes tavasz

Véget ért a tél, elnyíltak a hóvirágok, a földből kidugták kék fejecskéiket az ibolyák.

A napocska, odafenn az égen, egyre fényesebben sütött, de a zöld fűben, a fákon és a bokrokon, nem érződött eléggé a tavasz aranysárga, melegséget árasztó színe.

A Földön tett körútja során, Természet apónak is szemet szúrt a dolog.

Hogy lehetne ezen változtatni? Min is?! Hát, hogy az élőlények, közöttük az emberek, magukhoz közelebb érezzék a napocska jótékony hatását, szívderítő, arany színét, a tavasz melegét.

Ha valaki felnézett az égre, és rámosolygott a napocskára, az visszanevetett rá.

De hát nem lehet egész tavasszal folyton az égre bámulni! A lábunk alá is muszáj nézni, mert ha nem, akkor bizony jön a bukfenc, az elesés.

Természet apó elgondolkodott ezen: az ő művészi képességéről, mármint hogy színpompássá tette a környezetet, a földlakók már korábban is meggyőződhettek.

Mivel azonban a tavasz jöttét jelző arany szín, s a napocska melegséget sugárzó ereje még nem volt mindenütt érezhető, Természet apó kitalálta a következőt: előkereste a legjobb ecsetjei egyikét, és előbb rajzolni, majd festeni kezdett.

Hogy miket rajzolt? Hát egy csomó gyönyörű virágot! Amint elkészült az egyik rajzával, ecsetjét rögvest belemártotta a napocskába, és azzal festette aranysárgára a virágot.

Így került az árokpartra „kankalin”, a mezőkre „réti boglárka”, „repce” a szántóföldekre, a vízben ácsorgó fűcsomók – zsombékok – közé pedig „mocsári gólyahír”.

Hogy beköszöntött a tavasz, az emberek által gondozott kertek is színessé váltak, de bizony elkelt a virágágyásokban még egy kis sárga „árvácska”, a kertkapuk mellé pedig a sárga „nőszirom”.

Az erdő tisztásain szintén Természet apó ügyes kezének köszönhetően ütötte fel aranysárga fejecskéjét a „tavaszi hérics”.

A ragyogó, melegséget árasztó sárga szín már megvolt, de hogy még szembe ötlőbb legyen a látvány, Természet apó az ecsetjét újra meg újra a napba mártotta, s annak fényességét kölcsön véve, csillogóvá varázsolta a virágok szirmait.

Az erdők, mezők, rétek és kaszálók füve, a kertek szépen nyírt gyepe már alaposan be volt pettyezve a sok-sok csillogó, sárga virággal, de akkor Természet apó rájött, hogy a bokrok, a fák még nem kaptak sárgán nyíló, ragyogó virágot.

Kicsit fáradt volt már a munkától, a sok virág megfestésétől. Sőt, ki is melegedett, ami nem csoda, ha az ember a napocska közelségében dolgozik, belőle meríti a sárga színű festéket, na meg a csillogó fényt. De mit volt tenni? Ha már felvállalta, nem akart félmunkát végezni.

Közben a megoldást is megtalálta: korai virágzás előtt álltak az akácfák. Természet apó úgy gondolta, a hófehér akácvirágok finom illatot árasztanak, de nagyon egyszerűek. Legyen hát mellettük olyan is, ami nem illatos, ugyanakkor ragyogóan sárgák a virágfürtjei. Így született meg az „aranyeső” nevű fa.

Néhány bokor ágát is telehintette sárga színű, apró virágokkal, és hogy félreértés ne essék, „aranyvesszőnek” nevezte el ezeket a bokrokat.

Még mielőtt befejezte volna a nagy munkát, a fehér „tulipánok” némelyikét is sárgára festette, hogy általuk pompásabbak legyenek a kertek, parkok.

Amikor letette az ecsetet, maga is rácsodálkozott a látványra, ami valóban szemet gyönyörködtető volt.

Azután felnézett a napocskára, és rámosolygott.

A napocska visszamosolygott Természet apóra, mert tudta, hogy ezeket a csodálatos, színpompás sárga virágcsodákat ők ketten, együtt teremtették meg, lehozva ezzel az égről a földre a Tavaszt.

126. MESE
Fésűs Éva: A pajkos napsugár
 

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

– Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a madarak.

– Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

– Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

– Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű napsugárka duzzogott.

– Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

– Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tündöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

– Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

– Ide nézz, milyen vakító vagyok!

– Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

– Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

– Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

– Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

A napsugárka maga is megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

– Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

– Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

– Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

– Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

125. MESE
Egyetlen kívánság

Még az ősidőkben történt, amikor a bölcs öreg Természet apó úgy döntött: minden növénynek legyen zöld a szára és a levele, de a virága maradjon fehér.
Úgy gondolta, ha külső formájukban változatosak, színben azonban egyformák lesznek, sohasem fognak összeveszni, nem irigykednek majd egymás szépségére.
Hosszú ideig így ment ez, mígnem egy télvégi napon a hóvirág, hogy megszabaduljon a
vállán lustálkodó utolsó hópelyhektől, megrázta harang alakú fejecskéjét, és az akkorát csendült, hogy felriasztotta álmából a békésen szunyókáló fehér ibolyát.
A bonyodalmak ekkor vették kezdetüket.
A szerény ibolyának ugyanis azon nyomban lelkiismeret-furdalása támadt: bizonyára elaludt, ezért egyenesen neki szánták a hangos ébresztőt. Nagy nehezen kikecmergett a még kemény hópáncél alól, hogy szétnézzen a külvilágban.
Körbekémlelve azonnal rájött: ez még nem az ő ideje, vagyis odébb van még a tavasz. Fázósan húzta magára zöld leveleit, de így is majd megfagyott, nem bírta abbahagyni a didergést. A dermesztő hideg hamarosan kékre festette fehér szirmait.
Mikor kissé megenyhült az idő és olvadni kezdett, a tócsák fénylő felszínén meglátta önnön tükörképét.
Meglepődött nagyon, hogy milyen szépen mutatnak fagytól megkékült szirmai.
– Nem is bánnám, ha így maradna – szólalt meg fennhangon. Aztán magában továbbgondolta a dolgot: – ha Természet apó meglátja, biztosan nem engedi, hogy megtartsam a kék szirmokat. Bárcsak megtarthatnám őket! – sóhajtotta.
A pajkos szél felkapta a sóhajt, és maga előtt kergetve, űzve, egészen Természet apó füléig juttatta.
Természet apó nemhiába volt öreg és bölcs, a sóhaj a szívéig hatolt, és megértette, hogy minden virág, akármilyen kicsi és szerény is, boldogan viselne szebb külsőt, hiszen a szépség iránti vágy mindenki szívében titkon ott lapul. Végül is, attól a világ is tarkább, élvezhetőbb lenne.
Elhatározta hát, hogy korábbi döntését megváltoztatva, egyetlen kívánságát teljesíti
minden virágnak.
Az elhatározást tett követte, s elindult, hogy sorra látogassa kedves virágait.
A hóvirág – mely kitüntetésnek érezte, hogy a hóról kapta a nevét -, teljesen meg volt elégedve a külsejével, így azt kérte, maradjon minden úgy, ahogy van.
A kis ibolya a szirmai kék színére volt büszke, ezért azt kívánta, az ne is változzon meg többé.
A földből, a melengető nap sugaraira előbúvó kankalin magatartása azonban ugyancsak
meglepte Természet apót. A kis haszontalannak még ki sem simultak a hosszú, téli szunyókálásban meggyűrődött apró levelei, amikor máris megjegyzést tett a közelében viruló, új színben pompázó ibolyára.
– Egyeseknek lehet, másoknak meg nem, kiríni a tömegből?! Ezt meg ki engedte meg
neked?! – förmedt rá az amúgy is félénk virágra.
– Te is kívánhattál volna egyet, egyetlenegyet, ha nem lennél ilyen féltékeny és önző.
Látom, egészen elsárgultál az irigységtől – szólalt meg Természet apó. – Maradj is így,
mert ez meg az én kívánságom.
Természet apó a gyöngyvirágtól is megtudakolta, mit szeretne. Ez, hogy össze ne tévesszék a harangvirággal, fehér virágcsengettyűi kelyhébe finom illatot kért.
A harangvirág – mondván fehér harangjai a gyöngyvirágnak is vannak – világos rózsaszín
kívánt lenni. Meg is kapta.
Kívánság terén azonban a tulipán még a bölcs öregnek is fejtörést okozott, ugyanis nemhogy
nem kívánt semmit, megszólalni se volt hajlandó, szorosan összezárta a szirmait. A többiek azonban igen kedvelték ezt a társukat. Sorra dicsérték hát kecses alakját, karcsú, hosszú szárát, formás szirmait, lándzsa alakú leveleit. Még a szél is azt susogta, „szép vagy, nincs miért szégyenkezned”.
A kis tulipán nem bírta sokáig elviselni a bókokat, egyszer csak elpirult tőlük az összes virágszirma. Ettől pedig még szebb lett, így a ki nem mondott kívánsága is teljesült: csodálatos, piros tulipánná vált, és úgy is maradt mindörökre.
Természet apónak köszönhetően a többi fehér virág is színt vagy illatot kapott, ki-ki
kívánsága szerint. És mivel jól és okosan tudtak kívánni, így lett általuk sokszínűen tarka, illatos és gyönyörű a világunk.

124. MESE
A szerencse és az áldás

A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót cselekedni az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág seprűt kötögetett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:

– Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet seprűt.

Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebéből száz forintot, s azt mondta neki:

– No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit.

A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy hirtelen eladta a seprűt, s sietett haza.

Nem volt otthon a felesége, sa pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a korpáspadban, s kiment az erdőbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet főzzön az asszony.

Ahogy elment, jön haza a felesége. Kimerít a korpáspadból egy fazék korpát, viszi a szőcshöz, eladja, s vett az árán egy csupor puliszkalisztet. De a szegény ember le sem ült az asztalhoz, szaladt a pincébe, hogy kivegye pénzét a korpáspadból. Keresi, keresi, fölhabarja a korpát, de a pénzt nem találja. Szólítja az asszonyt:

– Hé, asszony! Száz forint volt a korpáspadban, hová tetted?

Nagyot kacag a szegény asszony.

– Megbolondult kigyelmed? Az egész nemzetségének sem volt száz forintja!

– De ilyen-olyan teremtette – káromkodik a szegény ember -, vagy volt, vagy nem volt a nemzetségemnek, de nekem volt!

Elmondta a feleségének, hogy egy derék úri ember száz forintot adott neki a város végén, s ő azt a korpáspadba dugta el.

– No, ha bizony oda dugta el – mondta az asszony -, akkor az a száz forint a szőcsnél van. Olemme most adtam el neki egy fazék korpát.

Szaladtak a szőcshöz, s ráestek, hogy adja vissza nekik a száz forintot.

– Megbolondultatok? – mondá a szőcs. – Amióta a világon vagytok, sem láttak száz forintot. Eltakarodjatok, mert különben pórul jártok!

Hiába volt szép szó, csúf szó, a szőcs nem adta vissza a száz forintot.

Búsult a szegény ember, évelődött. Lám, lám, egyszer volt száz forintja, s azt is de hamar elvesztette. Kiment az erdőre, kötött egy csomó seprűt, s másnap reggel bement a városba. Az Áldás és Szerencse most ott állottak a város végén, sa Szerencse már messziről megpillantotta a szegény embert.

– Nem, lám! – ingerkedett az Áldással -, ihol jön megint a szegény ember, Áldás barátom. Látod, látod, semmit sem ért a száz forintod.

Mérges volt az Áldás, rárivallt a szegény emberre:

– Hát nem megmondtam, hogy többet nem lássalak seprűvel?

– Ó, uram – mondá a szegény ember -, ne haragudjék, de nem volt szerencsém a száz forinttal.

– Hallod – kötekedett a Szerencse -, nem volt szerencséje.

– Jól van – mondá az Áldás -, adok még száz forintot, de aztán csakugyan nem lássalak többé seprűvel.

Megköszönte a szegény embert a száz forintot. Be sem vitte a seprűt a városba, ledobta az út szélére, s futva futott hazafelé. A felesége megint nem volt otthon, sa pénzt most egy hammasfazékba dugta el, aztán kiment az erdőbe fáért, mert bizony egy szál fa nem sok, annyi sem volt a háznál. Amíg az erdőre odajárt, hazajön az asszony, s tűnődött, beletartozott: „Istenem, Istenem, de sokáig marad oda az uram, pedig egy puliszkára való liszt sincs a háznál! Gondolkozott, vajon mit lehetne még eladni, hogy az árán puliszkalisztet vegyen. Mire a szegény ember hazajött az erdőről, a puliszka már ott párolta az asztalon.

De a szegény ember most sem ült le az asztalhoz, ment, hogy kivegye a százforintot a fogfazékból.

No hiszen, mehetett, híre-pora sem volt a fazéknak.

– Hé, feleség – kiáltott a szegény ember -, hol a hamu?!

– Az bizony az asztal közepén – felelt az asszony nagy mérgesen -, ha az nem lett volna, ma nem ennénk puliszkát.

– Hát a száz forintot hová tetted?

– Hallja kigyelmed – mondá az asszony -, engem többet ne bolondítson!

– De ilyen-olyan teremtette, ez nem bolondság. Száz forintot dugtam a hamu közé, egy krajcár sem volt híja.

– No bizony, ha odadugta, szaladjunk a tímárhoz, mert annak adtam el a hamut.

Szaladnak a tímárhoz, kérik vissza a száz forintot. De hiszen a tímárnak sem kellett egyéb, kapott egy botot, s kiverte a házból a boldogtalanokat.

Hej, Istenem! Csakhogy föl nem vetette a nagy erős búbánat a szegény embert. Most már ismét seprűt kell hogy kössön, ha éhen veszni nem akar. Kiment az erdőre nagy búsan, kötötte a seprűt keserves könnyhullatások közt, s mondogatta magában: inkább ne is született volna a világra, semhogy ilyen szerencsétlen legyen egész életére.

Másnap vitte megint a seprűt a városba. Az Áldás és a Szerencse most ott álltak a város végén.

– Ehe, nézd csak, Áldás barátom – ingerkedett a Szerencse -, ahol jön megint a szegény ember, seprűt hoz a hátán.

No, az Áldásnak sem kellett több ennél. Nagy mérgesen rákiáltott a szegény emberre:

– Te hitvány, gyalázatos, mit mondottam neked? Hova tetted a száz forintot?

– Ó, lelkem, áldott jó uram, ne haragudjék rám – könyörgött a szegény ember -, de nem tehetek róla, ha nincs szerencsém!

– No, te szegény ember – mondá most a Szerencse -, ne búsulj, lesz ezután szerencséd. Nesze, adok neked egy krajcárt, menj haza, egyéb gondod ne legyen.

A szegény ember megköszönte a krajcárt, aztán bement a városba, ott eladta a seprűt, vett egy kicsi puliszkalisztet, s hogy a feleségit kiengesztelje, a krajcáron, mit a Szerencsétől, vett három diót.

Azzal elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt az úton, látja, hogy három gyermek veszekedik valami ragyogó fényes kő felett. Kérdi a gyermekektől:

– Hát ti miért veszekedtek?

– Nézze, bátyámuram – mondja az egyik gyerek -, én láttam először ezt a fényes követ, s nem akarják ideadni nekem.

– Nem igaz – mondta a másik sa harmadik gyerek is -, mert én láttam először.

Azt mondja a szegény ember:

– Ugyan nem veszekedjetek ezen a haszontalanságon, nesztek, adok nektek egy-egy diót, adjátok nekem azt a követ.

A gyermekek megörültek a diónak, s odaadták azt a fényes követ a szegény embernek.

Hazamegy a szegény ember. Leteszi a követ az asztalra, s hát amint beesteledik, olyan ragyogó világosság lesz a házban, hogy a szegény ember sa felesége majd megvakult a szertelen ragyogástól.

Amint éppen azon tűnődnének, hogy mi lehet ez a ragyogó fényes kő, bejön egy uraság, s kérdi tőlük:

– Mitől van itt ilyen nagy világosság?

Mondja a szegény ember:

– A' bizony, ettől a kőtől, instálom.

– Tudja mit, atyafi – mondja az uraság -, megveszem kendtől ezt a követ.

– Hát van mit érte?

– Adok érte egy véka ezüstpénzt.

Gondolta magában a szegény embert, ha mindjárt az első szóra egy véka ezüstpénzt ígér, bizonyosan többet ér ez a kő.

– Ó, annyiért nem adom – mondta a szegény ember -, drága portéka ez.

– Jól van, adok érte két véka ezüstöt.

– Nem lehet – mondta a szegény ember.

– Hát adok érte három véka ezüstöt.

Úgy tett a szegény ember, mintha nagyon gondolkoznék, vajon adja-e, ne-e.

Kérdezte a feleségét:

– Nem, feleség, mit szólsz? Adjam-e három véka ezüstért?

– Én nem bánom – mondta az asszony -, ha kigyelmed jónak látja, adja oda.

Az uraság egy gazdag örmény kereskedő volt. vagyunk a vásárról jött temérdek pénzzel. Mindjárt leméretett a szekérről három véka ezüstöt, s elvitte a fényes követ, amely drága gyémánt volt.

Na, most már volt pénze a szegény embernek, turkálhatott benne. Vett egy birtokot, ökröt, lovat, birkát. Első gazda lett a faluban. Bezzeg ezentúl nem seprűt vitt a városba, hanem búzát. Még egy esztendő sem telt bele, hat szekér búzát vitt a városba. Minden szekér elé hat ökör volt fogva. Ő maga pedig egy szép paripán lovagolt a szekerek után.

Az Áldás s a Szerencse most ott állottak a város végén. Kérdi a Szerencse az Áldást:

– Látod-e azt az úri embert, Áldás barátom?

– Látom, hogy látnám.

– Hát ismert-e?

– Nem én, honnét ismerném, mikor sohasem láttam.

– No lám, pedig ez a te szegény seprűs embered – mondta a Szerencse. – Lám, hogy felgazdagodott az én krajcáromból.

Az Áldás megszégyellte magát, s azt mondta:

– Igazad van, Szerencse barátom, az áldás szerencse nélkül csakugyan nem ér.
 

 123. MESE

Vízkereszt Mátyás király udvarában

Mátyás király nemcsak igazságos, de bőkezű is volt. Minden évben vízkereszt ünnepén személyesen ajándékozta meg alattvalóit.

Ezen a napon...   

a cselédektől a főurakig mindahányan, akik csak a palotában dolgoztak, a király elé

vonultak. Ünneplőbe öltöztek, és mesterségük jelvényeit magukhoz véve felsorakoztak a fogadóteremben.

A fővadászmester kürttel, a főpohárnok ezüstkupával a kezében érkezett. A tisztek alabárdjaik

nyelét szorongatták, a szabók ollóval, a csizmadiák dikiccsel érkeztek. A szakácsok fakanalat, a

mészárosok taglót, az inasok tálat, a pecérek korbácsot hoztak. Minden udvari zenész a maga hangszerével, ki síppal, ki hegedűvel, ki tárogatóval, az énekes kobzosok pedig kobzukkal járultak a király

színe elé. Mátyás mellett állt kedves krónikása, a talján földről érkezett Galeotto Marzio.

Előttük az asztal roskadozott a rengeteg ajándéktól, amelyek csak arra vártak, hogy új gazdájukhoz kerüljenek.

Az alattvalók egyenként előálltak, és tiszteletteljes főhajtással köszöntötték a királyt. Mátyás pedig mindenkinek foglalkozásához illő ajándékot választott. Az urak mesterien faragott vadászkürtöt

vagy aranysarkantyút kaptak. A tisztek díszes kardot vagy lándzsát vihettek haza. Az asszonyoknak,

lányoknak gyűrűkkel, kösöntyűkkel kedveskedett. Azután a tepsikbe, tárogatókba, kupákba, de a

csupasz tenyerekbe is számolatlanul adta a csillogó aranytallérokat.

Az itáliai krónikásnak az a feladat jutott, hogy az ajándékok mellé biggyesszen egynéhány kedves

vagy tréfás mondatot. Az ékes magyarsággal beszélő Marzio szívesen tett eleget kötelességének.

Gondtalan vidámságban telt vízkereszt napja. Mikor már mindenki elégedett mosollyal mustrálta

az ajándékát, Mátyás Galeottóhoz fordult.

– Hát te, kedves krónikásom, miért nem hoztad elém mesterséged jelvényét?

– Kedves uram, hisz jól tudod, hogy nekem csak az a hitvány, maszatos lúdtollam van, amivel a sorokat rovom. Hogyan is tehetném egy polcra a többi derék mesterség jelvényével?

E szavak hallatán Mátyás felemelkedett székéről, megvárta, amíg minden tekintet reá szegeződik,

és emelt hangon így szólott:

– Hozasd csak ide jó Galeottóm a te maszatos lúdtolladat. Azt a hitványnak nevezett eszközt,

amivel a krónikák sorai íródnak, amelyek örök becsületére válnak a királyi könyvtárnak.

Már hozták is az olasz mester íróeszközét, s meghajoltak vele a király előtt.

Mátyás a kezébe fogta, magasra emelte azt.

– Látjátok ezt a törékeny kicsi eszközt? Több ez, mint amennyit mutat. Néha a kardnál is erősebb,

mert a szavak, amelyeket papírra vetnek vele, az ország dicsőségére válnak. De ostor is tud lenni,

fenyít és ösztökél. Máskor, mint a hangszerek, néma dallama a fülekbe cseng. Tűmódjára viselkedik,

amikor nemzetek hírét-nevét varrogatja. Fényessége pedig a villámnál is messzebbre látszik, mert

az emberiség ennek fényénél vizsgálhatja múltját, és sejtheti meg jövendőjét. És súlyos ekevas is,

mert felszántja az idő földjét, melybe a magyarok a nemzet örök éltét vetik.

Beszéde után visszaadta az írószerszámot Galeottónak, és visszaereszkedett ülőhelyére. Azután

megparancsolta, hogy töltsék színültig aranytallérral a legnagyobb ezüsttálat, és vigyék a krónikás

szobájába.

Galeotto megköszönte az ajándékot, és a rongyos lúdtoll segítségével élete végéig hirdette

Mátyás király dicsőségét.

 122. MESE

A három kismalac és a farkas

Élt egyszer egy kis házikóban az erdő szélén három kismalac. Már egészen kinőtték, ezért elhatároztak, hogy építenek maguknak saját házat. A legkisebb volt a leglustább, ezért ő szalmából épített házat és igen gyorsan el is készült vele. Ahogy készen lett, nyomban le is heveredett a fűben és csak nézte napestig az égen elhúzó felhőket.

A középső testvér fából kezdett építkezni. Látva azonban, hogy öccse már készen van, elkapkodta a munkát, hogy minél hamarabb csatlakozhasson a testvéréhez. A legidősebb téglából épített házat.

-Majd meglátjátok, mit ér a ti házatok a farkassal szemben! – figyelmeztette testvéreit, de azok rá sem hederítettek, csak élvezték a lágy tavaszi szellő simogatását.

Egy nap a farkas nagyon megéhezett és ezért kiódalgott az erdőből a mezőre, egészen a malackák háza tájékára. Bekopogott a legkisebb malachoz:

– Kismalac, engedj be! – kérte a malackát.

– Nem engedlek, mert megeszel! – szólt ki remegő hangon a kismalac.

– Akkor elfújom a házad! – kiáltott haragosan a farkas, majd vett egy nagy levegőt és azzal a lendülettel el is fújta a gyenge kis szalmaházat.

Szaladt, szaladt a kismalac a testvéréhez.

– Ui-ui testvérkém, engedj be, mert üldöz a farkas!

Nemsokára oda is ért és bekopogott a deszkaház ajtaján is:

– Kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, mert megeszel!

– Akkor elfújom a házad! – kiáltott haragosan a farkas, majd ismét vett egy nagy levegőt és addig, addig fújta a faházat, amíg azt is sikerült összedöntenie.

Szaladt is a két kismalac a testvéréhez.

– Ui-ui testvérkém, engedj be minket, mert üldöz a farkas!

Nemsokára oda is ért a farkas és bekopogott a téglaház ajtaján is.

– Kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, mert megeszel!

– Akkor elfújom a te házad is! – kiáltotta haragosan az éhes farkas, majd teleszívta a tüdejét levegővel és elkezdte fújni a téglaházat is. Fújta, fújta, de sehogy sem bírt el vele.

A farkas egy darabig járt, kelt a ház körül és azon morfondírozott, hogy hogyan juthatna be, hogy megegye a malackákat. Végül kerített egy hosszú létrát és felmászott egészen a kémény tetejére, hogy majd azon ereszkedik le a házba.

A legidősebb testvér azonban nem volt rest, gyorsan odatett egy nagy üstben vizet forralni a tűzre a kémény alá. A farkas a kéményből egyenesen a forró vízbe zuhant, és összeégette magát. Nagy jajgatás közepette kotródott el a házikótól. Úgy szaladt, vissza se nézett. Azt mondják, soha többé nem kívánta a malachúst!

A két kismalac pedig tanult a leckéből. Elhatározták, hogy többé nem lesznek lusták és nem kapkodják el a munkát sem. Építenek magunknak ők is téglaházat.

 
121. MESE

A kismalac és a farkasok

Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén.

Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

- Nem eresztlek biz én, mert megeszel.

- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

- Ugyan, kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólt:

- Kedves malackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.

A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.

A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz, azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.

Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, úgy aztán a legfelső majd csak eléri.

El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni.

Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

- Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sohase látták többet.

A kismalac szépen leszállt a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.
 

 120. MESE

Egérke piros szegélyes kék kabátja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó, akinek volt egy fekete kutyája. Ez a kutya olyan picike volt, hogy öregapó elnevezte őt Egérkének. Egérke nagyon szeretett az erdőbe járni. Szaglászni, vadászni.

Egyik alkalommal, amikor az erdőben jártak, valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Ment, ment az orra után és egyszer csak egy bokorhoz ért. A bokor alatt talált egy lyukat, ami egy alagútnak volt a nyílása. Egérke bebújt a lyukon át az alagútba és ment előre. Egyik lábát rakta a másik után. Ám egyszer csak valami az útját állta. Egy nyúlanyó! Egérke éktelen ugatásba kezdett, de a nyuszi meg sem mozdult. Csak mozgatta érdekesen a fülét és az orrát.

– Hát Te miért nem szaladsz el előlem? -kérdezte Egérke. – Hogy kapjalak el, ha nem szaladsz el előlem?

– Miért akarsz Te engem elkapni?- kérdezett vissza Nyúlanyó.

– Hát, nem is tudom pontosan. De én úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a kutyák elől. Te nem félsz tőlem?

– Nem! Tudod, te olyan picike vagy, hogy bármilyen hangosan is ugatsz, nem ijedek meg tőled. Úgyhogy kérlek, hagyd abba ezt a csúnya lármázást és gyere inkább velem, megmutatom neked a kis nyuszikat!

Így is lett. Nyúlanyó megfogta Egérke kezét és mentek előre az alagútban. Nemsokára megérkeztek Nyúlanyó házához. És valóban. Az egyik szobában, egy kis kosárkában ott aludt öt pici nyuszi.

– Ugye milyen aranyos kis jószágok? – kérdezte Nyúlanyó. – Na, Egérke! Most már ismered a hozzánk vezető utat, gyere el hozzánk nyugodtan máskor is! – mondta barátságosan Nyúlanyó.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó nagyon féltette Egérkét. S, hogy nehogy megfázzon a nagy hidegben, ráadott Egérkére egy piros szegélyes, kék kabátot. Egérkét szúrta, szorította, csiklandozta a piros szegélyes, kék kabátka, de nem volt mit tenni, viselnie kellett. Öregapó közelebb húzódott a kandallóhoz, hogy megmelegedjen, Egérke pedig fogta magát, és piros szegélyes kék kabátjában beszaladt az erdőbe. Meg sem állt egészen Nyúlanyó házáig.

Mikor Nyúlanyó meglátta, felkiáltott:

– Ó, egek! Milyen gyönyörű korcsolya ruha!

– Csakhogy ez nem korcsolya ruha! – vakkantott mérgesen Egérke. – Hanem egy piros szegélyes, kék kabát! Ami szúr és szorít. Kérlek, segíts levenni rólam! Odaadnám takarónak a kis nyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan levette Egérkéről a kabátot és betakarta vele az alvó nyuszikat. Nagyon meghatódott Egérke kedvességén.

– Egérke! Kérlek! Gyere el hozzánk máskor is! – mondta, majd megpuszilta Egérke homlokát.

Egérke boldogan szaladt haza. Útközben ugrándozott, ugatott és csaholt.

Mikor Öregapó meglátta, megkérdezte tőle, hogy hová tűnt a piros szegélyes, kék kabátka, de Egérke csak ugatott, ugrált boldogan. Öregapó pedig a mai napig azon gondolkodik és nem érti, hogy hová tűnt Egérke piros szegélyes, kék kabátkája. 

119. MESE
Egy zsák alma

Ment a Nyúl az erdőben, üres zsákkal a hátán, gombát akart szedni, meg erdei bogyókat a kisz nyuszik számára, ám sajnos, semmit sem talált: se gombát, se bogyót.
Hát, egyszer csak egy zöld tisztás közepén meglát egy vadalmafát. Az ágai csak úgy roskadoztak az érett piros almától, a földre is jutott belőle bőven. Több se kellett a Nyúlnak, kinyitotta a zsák száját, és rakni kezdte bele az almát.
Arra repült a Varjú, leszállt egy farönkre és így károgott:
- Kár! Kár! Micsoda kár! Aztán hiába jön majd ide bárki, egy árva szem almát se talál!
- Hiába károgsz, Varjú koma – mondta a Nyúl -, annyi itt az alma, hogy jut belőle mindenkinek. Az én nyuszijaim meg otthon az éhkoppot nyelik.
Teliszedi a Nyúl az egész zsákot. Nehéz volt a zsák, fel se tudta emelni. Hétrét görnyedve húzta-vonszolta az erdei ösvényen hazafelé…
Egyszer csak valami puhába ütközött a feje. Fölpillantott, hát a Medve állt előtte!
- Mi van a zsákodban? – kérdezte a Medve.
A Nyúl magához tért a nagy ijedelemből, kinyitotta a zsákot, és így szólt:
- Alma… Vadalma… Tessék, vegyél belőle, Misa bácsi, szívesen adom.
Megkóstolta a Medve az almát.
- Jó kis alma! Zamatos! – bömbölte, vett belőle egy jókora marokkal, és ment az útjára.
A Nyúl meg hazafelé.
Megy a Nyúl az erdőben, innen is, onnan is összeszaladnak a mókus fiak, és kórusban sipogják:
- Nyuszi bácsi, kérek almát!
Mit tehetett volna,megint kinyitotta a zsák száját.
Hazafelé úton összetalálkozott régi barátjával, a Sünnel.
- Hová, hová Tüskeböki? – köszönt rá.
- Hát, tudod, gombászni indultam, de nem találok egyet sem. Üres a kosaram, nézd csak!
- Vigyél inkább almát. Vegyél nyugodtan, ne szégyelld, van belőle elég! - mondta a Nyúl, és jól megrakta almával a Sün kosarát.
Kiért a Nyúl a mezőre, hát ott sétál a Kecske a gidáival. Őket is megkínálta almával.
Ment, ment a Nyúl, de nagyon elfáradt. Már éppen leült volna valami buckára, amikor hirtelen…
- Köszönöm, barátocskám! – mondta a Vakond, és eltűnt a föld alatt, az almákkal együtt.
A nyusziházban ezalatt nem győzik várni Nyúlpapát. Hogy elüsse az időt, Nyuszimama hosszú meséket mond a korgó gyomrú kicsinyeknek.
Egyszer csak kopognak.
Nyílik az ajtó, és ott állnak a küszöbön a mókuskölykök, kezükben egy szakajtó mogyoró.
- Tessék! A mamánk kérte, hogy ezt adjuk át, és köszönjük meg szépen – sipogták a kismókusok, aztán elszaladtak.
- Csodatörtént… - suttogta Nyuszimama.
Jött a Sün is, egy nagy kosár gombával.
- Itthon-e a gazda? – kérdezte Nyuszimamát.
- Sajnos, nincsen. Már reggel elment hazulról, és még mindig nem jött meg.
Elköszönt a Sün Nyuszimamától, és elment, de a kosárnyi gombát otthagyta.
Kecske szomszédasszony káposztafejeket hozott, meg egy csupor tejet.
- Ez a gyerekeké – mondta Nyuszimamának.
És a csodák folytatódtak.
Csikorogva nyílt a pinceajtó fedele, és kidugta fejét a Vakond.
- Ez a Nyúl háza? – kérdezte.
- Igen, mi lakunk itt – mondta Nyuszimama.
- Akkor jó helyre ástam a járatomat – örvendezett a Vakond,és már dobálta is fel a pincéből a répát, krumplit, petrezselyemgyökeret,céklát. – Tiszteltetem Nyúl urat! – kiáltotta Vakond a pincéből, és már el is tűnt a föld alatt.
A Varjú meg csak károgott egyre:
- Kár! Kár! Micsoda madár! Fűnek-fának osztogattad az almát,engem meg se kínáltál!
Zavarba jött a Nyúl,előkaparta a zsák aljáról az utolsó almát.
- Tessék! Ez a legszebb! Csipegesd kedvedre.
- Kell is nekem a te vacak almád! Az ízét sem állhatom! Kár,kár! Micsoda dolog, a saját éhes gyerekeinek csak az üres zsákot viszi haza!
- Jaj, nem… Tüstént visszafordulok, és újra telitöltöm.
- Hová mennél, esztelen jószág! Nézd, micsoda felhők gyülekeznek!
De a Nyúl csak visszaszaladt az erdőbe.
Hanem amikor elért az ismerős vadalmafához, kit talált ott, nagy meglepetésére…
Meglátta a Farkas a Nyulat, és szája szélét nyalva megkérdezte:
- Hát te mi járatban?
- Én csak… almát akartam szedni… a kicsinyeimnek.
- Szóval, szereted az almát?

- Sze… szeretem.
- Én meg a nyulat szeretem! De nagyon ám! – rikoltotta a Farkas, és lódult, hogy elkapja a Nyulat.
Most tett igazán jó szolgálatot az üres zsák!
Késő éjszaka volt,mire a Nyúl hazaért.
Otthon a jóllakott kisnyuszik már az igazak álmát aludták. Csak Nyuszimama nem aludt, csendesen sírdogált a szoba sarkában.
Egyszer csak megnyikordult az ajtó.
Fölneszeltek a kisnyulak, kiugráltak az ágyból.
- Hurrá! Megjött a Papa!
Nyuszimama az ajtóhoz rohant: a küszöbön ott állt a Nyúl, csuromvizesen.
- Nem hoztam… nem hoztam nektek semmit – suttogta alig hallhatóan.
- Szegénykém! Fő, hogy élsz… - borult a nyakába Nyuszimama.
Egyszer csak iszonyú dörrenés rengette meg a nyusziházat.
- Ez ő lesz! A Farkas! Csukjátok be az ajtót! Rejtőzzetek el! – kiáltotta a Nyúl.
Dörömbölt az ablaküveg,kivágódott az ablak, és egy hatalmas barna fej bújt be rajta. A Medve.
- Tessék! Itt az én ajándékom! – bömbölte a Medve. – Igazi finom hársméz…
Másnap reggel az egész nyuszicsalád az asztal köré gyűlt. Mi minden nem volt azon az asztalon! Gomba és mogyoró, káposzta és répa, krumpli, méz és cékla…
A gonosz Varjú meg csak álmélkodott.
- Föl nem foghatom! Hogyan került elő az üres zsákból ennyiféle jó?

118. MESE
Buborékország kapuja

Bence és Lili a nyár első meleg napján a kert végében pancsoltak, egy régi lavórban, amit már senki sem használt. Anyukájuk egy kis üveg szappanbuborék-fújót bízott rájuk, mondván – Játsszatok, amíg a limonádé behűl.

A gyerekek egymásnak szaladtak a nevetéstől, körülöttük szivárványszínű buborékok táncoltak a levegőben. Egy óvatlan pillanatban Lili fújt egy hatalmasat, és egy különösen nagy, gyöngyházfényű buborék emelkedett a nap felé. Ám ez a buborék nem durrant szét. Egyre csak nőtt, már akkora volt, mint egy biciklikerék, aztán mint egy asztal.

– Nézd csak! – kiáltott fel Bence. – Mozog! Vagy… minket húz fölfelé?

A következő pillanatban a nagy buborék hirtelen kifelé sugárzott, s egy gyengéd szélörvény kapta fel őket. Lili Bence kezét szorította, ahogy egy láthatatlan erő puhán megemelte őket. Felrepültek a háztetők fölé, aztán az utca, a város, majd az egész földi zaj elcsendesedett alantuk. Minden hang halkult, akár egy álomban: a kutyaugatás elsuttogta magát, a gyerekzsivaj sima fodorrá simult.

Amikor földet értek, egy különös, lebegő világba csöppentek. Mindenfelé áttetsző gömbök úsztak a levegőben. A fák levelei nem zöldek voltak, hanem gyöngyházszínben szikráztak, mint apró buborékcsillagok. Az ég almazöld volt, benne lassan hömpölygő aranyló felhőkkel. Még a levegő is másféle volt: lágyabb, könnyebb.

– Hol vagyunk? – kérdezte Lili tágra nyílt szemmel.

Egy magas, áttetsző alak lépett eléjük, mintha ezüstfényből gyúrták volna.

– Üdvözöllek titeket Buborékország kapujában – mondta egy lehelettel, mintha a hangját a szél hordozta volna. – Én vagyok Szellő, a kapuőrző. Csak kevesen találnak ide, s még kevesebben térnek vissza. De ti hívásra érkeztetek.

– Hívásra? – csodálkozott Bence. – Nem is tudtuk, hogy jövünk!

– A nevetésetek hívójel volt. Buborékország csak akkor nyílik meg, amikor valakik tiszta szívből játszanak, és még hisznek a csodában.

Szellő finoman intett a kezével, s előttük egy híd emelkedett ki a semmiből, nem fából, nem kőből – hanem szappanbuborékokból. Apró, szivárványszínű gömbök fonódtak össze, és ringatózva formáltak járható utat.

– Gyertek – suttogta a lény. – Mutatok nektek valamit.

Ahogy átsétáltak, lépteik alig hagytak nyomot a puha hídon. Egy tóhoz értek, amit nem víz, hanem halk zene töltött meg: minden hullám egy-egy dallamot suttogott. A túlparton apró lények játszottak: lebegő, buboréktestű állatok – volt köztük récére hasonlatos, ahogy egy másik egy virágszirmot fújt körbe, míg az lassan hintázott a levegőben.

– Ezek élnek itt? – kérdezte Lili. – Mint egy állatkert?

– Inkább mint egy álom – mosolygott Szellő. – Ők a Hangotlanok. Egy olyan világban élnek, ahol a csendben van az erő. Nálunk minden hang suttog, nehogy megbontsuk a lebegő egyensúlyt.

Bence inkább gyönyörködött, mintsem beszélt volna. De valami nyugtalanítani kezdte.

– Visszatérhetünk valaha?

Szellő lebegve közelebb hajolt.

– Minden, amit láttatok, veletek marad – intett a homlokuk felé. – Amíg megtartjátok a játék örömét, és néha csendben meghalljátok a világ halk suttogását… a kapu mindig ott lesz veletek. De az út vissza vezet.

A gyerekek halkan bólogattak. A buborékvilág lassan halványult, mint a reggeli álom, és amikor legközelebb pislogtak, már a kert fűjében feküdtek, egymás mellett, a lavór még loccsantott egyet zárásképp.

– Ez most tényleg megtörtént? – kérdezte Lili.

– Már hallom is a limonádét a kancsóban – nevetett Bence. – De… most valahogy másképp hallom.

És ezzel mindketten elmosolyodtak, mert tudták: az a különleges szappanbuborék már nem csak a levegőben lebeg – ott volt bennük is.
 

117. MESE

A kis csillag álomba ringató meséje

Egy kicsi, puha felhő mögött éldegélt egy aprócska csillag. Nem volt nagyobb egy macskabajusznál, és olyan halványan ragyogott, mint amikor a Hold selymes fénye átszűrődik a függönyön. Mégis, ez a kis csillag minden este útra kelt, hogy segítsen az álomba merülő gyerekeknek elcsendesedni.

Minden este, amikor a Nap elbújt a domb mögé, a kis csillag felébredt. Ásított egy nagyot, majd megdörzsölte ragyogó szemecskéit, és halkan így szólt:

– Ma is megyek, hogy álmot hozzak a kis barátoknak.

Elővette bársonyos álomzsákját, amely tele volt csupa-csupa finom nyugalommal. Volt benne levendulaillat, csendes erdei szellő, puha takarózörej, és néhány tétova szökkenés egy nyuszi álmából.

Először a kis Nyuszihoz szállt le, aki még mocorgott az ágyában.

– Ne félj a sötétben – suttogta a csillag. – Itt vagyok veled. Csak hunyd le a szemed, és gondolj egy rétre, ahol répapelyhek hullanak az égből.

Nyuszi mosolygott, elnyúlt a takaró alatt, és már el is szenderült.

Aztán a kis csillag tovább repült, szinte hangtalanul, mint egy halk dallam. Bement a kis Mókus ablakán is, aki még az ágyban hintázott.

– Csend van az erdőn – mondta a csillag halkan. – A fák is alszanak, a lombok sem zizegnek már. Hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy egy gesztenyefalevélen ringatózol.

A mókus is lehunyta szemét, és elindult az álomerdőbe.

Végül a csillag elért hozzád is. Igen, hozzád, aki most épp hallgatod ezt a mesét.

– Ne aggódj semmiért – suttogja a füledbe. – Az éj csendje vigyáz rád. A takaród alatt biztonságban vagy, és én itt ragyogok fenn az égen, csak neked.

És ahogy a kis csillag elindult vissza a felhő mögé, az álomzsákja már üres volt, de a te szíved megtöltötte nyugalommal.

Aludj jól, kis barátom, holnap új nap kezdődik, de most már ideje szépet álmodni.
 

116. MESE

Bálint Ágnes: Sárgadinnye, görögdinnye

A dinnyés bácsi Hajniék szomszédságában lakott feleségével, Terus nénivel. Szép házuk volt, üvegverandával, ahol a jégvirágos ablak mögött egész télen piroslott a muskátlik virága. Papagájaik is voltak. Hajni és húgocskája, Rita gyakran átlátogatott hozzájuk, hogy megcsodálják a virágok között röpködő madarakat.

Terus néni ilyenkor dinnyebefőttel kínálta a kislányokat. Nagyon szerették a cukorszirupban eltett dinnye édes, sárga kockáit és a befőtt sűrű levét. Olyan volt, mint a méz. Tavasz felé csodálkozva látták, hogy az üveges veranda párkányán véges-végig tejfölös poharak sorakoznak. Mindegyikben föld volt.

– Mi lesz ebből? – kÍváncsiskodtak a kislányok. – Homokpogácsa?

A dinnyés bácsi nevetett.

– Nem homokpogácsa, hanem dinnyepalánta. Minden pohárba dinnyemagot ültettem. Nemsokára kikel.

Csakugyan, mire legközelebb átlátogattak, már minden tejfölöspohárban zöldellt egy-egy kis növényke: fényes, kerek levelű dinnyepalánta.

– Hogyan fér majd el a dinnye ebben a pohárban? – aggodalmaskodott Hajni. A dinnyés bácsi megnyugtatta:

– Addigra már sehol sem lesz a pohár. Mihelyt elmúlik az éjszakai fagyok ideje, kiültetjük a palántákat a kertbe.

A ház mögött nagy kert volt és ezt a kertet a dinnyés bácsi elejétől a végéig felásta. Nem volt benne sem homokozó, sem hinta, pázsit sem volt, csak szépen elgereblyézett, porhanyós föld. Mikor fölmelegedett az idő, ebbe a földbe kerültek a dinnyepalánták, jó messzire egymástól.

– Szegénykék, így nem tudnak beszélgetni! – sajnálkozott Rita. Hajni kinevette.

– Ó, te kis buta! A növények nem beszélgetnek!

– Legalábbis nem úgy, ahogyan mi! – mondta a dinnyés bácsi. – Mindenesetre szeretik egymás társaságát, annyi szent. És meglátjátok, pár hét múlva egészen közel kerülnek egymáshoz!

A jó idő beálltával a kislányok már nem jártak át olyan sűrűn dinnyés bácsiékhoz, mint télen. Óvoda után egész estig a kertben játszottak, hintáztak, pancsoltak. A kerítés lécei között átláttak a szomszéd kertbe, ahol a kis dinnyepalánták már megnőttek, hosszú indákat növesztettek, sok fodros-bodros levelet, és úgy befutották a kert minden talpalatnyi helyét, hogy a földet nem is lehetett látni.

Nyáron három hétre bezárták az óvodát. A z óvó nénik szabadságra mentek, a termeket kifestették. Erre a három hétre Hajniék szülei is szabadságot vettek ki. Elutaztak ahhoz a nagymamájukhoz, amelyik a Velencei-tónál lakott és mindennap strandra jártak. Lebarnultak, megnőttek, valamelyest úszni is megtanultak. Mikor letelt a szabadság, hazautaztak.

Tikkasztó meleg nap volt, a kislányok egész úton szenvedtek a szomjúságtól. Ittak ugyan szörpöket, fagylaltoztak is, de egyre szomjasabbak lettek.

– Már azt hittem, sosem érek velük haza! -panaszkodott édesanyjuk Terus néninek, aki az ablakból nézte megérkezésüket. Látta, milyen fáradt, elcsigázott a két gyerek, de még a szülők is.

– Tudok én erre orvosságot! – mondta mosolyogva. Négy jéghideg sárgadinnyét hozott nekik, mindenkinek egyet-egyet.

– Látjátok? mutatta a kislányoknak. – Ez lett abból a magból, amit a tejfölös pohárba ültettünk.

Hajnit és Ritát csak az érdekelte, hogy minél előbb ehessenek a dinnyéből. Alig várták, hogy édesapjuk fölszeletelje. Édes volt, mint a méz, illatos, zamatos.

– Ilyen finomat még életemben nem ettem! -mondta Hajni. Rita csak bólogatott, mert sajnálta az időt a beszédre, mikor dinnyét ehetett.

Mikor azonban pár hét múlva a dinnyés bácsi egy hatalmas görögdinnyét hozott nekik és megkóstoltatta velük a léket, kijelentették, hogy ez még a sárgadinnyénél is finomabb. Szinte itták, szürcsölték az édes dinnyelét. Azután egy-egy nagy szelet dinnyével kiültek a teraszlépcsőre. Azonnal megjelent egy darázs. Izgatott zsongással keringett körülöttük.

– Dinnyét akar enni! – mondta Rita. Hajni nevetett. – Tudja, mi a jó!

Egy darabka dinnyét letettek a lépcső szélére és nézték, hogyan lakmározik belőle a darázs. Azután azt figyelték, hogyan tisztálkodik: sorra törölgette mind a hat lábát, csápjait, szárnyait, s mikor már elégedett volt saját magával, elrepült.

– Az a baj, hogy nekünk is meg kell mosdanunk! – sóhajtott Hajni. Minden ujja ragadt. És bár a dinnyeevés után nemcsak mosdaniok, hanem zuhanyozniok is kellett, hónapok múlva is fölcsillant a szemük, ha eszükbe jutott a nyár első görögdinnyéje.
 

 115. MESE

A széttáncolt cipellők

Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.

Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.

Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.

A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.

Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.

Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.

Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.

A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.

Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.

Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:

- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?

- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!

- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.

Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.

- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.

Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.

"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.

Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.

Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.

- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!

A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.

- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.

- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.

- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.

Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.

A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.

A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.

- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.

- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.

Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.

"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.

Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.

Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:

- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?

- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.

Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.

A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.

Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.

Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.

A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.

Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.

Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:

- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.

- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.

Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.

Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.

Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.

Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.

- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!

Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.

Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.

- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.

Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.

Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.

S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.

Reggel a király hívatta a katonát.

- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.

- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.

Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.

Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.

- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.

- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.

Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.

A király erre behívatta a lányait.

- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.

Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.

A király a katonához fordult:

- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?

- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.

Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.

114. MESE
Adj isten egészségére!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: "Adj isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta soha mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, maga elé hívatta a juhászt.
Elmegy a juhász, megáll a király előtt. A király pedig trónusán ült, és igen hatalmas volt, no meg rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle.
- Mondd mindjárt: adj isten egészségemre! - rivallt rá a király.
- Adj isten egészségemre - szólt vissza a juhász.
- Nekem, nekem, nekem! Te korhely, te betyár!
- Nekem, nekem, nekem! Felséges úr! - felelt amaz.
- De nékem, énnékem - ordított a király, és mérgesen verte a mellét.
- Nékem hát, persze hogy énnékem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét.
Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Beleszólt a hoppmester:
- Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj isten egészségére, mert ha nem mondod, halál fia vagy!
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják! - felelte a juhász.
A királylány is ott volt a szobában. Királyapja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak az aranygalamb. Elnevette magát a juhász szavára, mert neki is megtetszett a csillagszemű juhász. Jobban megtetszett, mint minden királyfi.
A király erre azt parancsolta mérgében, hogy vessék a juhászt tüstént a fehér medve tömlöcébe! El is vitték a darabontok, és bevetették a juhászt a fehér medve tömlöcébe. A medvének akkor már hat napja nem adtak enni, hogy annál dühösebb legyen.
Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja. De mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majdnem magát falta be. A legtávolabbi szögletbe kucorodott. Onnan nézte de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, nótákat fújt. Tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné.
Reggel jön a hoppmester, megnézni a juhász csontjait. Hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz. Az rettenetesen megharagudott, és azt kérdezte:
- Na, most közel voltál a halálhoz! Mondod-e már, adj isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
- Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül!
- Eredj hát tíz halálba!
És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe! Be is vetették a darabontok. A tüskésdisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek.
Amint a disznók nekirohantak, hogy felfalják, a juhász kivett szűre ujjából egy kis furulyát. Elkezdett rajta furulyázni. Erre a disznók visszahökkentek, és egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász kacagni szeretett volna, amikor az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta, hogy akkor mindjárt rárohannak, és felfalják. Ezeknél hiába volt csillagszeme, a tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé. Addig fújta, hogy nem győzték már az aprózást, és egészen kifáradva egyrakásra dőltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hoppmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, könnyek futottak az arcán a nagy kacagástól.
Felvezették aztán a királyhoz. Az most még dühösebb volt, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt.
Mondja neki:
- No, most közel voltál tíz halálhoz. Hát mondod-e már, adj isten egészségemre?
A juhász belevágott a szóba:
- Nem félek én száz haláltól sem. Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
- Eredj hát a száz halálba! - kiáltotta a király, és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.
El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe. Ennek a közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén egy mécs égett, hogyha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére.
Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, hogy menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe. Talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj isten egészségére - gondolták a darabontok, és kimentek.
A juhász felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, a tetejébe meg a kalapját tette. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben. Akkor aztán kiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, ő bizony mégsem mondja.
A darabontok odamentek, belökték a szűrt, kalapot, tarisznyát a verembe. Utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek. Az pedig a sötét szögletben csak nevetett.
Másnap jön a hoppmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz. Az most még sokkal mérgesebb lett. De azért mégis megkérdezte:
- No, most már száz halálba voltál, mondod-e már: adj isten egészségemre?
De a juhász csak azt felelte:
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
"Tán olcsóbbért is megalkuszunk - gondolta a király. - Majd a kincsek elkápráztatják." Látta már ugyanis, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt. Megparancsolta tehát, hogy fogjanak be a királyi hintóba. Akkor maga mellé ültette a juhászt, és elhajtatott az ezüsterdőbe.
Ott így szólt hozzá:
- Látod ezt az ezüsterdőt? Ha azt mondod: adj isten egészségemre, neked adom. - A juhász csak elhűlt, de azért mégis így felelt:
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
A király elszomorodott. Odább hajtatott. Elértek az aranyvárhoz. Ott ezt mondta:
- Látod ezt az aranyvárat? Ezt is neked adom, az ezüsterdőt is, csak mondd azt nekem: adj isten egészségére.
A juhász csak ámult-bámult, mégis ezt mondta:
- Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
Erre a király nagy búnak eresztette a fejét. Odább hajtatott a gyémánttóig.
Ott azt mondja:
- Látod ezt a gyémánttavat? Még azt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, mind-mind neked adom, csak azt mondd nekem, adj isten egészségére.
Már akkor a juhásznak be kellett hunynia a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte:
- Nem, nem, nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
A király látta, hogy nem boldogul vele, megadta magát:
- No, nem bánom, hozzád adom a lányomat. De aztán mondd ám nekem igazán, hogy: adj isten egészségére!
- Mondom hát, hogyne mondanám! Persze hogy akkor mondom.
A király ennek nagyon megörült. Kihirdette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királylány férjhez megy. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett-ivott, táncolt, még a halálos betegek is, még az aznap született gyerekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság. A legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Tenger nép ült az asztal körül, a jókedv a házfedelet emelgette. De amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s a király maga elé vette, hogy szétossza, akkor egyszerre csak nagyot tüsszentett a király az erős tormától.
- Adj isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször. A király ennek úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt.
Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohase terhelte a népet szeszélyeivel. Igen szerették, mert nagyon jó király volt. Még mindig uralkodik valahol.

113. MESE
Mátyás király meg az öreg ember

Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öreg embert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendők múlva is, hogy ki szolgált nála.
- Tisztességben, öreg! - mondta a király.
- Köszönöm az asszonynak! - felelte az öreg.
- Hány pénzért dolgozol? - kérdezte a király.
- Hatért! - felelte rá az öreg.
- Hányból élsz?
- Kettőből!
- Hát négyet hova teszel?
- A sárba dobom!
- Hány még a harminckettő?
- Már csak tizenkettő!
- Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?
- Meg én!
Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebből a beszédből. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:
- Míg a képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!
Azzal a király továbbment. Az urak utána. Rögtön tudakolni kezdték:
- Mi szót váltott fenséged ezzel az öreg paraszttal? Nem értjük!
Felelt Mátyás király:
- Találjátok ki. Aki kitalálja, nagy jutalmat kap!
Az urak gondolkodtak, de hasztalan! Erre gyorsan visszamentek az öreghez. Körülvették, kérték, unszolták, hogy magyarázza meg azokat a kérdéseket.
- Addig nem mondhatok semmit, míg a király képét nem látom - mondta az öreg.
- Hol? Milyen képét? - kérdezték az urak
- Ami az aranypénzen van kinyomva - mondta az öreg.
Megállapodtak tíz aranyban.
Az öreg most már elkezdte a magyarázatot.
- "Tisztességben, öreg!" - ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát. Márpedig a tiszta ruha tisztesség, azért vagyok tisztességes. S ezért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.
- De miért dobod a pénzt a sárba? A hat közül négyet? - kérdezték az urak.
- Hat pénzt keresek. Kettőből magam élek, négyet a fiamra költök, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám! - felelte az öreg.
- Hát az mit jelent: "Hány még a harminckettő?"
- Megmondom tíz aranyért!
Leolvasták az öregnek az urak azt a tíz aranyat is.
- Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettő van, ez azt jelenti - felelte nevetve az öreg.
Már csak egy kérdés volt hátra. Az urak azért se sajnálták a tíz aranyat.
- Hát az mit jelent, hogy "a bakkecskéket hogyan fejed meg?"
- Az azt, ahogyan most az urakat megfejtem!
 

112. MESE
A csúnya királyfi és a szép királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. A szomszéd ország királyának meg volt egy fia, s ez olyan csúnya volt szegény, mint a sötét éjszaka. Meghallotta a hírét a királyfi annak a világhíres szép királykisasszonynak, fogta magát, elment leánynézõbe.
Felmegy a király palotájába, mondja a királynak szíve szándékát. Mindjárt hívatja a király a leányát, jött is a királykisasszony, de amikor meglátta a csúnya királyfit, azt mondotta:
- Ilyen legénnyel még a cipõmet sem takaríttatnám ki.
Búsult nagyon a szegény királyfi, kiment a palotából nagy szégyenkezve, de mehetett, nem tudta kiverni a fejébõl a szép királykisasszonyt.
Azt mondta magában:
- Egy életem, egy halálom, enyém lesz ez a lány.
Gondolt erre, gondolt arra, mit gondolt, mit nem, színaranyból veretett egy tyúkot tizenkét csirkével, aztán egy aranyguzsalyt aranykenderrel s égy. aranytükröt, olyant, hogy csak bele kellett nézni, s a tükör olyan szépen muzsikált, hogy az angyalok sem szebben. Akkor aztán felöltözött álruhába, visszament a királyhoz, s beszegõdött hozzá inasnak. Az aranytyúkot s a csirkéket, az aranyguzsalyt s az aranytükröt bedugta az ágy alá.
De másnap elõvette az aranytyúkot s az aranycsirkéket, kitette a szoba közepére. Ott meglátta a királykisasszony szobaleánya.
Szalad a szobaleány a királykisasszonyhoz, s mondja nagy lelkendezve:
- Felséges királykisasszony, jöjjön velem, olyan csudaszép dolgot mutatok, amilyet még nem látott.
Kimennek az inas szobájába, látja a királykisasszony az aranytyúkot s a tizenkét csirkét.
Összecsapja a kezét:
- Jaj de szépek, jaj de szépek! Add nekem ezeket! - mondta az inasnak. - Amennyit kívánsz, annyit fizettetek érte az édesapámmal.
Mondotta az inas:
- Pénzért nem adom, szép királykisasszony, adjon egy csókot, s legyen a magáé.
A királykisasszony egy kicsit tétovázott, de aztán, isten neki, megcsókolta az inast. Azzal felszedte a kötényébe az aranytyúkot, a tizenkét csirkét, szaladott nagy örömmel a szobájába.
Másnap az inas elõvette az aranyguzsalyt. Meglátja ezt is a szobaleány, szalad a királykisasszonyhoz, s jelenti:
- Felséges királykisasszony, szép az aranytyúk, szépek a csirkéi, de még szebb dolgot láttam az inas szobájában.
Futottak az inas szobájába, s amint beléptek, a szeme is káprázott a királykisasszonynak a szertelen ragyogástól.
- Jaj de szép guzsaly, de szép kender! De szeretnék ruhát fonni ebbõl! - mondotta a királykisasszony. - Kívánj akármit, megfizetem érte.
Mondotta az inas:
- Nem kívánok én sokat, szép királykisasszony, adj két csókot, s legyen a tiéd az aranyguzsaly.
Egy kicsit gondolkozott a királykisasszony, de bizony megcsókolta az inast, s szaladott vissza a szobájába.
Hanem volt, ami volt eddig, most jött csak az igazi. Harmadnap elõvette az aranytükröt, felakasztotta a falra, s csak várta, hogy jöjjön a szobaleány, bizonyosan tudta, hogy megáll elõtte. Hát csakugyan jön a szobaleány, meglátja a tükröt, odaszalad, belenéz, s abban a pillanatban elkezd a tükör muzsikálni, de gyönyörûségesen.
Szaladott a királykisasszonyhoz.
- Jöjjön, jöjjön, felséges királykisasszony, látott-e már muzsikáló tükröt?
Mennek az inas szobájába; hanem mikor beléptek, a tükör nem muzsikált.
- Hiszen ez nem muzsikál - mondotta a királykisasszony.
Szólt az inas:
- Csak állj elébe, szép királykisasszony, nézd meg magad benne!
Odament a királykisasszony, belenézett a tükörbe, egyszerre megzendült a muzsikája, s szólott olyan szépen, olyan keservesen, hogy a királykisasszonynak majd megszakadt belé a szíve.
- Add nekem ezt a tükröt - könyörgött a királykisasszony.
- Neked adom - mondta az inas -, hogyne adnám, de három csók jár érte.
De most nem is gondolkozott a királykisasszony, megölelte és megcsókolta háromszor azt a csúnya legényt.
Éppen abban a pillanatban lépett be a király. Szörnyû haragra gerjedt, amikor látta, hogy az õ leánya, az a világhíres szép királykisasszony csókolja ezt az undok, csúnya legényt.
- Ki a házamból - ordított a király -, ha kedves az életed! - S világgá kergette a leányát, világgá az inast.
Kimennek a városból nagy búsan, de csak a királykisasszony búsult, a legénynek nagy volt az öröme. Világért meg nem mondta volna, hogy ki és mi õ, úgy mentek, mendegéltek keresztül az országon, mígnem eljutottak az inassá lett királyfi városába.
A város végén volt egy fogadó, bementek oda, s ott azt mondta az inassá lett királyfi:
- Most én megmosdom, s te addig takarítsd meg a csizmáimat, hogy mehessek be a városba. Aztán majd visszajövök, te csak várj reám.
Szót se szólott a királykisasszony, vette a csizmát, s szépen megtakarította. Azzal a királyfi bement a városba, fel az apja palotájába, ott magára vette aranyos, gyémántos gúnyáját, befogatott hat paripát bársonyhintóba, s úgy hajtatott a vendégfogadóba a királykisasszonyért.
Bemegy a királykisasszonyhoz, s ez csak nézi, nézi, nem akar hinni a szemének.
- Emlékszel-e - mondotta a királyfi -, amikor azt mondtad, hogy még a cipõdet sem engednéd velem kitakaríttatni? No látod-e, én nem voltam olyan kevély, megengedtem, hogy te kitakarítsd az én csizmámat.
Nagyot nevetett a királykisasszony, nyakába borult a királyfinak, s mondta lelkes szóval:
- Már akármit mondtam, te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Mindjárt a hintóba ültek, behajtattak a király udvarába, s még aznap lett nagy hejehuja, dínomdánom, lakodalom.
Ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
 

111. MESE
Az álomlátó fiú

Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának:
- Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni.
Az édesanyja sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút:
- Hová mész, fiam?
- Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol.
- Gyere el hozzám - azt mondja a gazda. - Hadd lám, tudnád-e hajtani a négy ökröt, hogy szántsunk ketten.
Elveszi a fiú az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettőt. Látja a gazda, hogy jó mozgású gyermek, s megkérdi:
- Hát, te fiú, ettél-e valamit?
Azt mondja a fiú:
- Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy elhoztam hazulról, azon egy állapotban van.
- Hát lássuk azt a pogácsát, milyen!
Előveszi a fiú a pogácsát s odaadja:
- No, gazduram, itt van, törjön belőle s kóstolja meg.
Elveszi a gazda, próbál törni belőle, s hát nem tud.
- Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebből nem tudok törni?
Azt feleli a fiú: - Ebből, gazduram, nem is tud törni senki, mert ezt édesanyám sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van.
Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza.
A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól.
Azt mondja a jó gazda:
- No, fiam, elmegyek veled, s megmutogatom, hogy merre legeltesd az ökröket az éjszaka. De ugyan jókor hajtsd haza őket, hogy mehessünk el szántani korán.
Hazahajtja a fiú az ökröket virradat előtt két órakor. Előveszi az ekét, befogja az ökröket, s megindulnak szántani ketten. Mikor este hazamennek a szántóból, azt mondja a gazda neki:
- No, te fiú, - azt mondja -, ma jó korán hazahajtottad az ökröket, hanem holnap hajtsd haza még korábban, ha lehet, mert a szomszéd falusi határban van egy darab földünk, végezzük el azt is.
- Hazahajtom én, gazduram, ha megsegít az isten.
Elmegy a fiú az ökrökkel, de úgy megcsapja egy álomszellő a gyermeket a nagy fáradtságtól, hogy még ebédkor is ott aludt abban a helyben, nemhogy hazament volna.
Kiáll a gazda a kapuba, s kérdi a többi legeltetőket:
- Az én szolgámat nem láttátok-e valamerre?
- Mi bizony nem láttuk, csak az ökröket, ott hevernek kinn a hegyen a fűben.
Megindul a gazda nagy haraggal a fiú után. Megkapja az ökröket, keresi a fiút. Megtalálja azt is aludva a fűben. Azt mondja:
- Te ugyan megtréfáltál engem! - de szidja, piszkolja, még meg is rugdalta.
Azt mondja a fiú:
- Édes gazdám, miért rugdosott meg engem? Egy álommal küszködtem, nem láthattam végig.
- Fejtsd meg nekem azt az álmot.
- Biz', édes gazduram, meg nem fejtem addig, míg rajtam be nem teljesedik.
Azt mondja a gazda:
- Immár ha szántani nem mentünk, húzd elé a két szekeret menjünk el az erdőre fáért.
Elmennek az erdőre, megrakják mind a két szekeret. Mikor megrakták mind a kettőt, s le is kötötték, azt mondja a gazda:
- No, fiú, menj el, és keress keréktalpfának való fát, de olyat - azt mondja -, amelyiket te keresztülérsz.
Talál egyet a fiú, s kiáltja a gazdáját:
- Jöjjön erre, gazduram, kaptam egyet!
- Hadd lássuk - azt mondja a gazda -, jó lesz-e. Öleld keresztül!
Keresztülöleli a fiú, a gazda a két kezét egyszeribe megköti oda a fához. Azt mondja:
- Te fiú, fejtsd meg nekem azt az álmot!
- Bizony, gazduram, széles e világon egy olyan ember sincs, akinek megfejteném, amíg rajtam meg nem történik.
- Bizony ha nem fejted - azt mondja a gazda -, én is itt hagylak ebben a helyben.
Azt feleli a fiú:
- Bizony, gazduram, ha itt hagy, nem hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyja a gazda a fiút abban a helyben megkötve. Ott búsult szegény egy álló hétig a fa mellett, majd megették a legyek.
Egyszer a királynak kedve támadt a vadászatra, s tizenkét vadászával éppen abba az erdőbe talált menni, ahol a gazda hagyta volt a fiút. Ott vadászik a király tizenkét vadászával egészen estefeléig. Egyszer a kopók megtalálták a gyermeket, s elkezdték erősen ugatni. Felhúzzák a vadászok a ravaszt, s mennek oda futva, azt hitték, valami vadat hajtanak a kutyák. Hát egy fiút találnak ott odakötve a fához. Azt mondja a fővadász:
- Hát, te fiú, téged ki kötött ide?
- Engem gazduram - azt mondja a fiú -, egy álomért.
- Fejtsd meg nekem - azt mondja a fővadász - azt az álmot!
- Biz, én, jó uram, meg nem fejtem senkinek, amíg rajtam meg nem történik.
- Bizony, ha nem, itt is hagylak én téged ebben a helyben.
- Bizony, ha itt hagy, nem is hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyják a vadászok, visszamennek a királyhoz. Kérdi tőlük a király:
- Mit lőttetek, vadászok?
- Mi bizony, felséges királyom, nem lőttünk semmit, hanem találtunk egy tízesztendős forma gyermeket.
- Hát azt hogy találtátok?
- Kimegyünk, felséges király, vadászni. A kopók úgy este felé hajtanak, fognak erősen. Megfutamodunk a hajtásra, az erős ugatásra. Hát látjuk, hogy egy fiú meg van kötözve egy fához. Kérdőre veszem a gyermeket: "Téged ki kötött meg ide?" "Engem gazdám." "Aztán miért?" "Egy álomért." "Fejtsd meg nekem, s én akkor eleresztelek." Azt feleli a gyermek: "Én soha, amíg rajtam meg nem történik."
Azt mondja a király:
- Menj el, te fővadász és hozd be azt a gyermeket, hadd fejtse meg nekem azt az álmot.
Elmegy a fővadász ki a fiú után. Megoldja a fiút, elviszi a királyhoz. A király a fiúnak egyszeribe enni adat.
Mikor a fiú jóllakik, megköszöni a királynak:
- Köszönöm, felséges király, hozzám való szívességét, hogy engem behozatott az erdőről.
- Azért hozattalak be, te fiú, hogy fejtsd meg nekem azt az álmot, amit láttál.
- Felséges király, életem-halálom kezedben, de nemhogy a felséges királynak, de semmiféle földön járó embernek nem fejtem meg, amíg rajtam nem történik.
- Hogy mered te nekem ezt mondani, mikor én vagyok a Fehér király!
- Nem bánom én, felséges király, ha fehér, ha fekete, mégsem fejtem meg soha.
- Bizony ha nem, bévettetlek a legsötétebb tömlöcbe.
- Mégsem vallom meg soha, felséges király.
Megfogatja a király haragjában, s maga elviszi a tömlöcbe, s beveti, s tömlöc kulcsát messze elhajítja.
A királynak volt egy akkora leányocskája, amekkora a fiú. Ez a kisleány, mármint a királykisasszony, megsajnálta a fiút, megkereste a tömlöc kulcsát, s enni vitt a fiúnak mindennap.
Azt mondja egyszer a legényecske a tömlöcben:
- Ó, édes kincsem, mióta bejöttem ide, így meg nem éheztem, mint ma.
- Bizony megéhezhetel te még jobban is - azt mondja a királykisasszony -, mert küldött a Fekete király király atyámnak egy pálcát. Hogyha meg nem tudja mondani, melyik a pálcának a tőről való vége, s melyik a hegyről való, országostul együtt elpusztít. A király összegyűjtette a tanácsosokat egyszeribe, egyik azt mondta, ez a vastagabb vége, a másik azt mondta, ez a vékonyabb. Nem tudtak megegyezni sehogy sem.
Azt mondja a fiú:
- Édes kincsem, ami nektek bú s bánatotok van, az a legkisebb. Menj el - azt mondja -, fel a magad házába s feküdj le, tedd magad, mintha aludnál. Téged király atyád keresni fog, reád nyitja az ajtót - s elmondta a fiú apróra, mit mondjon a királykisasszony az édesapjának.
Úgy is lett. Reányitja a király a leányára az ajtót, s mikor meglátta, hogy alszik, nagyot toppantott haragjában:
- Ugyan bizony, édes leányom, hogy kívánod te az álmot, mikor nekem ekkora búm s bánatom van?
- Ne haragudjék, felséges király atyám, mert olyan álmot láttam, hogy búja s bánatja egyből elszáll. Azt álmodtam, hogy vigyünk a kútra egy kádat, azt töltessük meg vízzel, s azt a pálcát vessük bele a vízbe. Amelyik vége a hegye felől való, az könnyebb, az kifele áll, amelyik vége a töve felől való, az nehezebb, s lefele húzódik.
El is viszik csakhamar a kádat a kútra, megtöltik vízzel, s belevetik a pálcát. Hát a tőről való vége lefele húzódik a kád feneke felé. Nézi a király a pálcát egy kicsi ideig, aztán megfordul, s megy a tanácsosok után:
- No, ti tanácsosok, gyertek, nézzétek meg a pálcát. Harmadnapja, hogy kézről kézre forgatjátok, s nem tudjátok megmondani, melyik a töve felől való vége. Ez a fityfiritty leányocska ugyan csúffá tett benneteket. Úgy látom, ugyan ingyen húzzátok azt a nagy fizetést...
Megnézik a tanácsosok a pálcát a vízben, csóválják a fejüket, aztán nagy szégyenkezve elkotródnak onnan. A király pedig kiveszi a pálcát, megpecsételi a töves végét, s ír mellé egy levelet:
"Nehogy azt gondold, te Fekete király, hogy én csak annyit tudok, hogy meg ne tudnám mondani, hogy egy ilyen egyforma mogyorófa-pálcának melyik vége való a tő felől s melyik a hegye felől. Tudok én annyit s még annál többet is!" - s elküldi a pálcát s a levelet vissza a Fekete királynak.
Azt mondja a Fekete király:
- Jó eszed van neked, te Fehér király, s ugyan dicséred magad. De most majd meglátjuk, ura vagy-e a szavadnak vagy sem.
Kifogat a Fekete király a ménesből három, egy anyától való csikót, de azok olyan egyformák voltak, mint három egy tyúktól való tojás, s ír mellé egy cédulát:
"No, te Fehér király, hogyha meg nem tudod három nap alatt mondani, hogy a három csikó közül melyik a nagyobb, s melyik a kisebb, országostul együtt elpusztítalak."
Elküldi a Fekete király a csikókat s a cédulát a Fehér királynak. Behívatja a Fehér király a tanácsosait ismét. Kiállnak a tanácsosok, nézik, tapogatják a csikókat, egyik egyet mond, a másik mást, nem tudtak megegyezni most sem.
Megint megy a királykisasszony a legénykéhez a tömlöcbe, de megint megkésve vitte neki az ennivalót. Azt mondja a fiú:
- Édes kincsem, de megéheztem megint! Ha így éltetsz engem, jobb volna talán, ha nem is éltetnél.
- Ne mondj ilyet nekem! Mit tudod te azt, hogy minekünk megint micsoda búnk s bánatunk van. Küldött nekünk a Fekete király három csikót - azt mondja. - Hogyha meg nem tudja király atyám mondani, hogy melyik a nagyobb, melyik a kisebb, s melyik a középső, országostul együtt elpusztít.
- Ó, édes kincsem - azt mondja a legényke -, menj be a magad házába, s feküdj le ismét az ágyadba... - s megint a szájába rágta, mit mondjon király apjának, mikor reányitja az ajtót.
Megy a Fehér király, keresi a leányát, s mikor meglátja aludva az ágyban, olyant toppant egyet, hogy a csizmája mind szerétenszéjjel megy.
- Ugyan édes leányom, hogy, kívánhatsz te aludni, mikor nekünk ekkora búnk s bánatunk van?
- Édes király apám, én azt álmodtam, hogy tegyünk az istállóba egy teknőbe árpát, a másik teknőbe kölest, a harmadikba édes tejet. A nagyobbik csikó fut az árpára, a középső fut a kölesre, a kisebbik fut az édes tejre.
Úgy is történt minden, ahogy a királykisasszony mondotta. Megpecsételték mind a három csikónak a homlokát: ez a legkisebb, ez a legnagyobb, ez a közbenső, s visszaküldték a Fekete királynak.
- Látom - azt mondja a Fekete király -, hogy ezt eltaláltad, de tudom, nem a te eszed találta ki, sem a tanácsosaidtól nem telik ki ilyesmi. Hanem küldök én neked egy harmadik próbát, akkor majd kitudódik, ki volt az okos. Írom is a levelet: "Pünkösd napján, te Fehér király, jó reggel kelj fel, mosdjál, öltözzél, készülj a templomba. Mikor én harangoztatok, te is harangoztass, mikor én jövök a templomból, te is jöjj. Mikor én asztalhoz ülök, te is ülj asztalhoz, s mikor a legelső falást a villába veszem, úgy kilődd a nyílvesszővel a villámból, hogy a falba beleragadjon, mert ha nem, országostul együtt porrá teszlek."
Megkapja a levelet a Fehér király, s azt mondja:
- Látom, ez már több a pálcánál s a csikóknál!
Vagy búsult a király eddig vagy nem, de most már igazán búsult. Csak főzte a szakács a drága ételeket, de nem kellett egy falás sem bújában s bánatjában. Kérdi a szakács:
- Felséges király atyám, mi az oka, hogy csak főzök, s nem eszik?
De a király még csak nem is válaszolt.
Megy a királykisasszony megint a legényhez, s viszi neki az ennivalót, de ugyan későn.
- Jaj, édes kincsem - azt mondja a legény -, de megéheztem!
- De még jobban megéhezhetsz ezentúl, mert azt írta király atyámnak a Fekete király, hogy mikor pünkösd napján jó reggel felkel, ő is keljen, mosdjék, öltözködjék, készüljön a templomba. Mikor a Fekete király harangoztat, a Fehér is harangoztasson, egyszerre menjenek a templomba, egyszerre jöjjenek ki, egyszerre üljenek asztalhoz. Mikor a legelső falást veszi a Fekete király a villájára, a Fehér lője ki egy nyílvesszővel úgy, hogy a falat ragadjon bele a falba.
Azt mondja a legény erre:
- Ó, édes kincsem, senki, de senki ezt meg nem cselekszi énrajtam kívül. Menj be megint a magad házába, feküdj le az ágyadba, s tégy úgy, mintha aludnál.
Rányitja a király az ajtót a leányára, s toppant egy olyat, hogy a csizmája mind szerteszéjjel megy.
- Ugyan biz', édes leányom, hogy kívánhatsz te aludni, mikor nekem se éjjelem, se nappalom a nagy gondtól s bánattól?
- Jaj, felséges király atyám, ne haragudjék rám. Azt álmodtam, hogy az a fiú, akit bevettetett volt a tömlöcbe, az meg tudná cselekedni, amit kíván kegyelmedtől a Fekete király.
Nagyot sóhajt a Fehér király:
- Menjetek el s nézzétek meg, de nem hiszem, hogy még a csontjából is volna valami épen.
Megy a leány másodmagával, s kiveszik a fiút a tömlöcből. Hát olyan legény facsarodott belőle, mint a nádszál. Nézi a király, egyszeribe királyfigúnyát csináltat neki, s azt mondja:
- No, te fiú, ki tudnád te lőni a Fekete királynak a falást a villájából?
- Én ki, felséges király. Hanem most én parancsolok felségednek. Széles e világon amennyi kőműves van, mind rendelje ide, egyik hozzon követ, a másik meszet, s nekem egy százöles kőoszlopot rakjanak.
Megrakják a kőművesek a százöles kőoszlopot, s pünkösd szombatján azt mondja a király a legénynek:
- No, te fiú, ha végbeviszed, amit a Fekete király kíván, én neked adom a leányomat, fele királyságomat s holtom után az egészet.
Pünkösd vasárnapján jó reggel felül a fiú a kőoszlopra s lekiált:
- Kelj fel Fehér király, mert a Fekete kel, öltözz, mosdjál, s készülődjél. Harangoztass, mert ő is harangoztat.
Egyszerre harangoztatnak, egyszerre templomba mennek, egyszerre kijönnek a templomból. Megint lekiált a legény a kőoszlopról:
- Gyere, Fehér király, teríttess asztalt, mert a Fekete is teríttet, ülj az asztalhoz, mert a Fekete király is odaült.
Egyszerre asztalhoz ülnek. Mikor a Fekete király veszi a legelső falást a villára, úgy meglövi a legény a nyílvesszővel, hogy azon nyomba beleragad a falba a falat villástul együtt.
Hanyatt veti magát a Fekete király, s elájul egyből. Támad nagy riadalom, lótás-futás. Öntözik a királyt cseberszám a jéghideg vízzel, nagy sokára magához tér.
- Jó, hogy engem nem talált el, mert szörnyű halált haltam volna! Hanem várj csak, te király, tudom, nem a te fejedtől s a tanácsosaidtól telt ki ez a próba. Írok neked egy levelet, hogy jelenjék meg személyesen az, aki ezeket a próbákat tette velem.
Megérkezik a levél, nézi a Fehér király, hívatja a vejét:
- Nézd meg, édes vejem, hogy mit kíván megint az a kutya Fekete király.
Búsult a Fehér király, hogy bizony talán kifogy a vejéből. Azt mondja a veje:
- Ó, édesapám, fölséges király, nem kell búsulni. Vannak felségednek katonái, hadd válasszak én azok közül tizenegy olyan legényt, amilyen én vagyok.
Megverik a dobot, összegyűlnek a katonák. Kimegy a király veje, s kiválaszt közülük tizenegy legényt maga mellé. Világra olyanok voltak, mint ő: szemük, hajuk, még a mozdulatuk is.
- No, felséges király - azt mondja a fiatal király -, ennek a tizenegy legénynek adass olyan gúnyát, mint nekem, s adass alájuk lovat is éppen olyat, mint az enyém.
Elindulnak, mennek a Fekete királyhoz. Ahogy mennek az úton, a király veje megtanítja a többit:
- Mikor odaérkezünk a Fekete királyhoz, egyszerre köszönjünk, egyszerre szálljunk le a lóról, egyszerre menjünk be a házba, egyszerre üljünk asztal mellé, egyszerre fogjunk enni. Egyszerre hagyjuk abba, egyszerre köszönjük meg a királynak az ebédet, s egyszerre kérjünk külön szobát.
Úgy is történt. Mikor bemennek a külön szobába, azt mondja a Fekete király:
- Ide egy vénasszony tüzet csinálni nem jöhetne-e be?
Egyszerre felelik:
- Ide bejöhet, fogadjuk jó szívvel.
Volt a Fekete királynak egy ördöngös szüléje, azt mondja neki:
- No, te vén boszorkány, ha reggelre meg nem tudod mondani, hogy melyik ezek közül a fiatal Fehér király, a hamvadat a széllel elfúvatom.
Megtudja az öreg boszorkány a beszélgetésből, hogy melyik az ifjú király, s a köpenyegét megvágja ollóval. Kimegy a házból, s megy egyenesen a Fekete királyhoz:
- No, felséges király, az ifjú királyt megjegyeztem, jobb felől megvágtam a köpenyegét ollóval.
Észreveszi a fiatal király, hogy ő meg van jegyezve, kapja az ollót, s mindegyik legénynek a köpenyegét jobb felől megjegyzi úgy, ahogy az övé volt.
Nézi reggel a Fekete király, hát mind a tizenkettőnek meg van jelölve a köpenyege jobb felől. Mit volt mit tenni, köszöni a látogatást, s útnak ereszti őket. Egyszerre búcsúzkodni kezdenek a királytól, egyszerre megindulnak. Útközben azt mondja az egyik katona:
- De jól tartott minket ez a kutya Fekete király!
Ráfelel a másik is:
- Ugyan jól éltünk.
Elhallgatja ezt a beszédet az ifjú király, s aztán azt mondja:
- Jól éltetek, jól éltetek, ugyan mivel éltetek olyan jól? Hisz asszonyember-tejjel dagasztott kenyeret ettetek, embervérrel elegyített bort ittatok, s kutya felnevelte bárányhúst ettetek.
A boszorkány, aki a fejük felett repült szalmaszál képében, egyszeribe megfordult, s visszament a Fekete királyhoz:
- No, felséges király, ugyan tarthattad a te vendégeidet finomabbnál finomabb ételekkel s italokkal, ugyan szidnak, s gyaláznak téged.
- Ugyan mivel tudnak szidni s gyalázni?
- Ugyan eléggel - azt mondja -, mikor asszonyembertejjel dagasztott kenyeret adtál nekik enni, kutyatejjel felnevelt bárányhúst etettél, s embervérrel elegyített bort itattál velük.
Nyomban levelet ír a Fekete király, s még eléri az útban a Fehér király vejét, hogy azt mondja, nyomban jelenjék meg személyesen az, aki ezeket mondotta volt.
Megfordul vissza egyszeribe az ifjú király másodmagával:
- Adjon isten jó napot, felséges király!
- Isten hozott titeket is. Hát azért láttalak el olyan jól titeket, hogy leszidjatok, gyalázzatok engem az útban?
- Felséges király, igazat beszéltünk. Hívassa a sütőasszonyt, kérdezze meg attól.
Jön a sütőasszony, kérdi tőle a Fekete király:
- Hát akkor s ekkor miféle kenyeret sütöttél?
- Felséges király, életem-halálom kezedben, szopós gyermekem van otthon, lehet, hogy vagy egy kicsi tejem belefolyt a kenyértésztába.
Hívatja a király a kulcsárt:
- No, te kulcsár, ekkor és ekkor miféle bort adtál nekünk inni?
- Felséges király, mikor a bort csapoltam, az ujjam bogját beleütöttem a hordóba. Lehet, hogy vagy egy kicsi vér került a borba.
Hívatja a király a juhászát:
- Hát, te juhász, akkor s ekkor miféle bárányt hoztál be nekem?
- Felséges király, az volt a parancs, hogy azt hozzam be, amelyik a legjobb, én azt hoztam be, felséges király. Mikor ez a bárány született, az anyja egybe megdöglött. Egy kutyám is akkor kölykezett volt meg, annak a tején neveltem fel.
- Hát felséges király, ugye igazam volt?
A Fekete király megharagszik, úgy vágja magát földhöz, hogy mindjárt szörnyű halált hal, nem kellett többet féljen tőle se a Fehér király, se az országa.
Az ifjú király, a Fehér király veje, szépen elment haza, újból lakodalmat hirdettek. Báncidától Zsukhajnáig folyt a sárga lé. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott.
Ha a tizenhatodik fiú álma be nem telt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 

110. MESE
Szipőcs Ildikó: A pünkösdi király

Falu szélén állt egy kis házikó, abban lakott Miskó, özvegy édesanyjával. Afféle csöndes legényke volt, segített a ház körül, és amíg édesanyja gombát, bogyót gyűjtögetett a közeli erdőben, Miskó fát hasogatott, vizet hozott a forrásról, vagy éppen ütött-kopott házikójuk fedelét javítgatta.
Ritkán ment be a faluba, többnyire csak vásár napján, hogy eladja az erdei bogyókból készített lekvárokat, főzeteket. A falubeli legényekkel, lányokkal is csak ilyenkor találkozott, akik közül a legtöbben különcnek tartották, és amikor csak tehették, gúnyolódtak rajta:
– No, Miskó, hányat szólt a kakukk reggel? Megszámoltad, vagy aludtál tovább, míg hasadra sütött a nap? – faggatták a legények.
– Miskó, nézz csak ránk, melyikünket választanád? – incselkedtek vele a lányok – Majd táncolunk veled a bálban, csak előbb vedd fel az új csizmádat!
Kacagásuktól zengett a piac, mert Miskó bizony mezítláb volt. Miskó csak dünnyögött valamit, és elfordult, a kopott kis deszkalécen magával hozott üvegeit rendezgette.
– Mi lenne, ha gyakorolnánk a célbadobást? – kurjantott egy magas, nagy orrú siheder, név szerint Morgó, és felkapott egy követ az utca porából. – Mit gondoltok, eltalálom azt az üveget? – és célba vette a legszélsőt.
– Állj meg! – kiáltott fel az egyik leányzó, Zsuzska, aki most érkezett a vásárba. Csillogó, barna hajában egy szál rózsa tündökölt, karján szalmából font kosárkát tartott. – Épp azt a lekvárt szeretném megvenni… hogy adod, Miskó?
– Neked ingyen is odaadom – mosolyodott el Miskó, mert már régen megtetszett neki a szép, kedves leány, aki soha nem vett részt a többiek gúnyolódásában
– Azt nem lehet, hiszen édesanyád sokat fáradozott vele… de ha elfogadod, cseréljünk: adok érte egy szép, hímzett terítőt.
– Na jó… egyelőre békén hagyom az üvegeidet – vágott közbe a nagy orrú legény. – De ha eladtad a portékádat, gyere fel a dombra! Ma lesz a pünkösdikirály-választás, mutasd meg, hogy mit tudsz!
– Rendben van, ott leszek! – válaszolta halkan Miskó. – Elfogadom a kihívást!
– Még hogy Miskó vegyen részt a viadalon? – a nevetésnek nem volt se vége, se hossza. Ugyan mit tudhat ez a sete-suta legény?
Zsuzska nem vett részt a nevetésben most sem, csak hallgatott pár percig, aztán kivette hajából a piros rózsát, és Miskó kezébe nyomta:
–  Hozzon neked szerencsét, Miskó!
A pünkösdi rózsa ott virított Miskó kalapjában, amikor kora délután megkezdődtek a küzdelmek. Először póznamászóversenyen kellett bizonyítani a legényeknek, hogy ki a legügyesebb. Huszonketten próbálkoztak, de csak négyen jutottak fel a csúcsra, köztük Miskó, aki elsőnek kapta le a pózna tetejére tűzött piros selyemszalagot. Mindenki nagyon csodálkozott, mert nem tudták, hogy Miskó ott az erdő szélén többször mászott fára napjában, mint ahányszor ők vízért mentek a kútra.
Utána következett a célbadobás: tizenkétszer kellett beletalálni egy virágokkal díszített karikába úgy, hogy a karikát minden dobás után hátrább vitték.
– Most legyőzlek, Miskó – szűrte a szót fogai között Morgó, aki egyébként is dühös volt, hogy Zsuzska nem neki adta a rózsát.
– Állok elébe! – hangzott a nyugodt, megfontolt válasz.
A célbadobóverseny végére csakugyan ők ketten maradtak. Mindegyikük betalált a körbe, így újra kellett kezdeni a versenyt. A második sorozat végén már legalább annyian drukkoltak Miskónak, mint ellenfelének. Míg a nagyorrú egyre nyugtalanabbá vált, Miskó arca meg sem rezdült – utolsó dobása súrolta ugyan a karika szélét, de mégis átment rajta.
– Most én jövök! – rikkantott Morgó. – Figyeljetek csak, milyen egy igazi jó dobás!
Hunyorított bal szemével, aztán elhajította a követ, egyenest a karika mellett álló eperfa szélső ágára. Ő maga sem hitte, de Miskó megint legyőzte őt.
– No, majd a lóverseny… ott nem nyerhetsz, nincs is lovad, amin gyakorolhattál – súgta oda gúnyosan a másiknak. – A legtöbb pontot a lóversenyen lehet összegyűjteni, és ott mindenképpen én leszek a győztes.
Miskó csak mosolygott a bajsza alatt. Senkinek nem kötötte orrára, hogy tud ő lovagolni is, mert gyakran segített az erdőmesternek összeszedni az orvvadászok által kirakott csapdákat, és ilyenkor együtt járták lovon az erdőt.
Morgó addig mesterkedett, míg a sorsolásnál Miskónak jutott Villám, a legvadabb, legkezelhetetlenebb paripa. Most is nyugtalanul hányta-vetette magát, senki nem mert a közelébe menni. Senki, csak Miskó. Zsuzska aggódva figyelte az eseményeket, de Miskó megvárta, míg az összes lovat kivezetik a karámból, aztán megállt a kerítés mellett.
– Villám! – szólította a lovat halkan. – Jöjj közelebb, szeretnélek megismerni téged!
A ló egykedvűen kapált lábával, de félfordulatból szemügyre vette az egyenes tartású, szép szál legényt. Komolyan nézett a fiú nyílt, becsületes arcába, s lassan közeledett hozzá.
Miskó meg sem mozdult, amíg a ló oda nem dörzsölte orrát a kezéhez, akkor megsimogatta, megveregette a nyakát. Utána már bátran felülhetett a hátára, és elvezette őt a verseny helyszínére. A tömeg felmorajlott, amikor Miskó megjelent a dombtetőn, mégpedig Villám hátán. Azután elkezdődött a verseny.
– Hajrá Miskó, hajrá Villám! – kiáltott lelkesen Zsuzska, s abban a pillanatban eldördült a startpisztoly.
A nagy orrú legény, Morgó, dühében rávágott ostorával a mellette futó Villám hátára, de ettől a mozdulattól megingott a nyergében, és lemaradt az élen száguldó lovak mögött.
– Ne félj, Villám – súgta Miskó a ló fülébe. – Többé nem engedlek bántani senkinek! Akár nyersz, akár veszítesz, az én lovam maradsz mindörökre!
A ló, mintha megtáltosodott volna, úgy hagyta maga mögött egymás után a többieket… A kanyarban egy ügyes fordulattal még az eddiginél is nagyobb előnyt szerzett, végül elsőként száguldott be a célba.
– Éljen a győztes, éljen Miskó! – kiáltozta a tömeg. Leghangosabban azok ünnepelték, akik eddig gúnyolódtak rajta.
Azután dobpergés következett, és a versenybíró föllépett az emelvényre
– Az új pünkösdi király neve: Kerekes Kiss Mihály. A mai naptól kezdve egy teljes évig ő az első legény a faluban, neki tartoztok engedelmeskedni – hirdette ki ünnepélyesen, majd fejére illesztette a rózsából font koszorút.
– Köszönöm tekintetes uram, ígérem, hogy méltó leszek hivatalomra: amennyire tőlem telik, igazságos leszek, és megpróbálok segíteni a bajba jutott embereken. De most, ha megengedik, ezt a rózsából font koszorút egy szép leány, Zsuzska homlokára illeszteném, akit szívbéli mátkámul választottam.
– Akkor hát megvan a pünkösdi királynénk is – tapsolt a versenybíró, s vele együtt a közönség. – Éljen a felséges pár, járják el most az első táncot!
Abban a pillanatban megszólalt a zene, fiatalok és idősebbek, akinek csak lába bírta, mind táncra kerekedtek. A kör közepén Miskó járta Zsuzskával – soha szebb pár nem volt még, mint ők ketten: pünkösd királya és királynéja.
Itt a vége, fuss el véle…
 

109. MESE 
Tordon Ákos: A kismadár kertje

Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle hallottam:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.
Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.
– Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
– Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.
– Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!
– No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.
Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:
– Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!
A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.
– Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.
– A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.
– Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!
Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.
– Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.
– Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.
– Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.
– Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.
– Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!
Azzal elröppent a kapás emberhez.
– Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.
– Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!
Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:
– Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!
– Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!
A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.
 

108. MESE
Móra Ferenc: A fecskék

Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját. és közben ébresztgetett bennünket:
– Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket!
A tornácról a hajnali csendességben élesen csicsergett be a köszöntő.
Fittyfiritty, fittyfiritty
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki
csicseri, csicseri!
Megjöttek a fecskéink.
Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőművesmester, aki fürgében dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valami:
– Vakolat van-e még?
– Van elég.
– Add errébb!
– Fuss szalmáért, picike!
– Hozom én ízibe!
– Hocc ide!
– Cvikk, cvikk, cvikk!
– Mi tetszik?
– Jó ebéd tetszenék.
– Mi legyen az ebéd?
– Bogaracska, legyecske.
– Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!
Azzal huss! – ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni: szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították őket egy hét alatt úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár. olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.
 

107. MESE
Móra Ferenc: Madarak iskolája

Egy kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.
Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam, hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta a fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan parancsolgatott:
- Gyerekek, csak csicseri! Bátran csak, ficseri!
Hárman szót is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.
- Nem szégyelled magad? - koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak szárnyra kapott a buksi.
- Messze, messze, messze? - kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.
- Erre, erre, erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról
Tízszer tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.
Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta.

Tyúkanyónak is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.
Bizony, bizony, mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!
 

106. MESE
Ugri, és az elvarázsolt erdő titka

Egyszer volt, hol nem volt, talán nem is olyan régen történt, hogy Ugri, a huncut nyuszi sétálni indult. Nos, ebből még nem is kerekedett volna különleges történet, azonban ezen a napon nem a megszokott útvonalon haladt.
Ugri édesanyja minden nap figyelmeztette a kisnyulat:
– Vigyázz, Ugri, le ne térj az útról, ne menj az erdő felé, mert ott veszély leselkedik rád!
Természetesen Ugri nem Ugri lett volna, ha nem azon járt volna egyfolytában az esze, hogy megnézi azt az erdőt, amitől mindenki úgy fél.
– Hiába mondják, hogy a nyulak félősek, én nem vagyok az! – gondolta magában, mikor útnak indult.
Hamarosan el is ért az erdőhöz. Nem akármilyen erdő volt ez, hiszen a fák feketék voltak, a madarakat pedig sosem lehetett látni, csak a hangjukat hallották. Virágok pedig nem nyíltak a fák alatt.
Ugri közelebb lépett, és megpróbált minél távolabb belesni a sűrű rengetegbe. Azonban nem sokat látott, ugyanis az erdő mélyét köd borította.
– Valóban félelmetes – gondolta Ugri -, de én akkor is bemegyek az erdőbe!
A kis nyuszi elindult lassú, csendes léptekkel, nehogy egy óriást vagy egy sárkányt felébresszen. Nem tudta, mire számíthat ebben az erdőben, de mindenre gondolt, csak arra nem, ami a valóságban várt rá.
Mikor elérte a ködös területet, egy kicsit megtorpant, de összeszedte minden bátorságát, és beljebb merészkedett. Hamarosan azonban olyat látott, amit még az álmaiban sem tudott volna elképzelni!
Körülbelül 20-30 lépés után eltűnt a köd, és egy gyönyörű tisztáson találta magát. Ez a tisztás olyan szép volt, amilyet az emberi szem – vagyis a nyuszi szem – még sosem látott.
Káprázatos, illatos virágok borították, melyek a szivárvány minden színében pompáztak. A pillangók boldogan röpködtek és a madarak jókedvűen csicseregtek. Már értette Ugri, miért hallják ők a madarak énekét, miközben nem látnak egyet sem: ezek a madarak olyan boldogan éltek az erdő mélyén, hogy még az erdőből is kihallatszott dallamos énekük.
Ahogy Ugri a tisztás szépségét csodálta, egyszer csak fura kis lényekre lett figyelmes. Olyanok voltak, mint a pillangók vagy talán a szitakötők, de mégsem azok voltak, hiszem közben az emberekre is hasonlítottak.
Amikor az egyik lény megpillantotta Ugrit, azonnal odaszállt hozzá, és köszöntötte:
– Szia, Ugri!
– Szia! Te honnan ismersz engem és ki vagy? – kérdezte a kis nyúl meglepődve.
– Én Szivárványka vagyok, az erdő egyik tündére. Mi mindenkit ismerünk, hiszen például a mi dolgunk, hogy tavasszal kivirágozzon a hóvirág és az ibolya és a fák is, ősszel pedig a fák és a bokrok lehullajtsák az általunk színesre festett lombkoronájukat. Én a szivárványokért vagyok felelős.
– De hogyan élhettek ti itt, amikor mindenki fél az erdőtől?
– Tudod, ez egy régi történet. Elmesélem neked, de meg kell ígérned, hogy titokban tartod a létezésünket, mert ez véd meg minket és a természetet!
– Ígérem, ígérem – vágta rá gyorsan Ugri.
– Rendben, akkor elmesélem – felelte Szivárványka. Réges-régen ez az erdő olyan volt, mint a többi. Annyi különbséggel, hogy a legtöbb erdőben nem élnek tündérek, hogy rejtve maradhassunk. Egyszer azonban emberek jöttek ebbe az erdőbe. Elkezdték kivágni a fákat, a madárfészkek a földre hullottak, a mókusok, nyuszik és a többi erdei állat hirtelen azt sem tudta, hová meneküljön. Már közeledtek a tisztásunkhoz, így mi is veszélyben voltunk. Az akkori királynőnk úgy döntött, hogy a lakóhelyünket körülvevő erdőt sötétségbe borítja. Ettől szerencsére megijedtek az emberek, és nem jöttek többé erre. Sajnos a kint rekedt állatok sem mertek már belépni az erdőbe, de jobbnak is láttuk így, ugyanis a mi létezésünknek muszáj titokban maradnia. Ha velünk bármi történik, akkor a természet nem fog tudni igazodni az időjáráshoz, és nem lesz többé valódi tavasz, nyár, ősz és tél sem. Nem fognak virágozni a fák, nem lesz rajtuk gyümölcs sem és a növények, az állatok szépsége megszűnik létezni. Te vagy az első, aki azóta belépett az erdőbe.
Ugri ekkor megértette, milyen fontos, hogy segítsen megőrizni az erdő titkát és a tündérek létezését. Tudta, hogy a legjobb lesz, ha idejében hazaér és hallgat a történtekről.
– Megígérem Szivárványka, hogy megtartom a titkotokat. Soha nem fogom felfedni! – szólt határozottan Ugri.
Ekkor értette meg Ugri igazán, hogy milyen fontos a bizalom, a barátság és a titkok megőrzése.
A történtek után Ugri megváltozott. Már nem volt az a huncut nyuszi, mint korábban. Persze továbbra is szeretett játszani, de sokkal jobban odafigyelt arra, hogy társainak milyen kívánságai vannak. Igazi, megbízható jóbarát lett belőle, hiszen ő volt a tündérek és az erdő titkának őrzője.
 

105. MESE
Mester Györgyi: Napfényes tavasz

Véget ért a tél, elnyíltak a hóvirágok, a földből kidugták kék fejecskéiket az ibolyák. A napocska, odafenn az égen, egyre fényesebben sütött, de a zöld fűben, a fákon és a bokrokon, nem érződött eléggé a tavasz aranysárga, melegséget árasztó színe. A Földön tett körútja során, Természet apónak is szemet szúrt a dolog. Hogy lehetne ezen változtatni? Min is?! Hát, hogy az élőlények, közöttük az emberek, magukhoz közelebb érezzék a napocska jótékony hatását, szívderítő, arany színét, a tavasz melegét.
Ha valaki felnézett az égre, és rámosolygott a napocskára, az visszanevetett rá. De hát nem lehet egész tavasszal folyton az égre bámulni! A lábunk alá is muszáj nézni, mert ha nem, akkor bizony jön a bukfenc, az elesés. Természet apó elgondolkodott ezen: az ő művészi képességéről, mármint hogy színpompássá tette a környezetet, a földlakók már korábban is meggyőződhettek.
Mivel azonban a tavasz jöttét jelző arany szín, s a napocska melegséget sugárzó ereje még nem volt mindenütt érezhető, Természet apó kitalálta a következőt: előkereste a legjobb ecsetjei egyikét, és előbb rajzolni, majd festeni kezdett.
Hogy miket rajzolt? Hát egy csomó gyönyörű virágot! Amint elkészült az egyik rajzával, ecsetjét rögvest belemártotta a napocskába, és azzal festette aranysárgára a virágot.
Így került az árokpartra „kankalin”, a mezőkre „réti boglárka”, „repce” a szántóföldekre, a vízben ácsorgó fűcsomók – zsombékok – közé pedig „mocsári gólyahír”.
Hogy beköszöntött a tavasz, az emberek által gondozott kertek is színessé váltak, de bizony elkelt a virágágyásokban még egy kis sárga „árvácska”, a kertkapuk mellé pedig a sárga „nőszirom”.Az erdő tisztásain szintén Természet apó ügyes kezének köszönhetően ütötte fel aranysárga fejecskéjét a „tavaszi hérics”.
A ragyogó, melegséget árasztó sárga szín már megvolt, de hogy még szembe ötlőbb legyen a látvány, Természet apó az ecsetjét újra meg újra a napba mártotta, s annak fényességét kölcsön véve, csillogóvá varázsolta a virágok szirmait. Az erdők, mezők, rétek és kaszálók füve, a kertek szépen nyírt gyepe már alaposan be volt pettyezve a sok-sok csillogó, sárga virággal, de akkor Természet apó rájött, hogy a bokrok, a fák még nem kaptak sárgán nyíló, ragyogó virágot.
Kicsit fáradt volt már a munkától, a sok virág megfestésétől. Sőt, ki is melegedett, ami nem csoda, ha az ember a napocska közelségében dolgozik, belőle meríti a sárga színű festéket, na meg a csillogó fényt. De mit volt tenni? Ha már felvállalta, nem akart félmunkát végezni.Közben a megoldást is megtalálta: korai virágzás előtt álltak az akácfák. Természet apó úgy gondolta, a hófehér akácvirágok finom illatot árasztanak, de nagyon egyszerűek. Legyen hát mellettük olyan is, ami nem illatos, ugyanakkor ragyogóan sárgák a virágfürtjei. Így született meg az „aranyeső” nevű fa.
Néhány bokor ágát is telehintette sárga színű, apró virágokkal, és hogy félreértés ne essék, „aranyvesszőnek” nevezte el ezeket a bokrokat. Még mielőtt befejezte volna a nagy munkát, a fehér „tulipánok” némelyikét is sárgára festette, hogy általuk pompásabbak legyenek a kertek, parkok. Amikor letette az ecsetet, maga is rácsodálkozott a látványra, ami valóban szemet gyönyörködtető volt.
Azután felnézett a napocskára, és rámosolygott. A napocska visszamosolygott Természet apóra, mert tudta, hogy ezeket a csodálatos, színpompás sárga virágcsodákat ők ketten, együtt teremtették meg, lehozva ezzel az égről a földre a Tavaszt.

104. MESE
Fésűs Éva: Májusi mese

Dönci, az icipici sün gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete háta, amint a fűszálakon hintáztak.
Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék.
Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:
– Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!
– Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci.
– Le-he-tet-len! – brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.
– Nekem van! – mondta Dönci komoran.
Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:
– Hol szerezted?
– Útközben.
– Rettenetes!
– Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.
– Oszd meg velem.
– Mit?
– Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.
– Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:
– Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?
– Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.
– Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?
– Már nem töröm. Már kitaláltam.
– Akkor meg mi a baj?
– Mégsincs meglepetés.
– Ez érdekes!
– Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!
– Hol vetted?
– Rigó bácsinál.
– Finom ajándék!
– Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: – A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.
– És te?
– Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.
– Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.
– Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét.
– Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió!
– Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.
– És hol a dió?
– Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!
– Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.
– Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.
– Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci.
– A rókával! – bökte ki Dönci.
– Csak nem bántott a beste?
– Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.
– No és?
– Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!
– Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.
– Miből?
– Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.
Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.
– Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is!
Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.
– De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?
Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:
– Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!
– Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!
 

103. MESE
A susogó fák meséje

Valahol messze, ahol az ég egybeolvad a fák koronáival, létezett egy ősi erdő, amit az emberek csak úgy emlegettek: a Susogó Rengeteg. Nem volt térképen, sem útjelző táblán, mégis néhanapján rátalált, aki elég kíváncsi volt, és elég csendes. A Susogó Rengeteg fái mások voltak, mint bárhol a világon. Ők beszélni tudtak – nem szóval, nem kiáltással, hanem susogással. Olyan susogással, mely csak alkonyatkor született meg, mikor már a madarak is leszálltak pihenni.
Az erdő mélyén, egy idős tölgyfa árnyékában élt egy kisfiú, Ábel. Nem volt ő fa, és nem volt madár sem – hanem egy kíváncsi, kalandvágyó gyermek, akit egy vándorló madár vezetett az erdőbe. A fiú egy viharos éjszakán tévedt el az erdei úton, és mikor a villámlás rémisztő képeket festett az égre, hát a madár, egy sárgapettyes fülemüle, egyenest a Susogó Rengetegbe vezette.
Ábel először félt. Az erdő hangja nem olyan volt, mint a város zajai. Itt nem dudált semmi, nem zörgött autó, csak levelek susogtak, ágak roppantak, s a madarak fészkük mélyén csiviteltek álmosan.
– Ki van ott? – kérdezte a fiú egy este, mikor már három napja élt a fák közt.
Egy magas, görbe hátú bükkfa válaszolt először. Ágaival meglendült, s kérge meg-megnyikordult.
– Mi vagyunk, kis vándor. Mi vagyunk, a mesélő fák.
Ábel körbefordult, szemét nagyra nyitotta.
– Tudtok beszélni?
– Nem úgy, mint az emberek. Mi a szél hangját kölcsönözzük, a lombunk rezzenését, s az évszakok emlékét – suttogta egy öreg nyírfa, akinek kérge olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó.
És attól fogva, minden este, mikor már a csillagok kibújtak az égre, s a szél puhán játszott a lombok között, a fák mesélni kezdtek.
Elmesélték a tavaszi virágzás első illatát, amikor a méhek először zümmögtek a réten. Elmesélték, mikor egy réges-régi télben egy barna medve család épített odút a tölgyfa tövében. Meséltek arról is, mikor egy árva őzike könnye harmattá vált a hajnali fényben.
Ábel minden este ott ült a fülemüle társaságában, hallgatta a fákat, és nem csak a történeteket tanulta meg, hanem hallani is: meghallani a szél hangjában a szavakat, a lombok között megbúvó gondolatokat.
– Miért meséltek nekem? – kérdezte egyszer.
– Mert figyelsz – felelt egy sovány nyárfa. – És aki figyel, az képes megőrizni a világ emlékeit.
Egy napon, mikor Ábel már hetek óta ott élt, a fák azt mondták:
– Itt az idő, hogy hazatérj. Vigyél magaddal minket is, ne a törzsünket, nem a leveleinket, hanem a meséinket.
Ábel szomorúan, de tudta, hogy el kell indulnia. A fülemüle elkísérte az erdő széléig, ahol a világ ismét zajos és színes lett. Visszament a városba, szülei karjába, a megszokott mindennapok közé. De a fák szavai ott susogtak a fülében minden éjjel.
És attól kezdve, Ábel mesélni kezdett. Először csak a testvérének, aztán az iskolában, később könyvekbe írta mindazt, amit a Susogó Rengeteg megtanított neki.
S aki meghallotta ezeket a meséket, annak a szíve megnyílt egy kicsit. Némelyek még az erdőségek felé is vetettek egy pillantást, hátha ott, a távoli lombok között, egyszer majd meghallják a fák susogását is.
Mert aki jól figyel, bizony, meghallhatja. Csak csendben kell maradni… és hinni a mesékben.
 

102. MESE
Az erdei álomfa meséje

Egyszer régen, a Kerek Erdő mélyén élt egy kedves, kis nyuszi, akit Pöttömnek hívtak. Pöttöm imádta az erdőt, ahol barátai, a madarak, mókusok és sünik éltek. A napok mindig izgalmasak voltak, tele játékkal és kalanddal. De amikor leszállt az este, és a hold fényesen világított a fák között, mindenki lassan álomba merült – kivéve Pöttömöt.
Pöttöm sosem tudott könnyen elaludni. Hiába volt fáradt a sok szaladgálástól és ugrándozástól, esténként csak forgolódott a kis fészkében, és nem jött az álom.
Egyik este, amikor a többi erdei állat már rég álomba szenderült, Pöttöm felállt, és kilépett az erdő tisztására. A holdfény lágyan szórta sugarait a fákra, a levelek halkan susogtak a szélben. Pöttöm körülnézett, és sóhajtott egyet.
– Bárcsak én is el tudnék aludni – mondta magában.
Ekkor azonban egy halk, kedves hang szólalt meg a közelből.
– Miért nem próbálkozol az Álomfánál? – kérdezte a hang.
Pöttöm körülnézett, és meglátott egy fényesen ragyogó kis tücsköt, aki vidáman ült egy fűszál tetején.
– Az Álomfa? – kérdezte Pöttöm csodálkozva. – Mi az?
A tücsök mosolygott.
– Az Álomfa az erdő legkülönlegesebb fája. Ha oda mész, és kéred, hogy segítsen, könnyű álmot hoz rád. Csak kövesd a holdfény útját, és megtalálod!
Pöttöm szemei felcsillantak. Azonnal elindult a tisztáson át, követve a holdfény által megvilágított kis ösvényt. Ahogy egyre beljebb ment az erdőben, a fák lassan suttogni kezdtek, mintha üdvözölnék őt. Végül, egy tisztás közepén, megpillantotta az Álomfát.
Az Álomfa nem volt olyan, mint a többi fa. Hatalmas ágai úgy terültek el az égen, mint egy puha takaró, levelei pedig finoman világítottak a sötétben. Pöttöm áhítattal állt meg előtte.
– Szia, Álomfa! – szólt halkan. – Segítenél nekem elaludni?
Az Álomfa levelei lágyan megzörrentek, mintha válaszul bólintott volna. A fáról apró, fényes levelek kezdtek hullani, és lassan Pöttöm köré szálltak, mintha egy varázslatos takarót szőnének köré. A levelek simogatóan puhák voltak, és ahogy Pöttöm hozzájuk ért, hirtelen érezte, hogy a szemei egyre nehezebbek lesznek.
Az Álomfa mély, nyugtató hangon suttogott:
– Nyugodj meg, kedves kis nyuszi. Engedd, hogy a szellő ringasson, és a holdfény vigyázzon rád. Álmodj puha rétekről, virágzó mezőkről és barátaidról, akik mind melletted vannak.
Pöttöm lassan leheveredett a fa tövében, és érezte, hogy a fáradtság szétárad a testében. A levelek gyengéden betakarták, és ahogy behunyta a szemeit, már látta is maga előtt az álmokat. Ott voltak a mókusok, a madarak, és a kis sün, mind boldogan játszottak vele a réten.
Az Álomfa halkan suttogott tovább, miközben a szellő lágyan lengette az ágait. A csillagok fénye kacsintott le az égből, mintha ők is álomba ringatták volna Pöttömöt.
– Álmodj szépet, kicsi nyuszi – suttogta az Álomfa. – Holnap új nap virrad, tele kalandokkal és örömmel.
És Pöttöm, most már nyugodtan és békésen, mély álomba merült, a legszebb álmokat látva, amit az Álomfa hozott neki. Az erdő körülötte csendes volt, és az egész Kerek Erdő álomba szenderült, tudva, hogy az Álomfa mindannyiuk álmát őrzi.
 

101. MESE
Galambos Bernadett: Kéregmanó

Kéregmanó a Nagy Öreg Tölgyben szundikált. A hőscincért kérte meg, hogy ébressze már fel, ha itt lesz az újabb kéregújítás ideje, mert nagyon szeretett lustálkodni.
Ugye nem is gondoltad, hogy ilyen manók is léteznek!
Akkor én most megsúgom neked, hogy minden fában lakik egy manócska.  Nagyon fontos dolga van ott mindegyiknek. Ha eljön a megfelelő idő, óvatosan, nagyon picit megrepeszti a fák kérgét, hogy azok  tudjanak nyújtózkodni egy jót. Mert ahogy nő a fa, kicsi lesz neki a kéreg, mint egy szoros kabát. Képzelheted milyen keservesen nyöszörögne odabent, ha nem sóhajthatna, amikor megsimogatja őt a tavaszi szél, vidáman, boldogan, vagy szomorúan, amikor lombja fölött integetnek a vadludak. Akkora hangzavar lenne a fák nyöszörgéséből ezen a kerek világon, hogy még a madarak csivitelését sem hallanád meg.    Nagy feladatuk van ezért a kéregmanóknak. Minden hónapban fogják fanyűvő késüket, óvatosan apró sebet ejtenek a fák kérgén, varázsmondókát mormolnak, hogy ne fájjon a vágás. Előfordul, hogy bekenik gyantával is, mert így gyorsabban forrad.  Amikor végeztek színes hálósapkát öltenek és elbújnak valamelyik repedésben aludni. A fák pedig nyújtóznak egy kicsit. Felsóhajtanak és azt mondják: de jó, növesztek magamon egy pindurkát! Hát igen!
A Nagy Öreg Tölgy csak várt és várt. Nagyon szorította már a kabátja. Türelmetlenségét még egy szú is fokozta, aki folyton kellemetlenül csiklandozta. De neki nem volt kedve azt mondani, hogy: hi, hi, hi, sem azt, hogy: ha, ha ,ha.  Legszívesebben sóhajtott volna egy nagyot, mert itt volt a tavasz, de nem mert.  Nagyon szorította már a kabát.
Kéregmanó persze csak aludt és durmogott és horkolt tovább. Öreg Tölgy először arra gondolt, hogy megcsiklandozza a talpát, de nem érte el.  Próbált mocorogni, dülöngélni egy kicsit, de a manó ettől még hangosabban horkolt.  Persze a hőscincér sem volt sehol. „Semmirekellő”- gondolta a tölgy.
„Ha nem segít rajtam valaki én mindjárt megpukkadok!” –kiabálta mérgesen.
A Tavaszi Szél hallotta meg elsőnek a zsörtölődését.
–    Hogy segíthetnék rajtad ? – kérdezte tőle.
–    Ébreszd fel kérlek ezt a haszontalan Kéregmanót! – könyörgött a fa.
–    Hol keressem őt, merre? – súgta a szél.  Azt hiszem alul bújt el valahol ez a cudar, keresd meg őt, kérlek!
A Tavaszi Szél  óvatosan bekukucskált minden résbe, redőbe. Tudjátok mennyi  rés , zegzug van egy öreg tölgyfán? Belefáradt egy kicsit a keresésbe. Már majdnem föladta a dolgot, amikor a legkisebb lyukban megpillantott egy tarka, színes sapkát, meg egy pindurka talpat csíkos zoknival a lábán és egy piros kabátkát. Óvatosan megcirógatta, de semmi sem történt.  „Ajjaj! – gondolta, na megállj hétalvó!”
Elrepült a somfavirághoz, jó nagyot szippantott belőle, aztán megállt a pici rés bejáratánál és azt mondta: ”Ha-ha-hapci!”
Kéregmanó akkorát ugrott, hogy nőtt egy  nagy búb a fején. Aztán kidörzsölte szeméből az álmot és körülnézett, majd hangosan felkiáltott: „Azt a bodzavirágos tekeredett csigaházát, hát én elaludtam!”
Gyorsan fogta fanyűvő kését és apró sebet ejtett a tölgy kérgén, elmormicolta álmosan a varázsigét. A tölgy  nyomban sóhajtott egy nagyot: „Ej de szép a világ!”– gondolta. Aztán lassan elkezdett növekedni, és már nem is haragudott a manóra, hiszen mindenki hibázhat … legalábbis egyszer.
Bár tudnotok kell, hogy azóta a hőscincér nem szívesen látott vendég a tölgyfán, mégis újra és újra felkeresi őt, hogy édes nedveit kortyolgassa.  De a tölgy és a manók nem haragtartók. Ugye, te sem?
 

100. MESE
Fésűs Éva: A büszke tölgyfa

Volt egyszer a köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn.
A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
-Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis megpróbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibujni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek!
Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? – csóválta fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge! Ügyesen kiemelte, és – volt, nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében.
A tölgyfa felsóhajtott: – Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdte, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!… Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.
A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak fel:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
 

99. MESE
Mester Györgyi: Mása és a medvehagyma

Sűrű erdő közepén, kék tavacska mellett, égbetörően magas hegy gyomrában, tágas barlangban éldegélt a medvecsalád: Pása, a folyton dörmögő medve papa, Dása, a mindenkihez barátságos medve mama, és huncut kicsi medvebocsuk, Másenka.
Dása, a medve mama, igen gondos szülő volt. Mindig ügyelt arra, hogy még élelemszerző körútjukon se tévessze szem elől a kis mackólányt. Együtt szemezgették a bokrokról a bogyókat, terméseket, kutatták fel erdő szerte az ehető fűféléket, gumókat és gyökereket.
Néha az apróbb-nagyobb gerinceseket is levadászták, már csak ilyen a medve étvágy.
Medve mama nem ritkán otthon készítette el családja számára az aznapi ennivalót. Mindnyájan ínyencek voltak, szerették a finom ízeket, a fűszeres harapnivalókat.
Elérkezett az Anyák napja, amit az erdő lakói is meg szoktak ünnepelni. Dása mamának ez alkalomból tengernyi tennivalója akadt a barlang körül, emellett egy
különleges ebédet is akart készíteni a családjának. Mindenféle élelem volt már odahaza,csupán egy ízesítőszer, a medvehagyma hiányzott a főzéshez.
Mása korábban még sohasem járt az erdőn egymagában, de mivel már nem volt olyan kicsi és gyámoltalan, a mamája rábízta a fűszer beszerzését.
Mása örült a megbízatásnak, mert így legalább valami ajándékot adhatott az édesanyjának, a segítségét, hogy elmegy a fűszerért.
Az anyukája elmagyarázta neki, merre induljon, hol keresse, és miről fogja felismerni a növénykét. Leírta, hogy hosszúkás, harsány zöld levelei vannak, de nem ám olyan vékony, lándzsa alakú, mint a fűé, hanem kicsit hasas a levél, ami hegyes csúcsban végződik. Általában párosával, egy-két levél található egy tövön. Jó a szaga, finoman csiklandja a medveorrot. Biztosan nem fogja elvéteni, csak hozzon belőle egy szép, nagy csokorral az ebédhez.
Másenka jó darabig elidőzött, medve mama már éppen aggódni kezdett érte, amikor a kicsi bocs feltűnt a barlang bejáratánál. Mancsát a háta mögé dugva, mosolyogva közeledett.
Lelkendezve mesélte a mamájának, hogy messzire kellett mennie a hagymáért, azért késett, de visszafelé már nagyon sietett, hogy minél előbb hazaérjen. Tágas tisztás közelében talált a szép, zöld levelekre, amelyek sűrűn beborították a fák alját.
Már messziről érezte a fűszeres, jó illatot. Ám érdekes módon, nem csak ő, a méhecskék is körbedongták a leveleket. Alig tudta elhessegetni őket. Azért sikerült csípések nélkül megúsznia, és jó sokat szedett a hagymából.
– No, mutasd, had lássam, mennyi finomságot sikerült hazahoznod – kérte a mamája.
Ekkor Másenka elővett a háta mögül egy gyönyörű csokrot, ami telis-teli volt zöld levelekkel, és hófehér csengettyűvel megszórt, illatos virágokkal. Átnyújtotta a mamájának.
– Ügyes voltam, ugye, hogy ennyi medvehagymát sikerült szednem? – kérdezte.
Medve mama elnevette magát.
– Csak azt felejtettem elmondani neked, hogy még véletlenül se téveszd össze a
gyöngyvirág levelével a hagymát – mondta mosolyogva. – De sebaj. Úgy veszem,
kedves meglepetést kaptam tőled Anyák napjára. Egy illatos csokor gyöngyvirágot.
Köszönöm! – Ezt azonban nem a fazékba, hanem a vázába tesszük.
Aznap nem került medvehagyma a finom ünnepi ebédbe, azonban soha nem érzett, kellemes illat lengte be az egész barlangot. És ettől lett még különlegesebb és emlékezetesebb ez az Anyák napja.

98. MESE
A virág, amely csak anyának nyílt

A dombok ölelésében, egy aprócska faluban élt egy Lilla nevű kislány. Lilla haja olyan volt, mint az aranyló búzamező nyáron, a szeme pedig tisztán csillogott, mint az eső utáni égbolt. Egy dolgot szeretett a legjobban a világon: az édesanyját.
Egy tavaszi délután, amikor a kert végében pitypangok bólogattak a szélben, Lilla különös dolgot talált a kerítés mellett. Egy pici, aranyló mag hevert a földön. Nem volt nagyobb egy harmatcseppnél, mégis furcsán melegnek érződött a tenyerében.
– Milyen szép kis mag vagy! – suttogta Lilla. – Vajon mi lesz belőled?
Ahogy kimondta, mintha a mag egy pillanatra finoman felragyogott volna.
Lilla azonnal eldöntötte, hogy elülteti. Puha földet kapart neki a kert napos sarkában, óvatosan betakarta, majd meglocsolta friss kútvízzel.
– Ígérem, vigyázni fogok rád – mondta komolyan.
Másnap izgatottan rohant ki a kertbe. A föld azonban változatlan maradt. Harmadnap, negyednap is hiába várta a kis zöld hajtást.
– Talán több víz kell neki – töprengett, és még gondosabban locsolta.
Ám a mag nem mozdult.
Lilla egy este szomorúan ült a konyhaasztalnál.
– Anya, azt hiszem, nem fog kinőni a virágom – sóhajtott.
Édesanyja megsimogatta a haját.
– Vannak magok, amelyek türelmet kérnek – mondta mosolyogva. – És vannak, amelyek nemcsak vizet és napfényt igényelnek.
– Hanem mit? – kérdezte Lilla.
– Szeretetet – felelte az édesanya csendesen.
Lilla elgondolkodott. Másnap nemcsak meglocsolta a földet, hanem le is telepedett mellé.
– Tudod – kezdte halkan –, anyukám a legkedvesebb a világon. Mindig megvigasztal, ha szomorú vagyok. És a palacsintája is a legfinomabb.
Ahogy beszélt, a nap sugarai aranyhidat vontak a kert fölé. De a föld még mindig mozdulatlan maradt.
Teltek a napok. Lilla minden délután mesélt a magnak: az iskolai élményeiről, az álmairól, s arról, mennyire szereti az édesanyját. Néha még meg is ölelte a földkupacot.
Egy reggel különös dolog történt. Lilla anyukája ment ki először a kertbe, hogy friss mentát szedjen a teához. Ahogy elhaladt a kis ültetés mellett, észrevett valamit.
Egy halványzöld hajtás kandikált ki a földből.
– Lilla! – hívta csodálkozva.
A kislány mezítláb szaladt ki.
– Kinőtt! – kiáltotta örömében.
Ám ahogy közelebb hajolt, a hajtás mintha kissé visszahúzódott volna. Lilla meglepetten pislogott.
– Anya, nézd csak meg te is közelebbről! – kérte.
Az édesanyja leguggolt a növény mellé. Ahogy mosolyogva ránézett, a hajtás hirtelen növekedni kezdett. Szára megerősödött, levelei kibomlottak, majd egyetlen bimbót nevelt.
– Ez varázslat! – suttogta Lilla.
A bimbó lassan, ünnepélyesen kinyílt. Szirmai lágy rózsaszínben tündököltek, közepén aranyfény ragyogott, mintha apró napkorong lenne. Illata betöltötte az egész kertet.
Lilla ámulva nézte.
– Miért most nyílt ki? Hiszen én gondozom napok óta!
Az édesanya elérzékenyülve simította meg a virágot. A szirmok mintha felé fordultak volna.
Ekkor Lilla megértette.
– Ez a virág… téged szeret – mondta halkan
És valóban: amikor Lilla közelebb hajolt, a virág kedvesen ringatózott, de teljes pompájában csak akkor ragyogott, amikor az édesanya állt mellette.
– Talán azért nőtt ki – mondta az anya –, mert te valódi szeretettel gondoztad. De nyílni annak nyílik, akinek a szívedből meséltél rólam.
Lilla elmosolyodott. Rájött, hogy a szeretet olyan, mint a napfény: láthatatlan, mégis életet ad. Ő ültette el a magot, ő locsolta és óvta, de az a szeretet, amelyről nap mint nap beszélt, az édesanyjához vezette a virágot.
Attól a naptól kezdve a különleges növény minden tavasszal kivirágzott. Más nem is láthatta teljes szépségében, csak az édesanya. De Lilla szívében nem volt irigység – csak melegség és büszkeség.
Mert tudta, hogy a legszebb virág az, amelyet a szeretet nyit ki.

97. MESE
Mese az eltévedt kisverébről

A fészekben kikeltek a tojások: öt verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.
Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
- Befogadsz a fészkedbe? – kérdezte a kisveréb.
- Befogadlak, háp-háp…- mondta a vadkacsa.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp…- mondta a vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú…buk…buruk…- turbékolt a galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem melengetlek, kruuú…buk…buruk…- mondta a galamb.
A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.
- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? – kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu – huhogott a bagoly.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem etetlek meg, uhuuu – mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár – szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.
 

96. MESE
Petrolay Margit: A legszebb vasárnap

 
Járt az óvodába egy kisleány: Zsuzsikának hívták. Piros szalagot hordott a hajában, és piros volt a köténye is. Ennek a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres.
Zsuzsika nagyon vigyázott rá, a világ minden kincséért el nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában már egy forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.
– Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.
Pedig akkor még éppen csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán. Jaj, hol van még anyák napja?!
Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebből megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.
Mindennap elővette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt, nem hiányzott belőle semmi.
Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez:
– Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?
– Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.
– Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!
– Jaj, Katika, bizony rosszul tudod! – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!
– Én tudom! – kiáltotta Danika. – Vasárnap lesz.
– Vasárnap! Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?
De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:
– Anyák napja lesz, óvó néni, kérem!
– Az bizony! – felelte az óvó néni. – Verset is tanulunk, szép köszöntőverset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!
Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.
Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de mégse ment haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a kirakatban egy szív színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjának.
Elő is vette a lyukas kétfillérest, és kitette a pultra.
– Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.
– Jaj, Zsuzsikám – mondta a boltos néni –, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!
De Zsuzsikának nem volt másik pénze, hát azt gondolta magában: „Akkor inkább megveszem a selyemkendőt, amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a cukorkaszívért.”
Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt:
– Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!
– Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi –, szaladj haza másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked visszaadni!
– Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika – legfeljebb nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a selyemkendő is tele van szívekkel.
De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen neki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának a szép, tarka selyemkendőt.
Elbúsulta magát Zsuzsika. Hiába van a szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja neki felváltani! És elindult hazafelé nagy búbánatosan.
Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak. Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután arra ment haza az óvodából.
Meg is szólították:
– Mit búsulsz, Zsuzsika?
– Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és én semmi sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!
– Ne búsulj, Zsuzsika! – vigasztalták őt a százszorszépek –, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!
– Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékra valót összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsúzott a virágos réttől, és indult volna haza a kis bokrétával. De akkor hirtelen elszontyolodott, majdhogy sírva nem fakadt:
– Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?!
Belenyúlt a kötője zsebébe Zsuzsika, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben…
Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére elveszett, és Zsuzsika örömében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen holnap anyák napja lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszönti fel édesanyját az év legszebb vasárnapján…

95. MESE
Berta Kata: A Föld meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világűrben egy bolygó. Messziről úgy nézett ki, mint egy kék üveggolyó. Irigykedve nézett rá a többi égitest, mert olyan gyönyörű volt.
A Nap nagyon- nagyon büszke volt rá, hiszen Õ melengette fényével minden reggeltől estig. Ápolta, nevelgette, figyelte, hogyan fejlődik rajta az Élet…
Gyönyörű kékségét a Földet borító tengerek, folyók, tavak adták. Smaragdszínben zöldelltek az erdők, mezők…, barnállottak a felszántott földek…, az állatok mozgalmassá tették.., az emberek pedig annyit használtak belőle, amennyire életükhöz szükségük volt. Mikor a Nap beküldte fénysugarait a felhők alá mélyen, azok vígan jelentették, hogy a Földön minden rendben! Színpompásan virítanak a virágok, a fák termései éretten kínálják magukat, a vizek lakói vígan lubickolnak a kristálytiszta tengerekben, majmocskák ugrándoznak a fákon, minden élőlény boldogan éli világát.
Egyszer aztán megváltozott minden!!!
Az Ember, aki nagyon régóta békességben élt a növényekkel, állatokkal, hirtelen önzővé vált. Kényelmesen, bőségben akart élni, nem érdekelte, milyen hatása van új életének a  Földre.
Ha fázott, kivágta a fákat, hogy azok tüzénél melegedjen, de nem ültetett helyettük másikat! Kihalászta a vízből a halakat mert éhes volt, de nem nevelt helyettük újakat .Leszakította az édes gyümölcsöket, de nem ápolta a termést adó növényeket, hogy teremhessenek újra. Önzése egyre nőtt!
Nagy házakban akart élni. Szép ruhákban akart pompázni. Gyorsan el szeretett volna jutni bárhová a Földön. Már nem volt elég a saját lába, járműveket talált ki magának. Nagy gyárakat épített, amiknek kéményéből dőlt a füst a tiszta levegőbe. A nagy hajóiból mérgező olaj szivárgott a tengerbe, felelőtlenül szétszórta a sok szemetet, levadászta az állatokat, és elfoglalta a helyüket.
A FÖLD SZENVEDETT!!!
A róla visszaverődő fényhírnökökkel a Naphoz kiáltott segítségért!
“Segíts! Az Ember észre sem veszi és elpusztít engem!!! Segíts kérlek, hogy megtisztulhassak, míg nem késő!!”
A Nap nagyon féltette a Földet, és folyton keresett, kutatott, mert nem tudta, hogyan segíthetne rajta.
Egyszer az egyik fényhírnök izgatottan jelentette: “Nap! Napocska! Találtam valakit, aki segíthetne a Földnek életben maradni! Igaz, KICSI…. az emberek gyereknek hívják, de nagyon sok van belőle! Képzeld! A gyerekek szeretik a Földet! Meglocsolják a virágokat, el ne hervadjanak. Télen a madárkáknak etetőt készítenek, éhen ne haljanak! Imádják az állatokat, símogatják, mosdatják, etetik őket, játszanak velük. Nem dobálják szét a szemetet! Sokat járnak az erdőbe, de nem tördelik az ágakat! Tudnak fára mászni, kedvesek, mosolygósak, szorgalmasak és legszívesebben folyton vízben lubickolnának a halacskákkal. Õket kérd meg, hogy segítsenek a Földnek megtisztulni, életben maradni!”
A Nap megértette az üzenetet és nem keresett tovább. Érezte, hogy a gyerekekre van szükség, és minden erejével Õket kezdte tanítani: Színpompás virágokat szórt a lábuk elé, hogy a gyerekek megszokják a szép színes növényeket maguk körül.Egész nyáron egészségesre sütötte kis testüket, hogy legyen erejük télire. Titkos üzeneteket súgott a fülükbe, hogy lássák milyen gyönyörű a természet amely szebbé teszi életüket és védjék minden erejükkel otthonukat a Földet.
A Nap nem csalódott. A gyerekek megértették, milyen nagy feladat vár rájuk. Azóta szorgalmasan gyűjtik a szemetet, az óvoda kertjébe növényeket ültetnek, magocskákat keltetnek, kis kezük munkáját figyelemmel kísérik, minden saját termésüknek örülnek. Enni adnak az állatoknak, ha fészekből kiesett madárkát találnak, segítenek visszatenni a helyére.
A Nap megnyugodott. Gyors fényhírnököt küldött a Földhöz, biztató üzenettel:
“Ne félj KINCSEM! Megmenekülsz! Elhasznált, szenvedő tested védi sok-sok gyermek!Okos felnőtté cseperednek majd, és nem felejtik el mennyi szép élményt kaptak tőled, amikor még kicsik voltak. Ha majd felnőttek lesznek, akkor sem fognak cserbenhagyni téged. Megtisztítanak, és megtanulnak úgy élni rajtad csodaszép KÉK BOLYGÓ, hogy ne fájjon neked!”

94. MESE
Kniznerné B. Szilvia: Természetfalva megmentése

Jó néhány évvel ezelőtt Természetfalva egy gyönyörű, egészséges lakóhely volt.
A fák csak úgy roskadoztak a lombjaikon alácsüngő hatalmas, zöld levelek és termések alatt. A virágok illatát az egész faluban érezni lehetett, mintha valami varázslat tette volna.
Nyáron a gyerekek naphosszat kint szaladgáltak a virágokkal borított, zöld mezőn és olyan hangosan kacagtak, hogy belezengett és velük örült az egész környék. Mondogatták is az öregek, hogy addig jó, míg van min nevetni és a gyerekek így tudnak viháncolni. Akkor még nem is sejtették, hogy eljön majd az idő, mikor minden megváltozik és Természetfalva már nem lesz a régi.
Nyúl Peti az iskolába igyekezett, de igazán késésben volt, ezért átvágott az erdőn, hogy egy kis időt spóroljon magának. Először fel sem tűnt neki a fák furcsa kinézete, de amikor éppen az orra elé esett egy nagyobbacska faág, ijedten megállt és felnézett. Hosszú fülei reszkettek és még a szemét is eltakarta egy pillanatra. Aztán újból felpillantott és ámulva vette észre a természet különös változásait.
Bár már javában tavasz volt, a fák lombjai mögül tisztán látni lehetett az égboltot, mert csak imitt-amott volt egy-egy levél rajtuk. Vagy is inkább levelecske, hiszen cseppet sem hasonlítottak az azelőtti, medvemancs nagyságú levelekre. És maguk a fák pedig mind korhadtak, betegek voltak.
Nyúl Peti a fejét rázva felsóhajtott és ijedten futott az iskolába, hogy elmesélje a többieknek is amit útközben tapasztalt.
– Nocsak, nocsak! – fogadta Petit Szende Őz tanárnéni – Hol jártál? Az óra már elkezdődött.
Nyúl Peti lihegve ment közelebb a tanárnénihez és kézzel-lábbal mesélni kezdett.
– Elaludtam, ezért kicsit késve indultam el az iskolába. Az erdőn jöttem keresztül, hogy hamarabb ideérjek. De alighogy beértem a sűrűbe, egy óriási ág esett elém. Nagyon megijedtem, de azért bátran megnéztem a fát. De amit láttam… Az egész erdő olyan különös. A fák úgy néznek ki, mintha betegek volnának, és alig vannak leveleik.
Őz tanárnő gondterhelten bólintott és megsimogatta Peti buksiját.
– Sajnos nem csak a fákkal van baj. A virágok, a termések, a föld, a víz, a levegő, sajnos mindezek betegek.
Az osztályban zúgolódás támadt és a gyerekek értetlenkedve adtak hangot véleményüknek.
– Tegnap láttam a patakot. – állt fel a székéről Mókus Juci – Valami furcsa fekete folyadék folyt benne. Pedig a mamám azt mesélte, hogy a patak mindig tiszta volt.
– Én a minap egy halom szemetet láttam kiöntve az út mellett, Természetfalva határában. – kiabált előre Róka Berci – A papám káromkodott is, olyan mérges volt a szemetelőkre.
– Bizony, bizony! – Őz tanárnéni széttárta a karját.
– De ez nem volt ám mindig így. Azelőtt, mikor még Természetfalva a virágkorát élte, minden egészséges és szép volt. A lakók boldogan éltek és minden olyan csodásan nézett ki.
Aztán a világ változni kezdett, és ez Természetfalvát is érintette. A közelben felépülő gyárak szennyezik nem csak a mi falunk, de a környék összes településének a levegőjét. Az autók füstje, az eldobált szemetek, a folyókba, patakokba öntött szennyező anyagok, a hanyagság mind-mind megbetegítik a környezetünket.
A növények, amik a levegőt tisztítják nem képesek megnőni és terméseket, leveleket növeszteni, mert szennyezett a talaj, amiben élnek, és ahonnan a gyökereik felszívják a vizet. És ha beteg a környezetünk, lassan majd mi magunk is betegek leszünk.
A gyerekek ijedten ugráltak fel a helyükről és odagyűlve Őz tanárnéni köré, egymást túlkiabálva adtak hangot véleményüknek.
– Tennünk kell valamit! Nem hagyhatjuk! Nem akarunk mi is betegek lenni! Tisztítsuk meg a környezetünket! – ilyen és ehhez hasonló bekiabálásoktól volt hangos az osztályterem.
Őz tanárnéni csendre intette a diákjait, majd így szólt.
– Örülök, hogy felelősséget éreztek és tenni akartok valamit. Éppenséggel lenne is mit. – a tanárnéni megsimogatta az állát és néhány percig elgondolkodva nézett körbe, majd felsóhajtva csípőre tette a kezét – Matematika óra helyett, menjünk és tegyük meg azt, amit még tudunk. De készüljetek fel, mert igen fáradtságos és nehéz feladat vár ránk.
A gyerekek éljenezve rohantak volna kifelé, de a tanárnéni megállította őket, hogy elmondhassa mindegyikőjüknek a feladatát.
Először is az egész osztályt hazaküldte ásóért, kapáért, gereblyéért, vödörért és locsolókannáért, ő pedig elszaladt Szarvas papához, a polgármesterhez, hogy megbeszélje vele a hulladékgyűjtés, faültetés és a patak dolgát. Mire visszaért az iskolába, már a gyerekek jó része is megérkezett, de nem egyedül.
– Az anyukám is eljött. – pironkodott el Sün Marci – Nem tudtam lebeszélni róla.
– Ennek szívből örülök, hiszen most minden segítő kézre szükségünk van. – felelte Őz tanárnéni, és megkoppintotta Marci orrát.
– Az én szüleim is eljöttek segíteni. – húzta ki magát ettől felbuzdulva Mókus Juci – És ahogy láttam, Berci és Luca anyukája is jönni fog.
Őz tanárnő boldogan elmosolyodott.
– Ez nagyon dicséretes, mert így látszik igazán, hogy mindenki számára fontos Természetfalva.
Mikor már az egész osztály visszaért az iskolába a szerszámokkal együtt, Őz tanárnéni irányításával elindultak, hogy Természetfalvát bejárva megszépítsék, lehetőségeikhez képest meggyógyítsák a környezetüket.
Legelső feladatként az eldobált, elhajigált szemetet szedték össze vödreikbe, persze gumikesztyűben, amit Róka Berci apukája hozott és osztott szét. Majd a szemetet az iskolaudvarán gyűjtötték össze egy kupacban. Olyan ügyesen és lendületesen dolgoztak, hogy alig másfél óra alatt egy hatalmas hegynyi hulladék gyűlt össze.
Néhányan tovább szedték a szemetet, de mások már nekiálltak, hogy az út mentét teleültessék fákkal. A tanárnéni Őz Sziszikével, Róka Bercivel és Róka papával elment a faiskolába, hogy elhozzanak néhány facsemetét, virágokat. És míg Sziszike örömmel cipelte a virágokat, addig Berci értetlenkedve nézett a tanárnénire.
– Minek ez a sok növény? Ha elültetjük őket, úgyis kipusztulnak.
– Minél több a növény, annál tisztább lesz a levegő. – világosította fel a kisdiákját Őz tanárnéni – Azonban nekünk is oda kell figyelnünk, hogy sokáig tudjanak élni és segíteni nekünk a környezetünk tisztán tartásában. Óvnunk, gondoznunk, ápolnunk kell őket.
Nem szabad szemetelnünk vagy bármi szennyezőt kiöntenünk. És ha észrevesszük, hogy más ezt teszi, azt jeleznünk kell Szarvas papának a hivatalba, és ő majd intézkedik. Beszéltem vele amíg ti a szerszámokért voltatok, és megígérte, hogy ma délután a Hód csapat a patakot is megtisztítja a szeméttől és a kiöntött olajtól. Így a fák hamarosan már a tiszta vizet ihatják.
Sajnos mi egyebet nem tehetünk, mert túl kevesek vagyunk megóvni az egész földet. De legalább ezért a kis darabért, ami a sajátunk, meg kell tennünk, amit csak lehet.
Róka Berci megértően bólintott és sietve vitte a facsemetéket az út szélén dolgozó társaihoz és azok szüleihez, akik addigra már felásták és felkapálták a területet.
Miután elültették a fákat és a virágokat, alaposan meg is locsolták őket folyóvízzel. Ám Peti és Berci nem elégedtek meg ennyivel.
– Mi lenne, ha felhívnánk mindenki figyelmét a környezetvédelemre?
– Mire gondoltok? – nézett rájuk érdeklődve a tanárnéni.
– Csináljunk nagy táblákat és tegyük ki a faluba mindenhová. – felelte Berci.
– Ne szemetelj! Óvd a környezetedet! És ehhez hasonlókat. – kontrázott rá Peti.
A tanárnéninek tetszett az ötlet. Így az elkövetkezendő óra azzal telt, hogy megtervezzék, és elkészítsék a tábláikat.
Láttál már te is ilyen vagy ehhez hasonló táblát? Akkor jusson eszedbe, hogy ezeket Természetfalva elkötelezett, környezetvédő kisdiákjai készítették, hogy ne csak a saját falujukat óvják a környezetszennyezésektől, hanem a tiédet is.

93. MESE
Orgoványi Anikó: Földanya napja

– Jó reggelt, hétalvók! Brekeke! Iszkiri gyík! Lepke Lenke! Ébresztő! Keljetek fel! – brekegte Béka Réka a patakpartról, hogy felébressze barátait.
– Mhmm! Hagyjál békén! – morogta mérgesen Iszkiri gyík, és a másik oldalára fordult.
– Még alszom! – nyafogta Lepke Lenke, és mélyebbre fúrta magát a harangvirág szirmai közé.
– Ne lustálkodjatok már! Hasatokra süt a nap! Felkelni, egy-kettő! – biztatta barátait tovább Béka Réka, és friss vizet fröcskölt feléjük a patakból.
– Hé! Nem ér locsolkodni! Nincs Húsvét! – tiltakozott Iszkiri.
– Hagy abba a fröcskölést Réka! Nedves szárnyakkal nem tudok repülni! – kényeskedett Lepke Lenke, de Béka Réka nem hagyta magát lerázni.
– Tudjátok-e milyen jeles nap van ma? – kérdezte.
– Mi? Nyeles nap? Milyen nyeles nap? – kérdezett vissza Lepke Lenke, félreértve a kérdést.
– Nem nyeles, hanem JELES! Azt jelenti, hogy fontos nap, olyan ünnep féle! – magyarázta Réka.
Iszkiri gyík felkapta a fejét a hírre.
– Valakinek talán a születésnapja van? – kérdezte érdeklődve.
– Langyos, langyos! – rejtélyeskedett somolyogva Béka Réka – Ma van a Föld napja.
– Miféle földé? Azé a vakondtúrásé, ahol napozni szoktam? – kérdezte lekicsinylően.
– Ha-ha-ha! – nevetett Réka – Még hogy vakondtúrás! A Föld annál sokkal, de sokkal nagyobb!
Erre már Lepke Lenke is felélénkült:
– Én tudom! A Föld egész a nádasig tart! Amikor fölrepülök az ötszáz éves tölgyfa tetejére, akkor ellátok a patak túlsó oldalára. Na, ott a nádasnál van a világ vége!
– A Föld olyan nagy, hogy nem láthatjuk a végét. Legfeljebb a felhők érzékelik a méreteit, amint úsznak az égen, meg a repülők, amik néha itt zúgnak el a fejünk fölött. – mondta Réka.
– Hűha! – ámuldozott Réka ¬– Egyszer majd én is fölrepülök olyan magasra, hogy lássam a föld határát
Iszkiri gyíkot is felvillanyozta az ötlet:
– Én meg elfutok a világ végére, és lenézek a széléről!
Béka Réka ezen jót mulatott:
– No, az érdekes lenne! A Földnek sehol sincs vége, mert a Föld gömb alakú!
– Olyan, mint egy tojás? – kérdezte Iszkiri gyík, és a saját születésére gondolt. – Egyszer majd kikel belőle egy kicsi Föld fióka?
– Ó, dehogyis! A Föld belsejében nem fióka van, hanem, izzó láva, ami időnként kitör a tűzhányókból.
– Arról már hallottam! – okoskodott tovább Iszkiri. – Őseim, a dinoszauruszok gyakran találkoztak vele. Sokszor megégette a talpukat.
– Bizony, még ma is előfordul a Földön vulkánkitörés, de sokkal ritkábban. – nyugtatta meg barátait Réka.
– Akkor mihez hasonlít a legjobban? – érdeklődött tovább Lepke Lenke.
– Olyasmi, mint egy hatalmas, színes labda.
– Milyen színű?
– Az űrből nézve kék, a tengerek és a levegőréteg miatt, ami körbe veszi. Földanyának is nevezik, mert ritka, élettel teli bolygó!
– Mi-migó? – huncutkodott Iszkiri.
– Nem „migó”, hanem bolygó. Égitest, ami a Nap körül kering. – magyarázta türelmesen Béka Réka.
– És mikor áll meg?
– Soha! Csak kering és kering megállás nélkül. Emiatt változnak az évszakok, mert mindig más oldalát mutatja a Nap felé.
– Nem szédül el?
– Nem bizony, pedig keringés közben még forog is a saját tengelye körül! Ezért váltják egymást a nappalok és az éjszakák.
– Én is szeretek pörögni, forogni! – lelkesedett Lepke Lenke – Játsszunk mi is Napot meg Földet!
– Stipi, stopi, én leszek a Nap! – vágta rá Iszkiri.
– Jó, akkor én meg a Föld leszek. – hagyta rá Lenke, és elkezdett keringeni és forogni Iszkiri körül. Két kör után azonban megtántorodott.
– Hű, de elszédültem! – sóhajtotta meginogva.
– Vigyázz, mert könnyen eleshetsz a nagy pörgés-forgásban! – figyelmeztette Réka, majd így folytatta:
– Gyerekek! Ideje munkához látni! Segítsünk Földanyának, hogy egészségesebb legyen!
– Miért? Beteg talán?
– Van elég baja szegénynek! A Föld tüdeje az erdő, de egyre kevesebb van belőle, ezért nehezebben lélegzik, gyárak füstjei mérgezik, hőemelkedése van, a tengereit és a vízpartjait elborítja a műanyag szemét és emiatt sok állat elpusztul.
– Ó szegény Földanya! Ez tényleg komoly baj! – sopánkodott Lenke.
– Ha a Föld nagy, mi meg kicsik vagyunk, akkor is tehetünk érte valamit? – kérdezte Iszkiri elgondolkodva.
– Persze! Sok kicsi sokra megy! – válaszolta biztatóan Réka.
– Mégis, mivel gyógyíthatnánk meg a Földanyát? – érdeklődött Lepke Lenke.
– Először is, nézzünk körül a saját környezetünkben, és tegyük rendbe azt! – javasolta Iszkiri.
– Takarítsuk ki a patakot, mert tele van szeméttel! Nem győzöm kerülgetni a sok hulladékot úszás közben. A múltkor is felsértette a lábam egy törött üveg! – panaszolta Béka Réka.
– Én meg majdnem beleszorultam egy eldobott üdítős palackba! – sopánkodott Lenke.
– Mert neked mindenbe bele kell nyalakodnod! – heccelődött Iszkiri.
– Ne vitatkozzatok! Inkább gyerünk, szedjük ki a szemetet és válogassuk külön! Amit lehet, hasznosítsunk újra, a többit rakjuk a szétválogatós gyűjtőkbe! – indítványozta Réka.
– Ültessünk fát is a Földanya tiszteletére! – kiáltotta lelkesen Lepke Lenke.
– Ez is jó ötlet, csak fogjunk már hozzá!
Elkezdték húzni, vonni a patakba ragadt hulladékokat, de nehezen boldogultak vele.
– Mi ehhez kicsik, és gyöngék vagyunk! – bizonytalanodott el Lenke. – Segítségre van szükségünk!
Iszkirinek hirtelen eszébe jutott a megoldás:
– Hívjuk el Zizit, az energiamanót! Ő biztosan tud valami megoldást!
– Ó, ahhoz tudni kellene a varázsigét! – sóhajtotta Lenke, de Réka már közbe is vágott:
– Én tudom! Háromszor el kell mondani egymás után, hogy „Zizi, gyere izibe!”
A barátok háromszor megismételték a varázsigét, s ekkor egy sistergő, gomolygó ködoszlopból előlépett Zizi, az energiamanó.
– Sziasztok Pajtikák! Ti szólítottatok? Jól hallottam, hogy a varázsigémet kiáltottátok?
– Igen, mi hívtunk kedves Zizi manó.– válaszolták a barátok.
– Mit tehetek értetek? – kérdezte a manó.
– Ma van a Föld napja. Szeretnénk valami jót cselekedni a Földanyáért, de kicsik és gyengék vagyunk, segítségre lenne szükségünk! Tudsz nekünk segíteni?
– Megpróbálhatom, de előbb mondjátok el, mi a tervetek. – kérte a kis csapatot Zizi manó.
– Szeretnénk kitisztítani a patakot és ….
– …. és különválogatni a hulladékot, meg újrahasznosítani is, amit lehet …
– … meg facsemetét is szeretnénk ültetni a Földanya tiszteletére! – vágtak egymás szavába türelmetlenül.
– No, mindent csak szép sorjában! Nem könnyű, amit kértek, mert ehhez eszközökre van szükség, de szerencsétek van, mert elhoztam a varázs-zsákomat. Abban minden benne van, amire szükségetek lehet. Mondjátok velem együtt a varázsigét:
„Csiribí, csiribá, ákom-bákom,
teljen meg a varázs zsákom!”
– A barátok Zizi manóval együtt elmondták a varázsigét. Ekkor zúgás-búgás, sistergés hallatszott, és csodák csodája, kinyílott a varázs zsák szája.
– Na, lássuk csak, mi van a bendőjében? – Zizi manó óvatosan belenyúlt a zsákba, majd egyesével kiemelte annak tartalmát. – Nézzetek ide! Van benne ásó, kapa, gereblye, és még egy locsolókanna is!
– Meg szemeteszsákok és kesztyűk!
– Még egy facsemete is! – örvendezett Lepke Lenke.
– No, akkor munkára fel! – biztatta a kis csapatot Zizi manó.
A barátok hozzáláttak a pataktisztításhoz.
– Ide süssetek, milyen kincset találtam! – kiáltott fel Iszkiri, amikor egy bakancsba harapott a gereblyéje. – Kitisztítom, kibélelem, és jó meleg kuckót készítek belőle télire!
– Ezt nézzétek! Tisztára jó darázs-garázs! – mutatott rá Lenke egy lyukacsos végű nádkötegre. – Kiszárítjuk, és már bele is költözhetnek a szárnyas, beporzó barátaim!
– Ez meg mit keres a patakban? – kérdezte Réka, miközben kipecázott egy ásványvizes flakont. – Jó lesz madáretetőnek – mondta és félretette a „még hasznosítható” halomba.
Így válogatták, rakosgatták a hulladékokat, közben a Locsi-Pocsi patak szépen megtisztult, s nevéhez méltóan vígan csörgedezett szabaddá vált medrében tovább-tovább a nagy folyó, majd még tovább a tenger felé.
– No, ezzel megvagyunk! – állapította meg elégedetten Iszkiri, és lerakta a gereblyét.
– Milyen gyönyörű tiszta lett a patak! Megint vígan lubickolhatok benne! – jelentette ki boldogan Béka Réka.
– A partjára pedig visszatérhetnek a vadvirágok, és akkor sorra kóstolgathatom az illatos nektárjaikat! – örvendezett Lepke Lenke.
– Ügyesek vagytok! Megdicsérlek benneteket! – mondta elégedetten Zizi manó.
– Most pedig ültessük el a facsemetét! – türelmetlenkedett Lenke.
– Nézzétek! Ide éppen jó lesz! – mutatott Réka egy helyre, ahol a vihar kidöntött egy öreg fát.
A varázs ásó, kapa és gereblye segítségével gyorsan kiásták a fácska helyét. Jól belocsolták a gödör alját, szórtak bele puha földet, beleállították a fát és alaposan megöntözték.
– Készen is vagyunk! Nőj nagyra kicsi fácska! – simogatták meg a törzsét biztatóan.
Lepke Lenke nagyot nyújtózkodott:
– Hú, de elfáradtam! Már alig érzem a szárnyaimat!
– Nekem pedig izomlázam lett! Pihenjünk egy kicsit!
Zizi manó azonban közbeszólt:
– Várjatok, még ne pihenjetek le! A legnagyobb varázslat még hátra van.
– A legnagyobb varázslat? Mi lenne az? – kérdezték a barátok izgatottan.
– Varázsoljunk egy valódi facsemetét, amit a gyerekek igaziból is elültethetnek!
– Jaj, de jó ötlet! Hogyan csináljuk?
Zizi manó meglengette a varázspálcáját:
– Mondjátok utánam a varázsigét háromszor:
Csiribí-csiribá, tarka csacska macska,
ez a kicsi csemete, legyen élő fácska!
A három jó barát Zizi manóval együtt elmondta a varázsigét, s lássatok csodát! Egy igazi, élő facsemete termett előttük, amit aztán a gyerekek elültettek a Földanya tiszteletére, és saját örömükre. Ezt a fát azután éveken át gondozták, féltve óvták, öntözték. Úgy vigyáztak rá, hogy még az unokáik is látni fogják!
 

92. MESE
Orgoványi Anikó: A Föld napja

Egy szép tavaszi estén a Föld születésnapjára készülődött a Naprendszer család. A bolygók már napok óta tervezgették, mivel lephetnék meg testvérüket. Édesanyjuk, a Nap mosolyogva figyelte nyüzsgő csemetéit. Tyúkanyó módjára maga köré gyűjtötte őket, hogy közösen tervezzék meg az ünnepet.
A Föld kistestvérei, Merkúr, Vénusz és Mars izgatott hancúrozással várták az eseményt. A nagyobbak, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz kellő komolysággal szőtték terveiket.
Merkúr mindig az anyja, a Nap szoknyája körül sertepertélt. El nem távolodott volna tőle semmi pénzért! Gondolkodott, mit is adhatna ajándékba, végül felajánlotta kedvenc mágnesét, amivel oda tudott vonzani mindent, ami vasból készült.
Vénusz, akit szépsége miatt Esthajnalcsillagnak is neveztek, szintén nagyon kötődött édesanyjához, a Naphoz. Mindig vele kelt, és vele ment aludni. Ő azt határozta el, hogy napfelkelte előtt szelíden ébresztgeti a Földet, este pedig, napnyugta után mesével altatja el.
Mars azt javasolta, hogy célba dobó versenyt rendezzenek a tiszteletére, de ezt a Nap leszavazta, mert túl veszélyesnek találta.
– Nem emlékszel, hogy a múltkor is kihaltak a dinoszauruszok, mert egy meteorit eltalálta a Földet? Ez nem történhet meg még egyszer! – figyelmeztette fiát.
Mars egészen elpirult a dorgálás hatására.
– Jó, akkor fogócskázni fogok vele! – mondta beleegyezően.
– Ti mit terveztek születésnapi ajándékként? – fordult nagyobb gyermekeihez az anyjuk.
– Szélforgót készítek neki. – válaszolta Jupiter, aki a forgók, pörgők készítéséhez nagyon értett.
– Én gyűrűmutatványokat mutatok be a tiszteletére! – sietett a válasszal Szaturnusz.
– Nagyszerű ötlet! – válaszolta a Nap.
– Na és te, Uránusz, mivel szeretnéd meglepni Föld testvéredet?
– Tükröt tartok elé, hogy lássa, milyen szép kéknek látjuk őt a távolból.
– Persze, mert van rajta víz, meg levegő, azért olyan kék! – vágta rá irigykedve a Mars.
– Neked is volt valamikor, csak te nem vigyáztál rá, és elpárolgott! – fedte meg Uránusz.
– A Földnek bezzeg embere is van! – feleselt tovább a Mars. – Üzenetet is küldött az űrszondáival.
– Sokra megy testvérünk az okos embereivel, amikor azok meg sem becsülik eléggé! Elszennyezik a vizeit, telefüstölik a levegőjét, kivágják az erdőit, irtják az állatokat. Egy csomó faj kipusztult már, pedig mostanában nem is érte a Földet nagyobb meteorit becsapódás. – morgott Neptunusz.
– Tudjátok, mit? Köszöntsük fel a Földet azzal, hogy mindannyian elmondjuk neki, miért szeretjük őt, és soroljuk fel a jó tulajdonságait! – javasolta békítőleg a Nap.
– Rendben! Elmondom neki, milyen büszke vagyok rá, hogy ő az ikertestvérem. – lelkendezett Vénusz.
– Szeretem nézni, ahogy keringés közben még forog is! Ráadásul olyan gyorsan, hogy alig bírom utolérni! – nevetett a Mars.
– Ámulattal nézem, milyen ügyesen végzi a víz körforgását. Az óceánok, tengerek, tavak, folyók, patakok ellátják vízzel az egész bolygót. Nap anyánk segítségével pára és felhő lesz belőlük, majd eső képében visszahullanak a talajra, megöntözve a szomjas növényeket. – mondta elismerően a Jupiter.
– Én azt csodálom, milyen sokféle növénynek és állatnak ad teret. Ó, ha nekem legalább egy fűszálam lehetne, milyen boldog lennék! – sóhajtott Szaturnusz.
– Amiatt tartom a legügyesebbnek Föld testvérünket, mert több milliárd embert képes eltartani.– Mondta Uránusz. – Annak ellenére, hogy az ember elszennyezi, megbetegíti őt. – fűzte hozzá Neptunusz.
– Ez igaz, de egyre több ember ismeri fel, hogy helytelenül viselkedik, és sokan igyekeznek jóvá tenni a hibájukat. – válaszolta Uránusz.
Végre eljött a nagy nap! Április 22-én a Nap és gyermekei sorra köszöntötték a Földet. A csillagászok ezen a napon a bolygók különlegesen ritka együttállásáról számoltak be. Az emberek pedig világszerte fákat ültettek, takarítottak, szépítették a környezetüket. Így ünnepelték éltető bolygójukat, a Földet.

91. MESE
Mester Györgyi: A haszontalan nyulacska

A kis nyuszinak eddig még sohasem mondott ilyesmit az édesanyja. Mondta neki, hogy szeleburdi, meggondolatlan, ügyetlen, lusta, de ilyesmi még sohasem hangzott el, hogy „haszontalan” lenne.
A Nyulacska először nem is értette, mire gondolhat az anyukája. Meglepődött, megrémült, pedig nem is csinált mást, csak amit szokott, becsapta az ajtót, de most ennek komoly következménye lett, leesett a kilincs.
Amikor anyukája mérgesen hátat fordított neki, és kiment a kamrába, hogy valami fogót keressen, amivel megjavítható az ajtó, a nyuszi gyerek eliszkolt. Félt, hogy édesanyja ezzel végképp elítélte, és talán akkor már enni se kap, a szülei nem fogják többé szeretni, mivel ő „haszontalan”.
Sokáig gondolkodott, kihez is fordulhatna, de azután hamar rájött, kitől is kérhetne segítséget.
Az erdőben közismert volt a Bagoly a bölcsességéről, nagy tudásáról. Ha az állatok között vita keletkezett bármilyen ügyben, mint bíróhoz, azonnal a Bagolyhoz futottak, hogy tegyen igazságot közöttük. Bagoly okos volt, és persze bölcs is, ő mindig, mindenre tudta a választ, a megoldást.
Bagoly éppen a délutáni szunyókálását töltötte, amikor Nyulacska megkocogtatta a korhadt tölgy kérgét. Ez volt a jel, ha valaki látogatóba érkezett Bagolyhoz.
A bölcs öreg, miután füle érzékelte a kopogtatást, azonnal kinyitotta a szemét, és kicsit mérgesen, de annál megfontoltabban kérdezett rá a látogatójára:
– Mi járatban, Nyulacska? Csak nem megint valami rosszfát tettél a tűzre?
A kis nyuszi meglepődve nézett fel a magas ágon gubbasztó nagy madárra.
– Honnan tetszik gondolni, hogy rosszaságot követtem el?
– Ugyan miért is keresnél fel engem, ha nem lennél bajban?
Erre Nyulacskán volt a sor, hogy meghökkenjen, mert valóban, soha nem kereste fel még az erdő bölcs lakóját csak olyan egyszerű okból, hogy megkérdezze, hogyan telnek a mindennapjai, és nincs-e szüksége valamire?
Szüksége inkább neki volt, meg az erdő többi lakójának, akik azonban a bajban mindig számíthattak a bölcs öreg jó tanácsaira.
– Bajban vagyok, Bagoly bácsi! Anyukám azt mondta rám, hogy haszontalan vagyok. Ezt eddig még sohasem mondta nekem, és én azt sem tudom, hogy ez mit jelent. Segítenél nekem?
– Haszontalan? Na, hát ha az édesanyád ezt mondta, akkor nyilván nem minden ok nélkül. A haszontalan azt jelenti, hogy az a valami, amire mondják, nem jó semmire.
De lássuk csak, a haszontalan dolgok állásán is lehet fordítani. Van egy csomó dolog, amire nincs már szükségünk, elhajítanánk, de előbb meg kell gondolni, nem jó-e még valamire? Lehet-e még kezdeni vele valamit? Vegyük sorra. Szoktál tejfölt, joghurtot enni?
– Hát persze, nagyon is szeretem!
– Aztán mit teszel a kiürült műanyag pohárral, ha már kikanalaztad belőle az utolsó falatot is?
– Hát el szoktam dobni, ki a szemétbe.
– Bizony nem jól teszed. Bár haszontalan dolognak tűnik, mégis hasznosítható, csak más módon. Anyukád bizonyára szokott tavasszal palántázni. Nem kell azonnal a földbe ültetni a magokat, hanem ki lehet azokat keltetni egy tejfölös, vagy joghurtos pohárban is. Azután megerősödve, jobban megüdülnek a földben.
– Igaz.
– Aztán, mit szoktatok csinálni a kopott zoknikkal?
– Hát azt is a szemétbe hajítjuk, mint haszontalant, ahogy el tetszett magyarázni.
– Nagyon helytelen. Tegyetek bele száraz babot, borsót, varrjátok be a zokni végeket, és máris használható tornaórán babzsáknak.
– De muris, erre nem is gondoltam!
– Na, látod! Hová teszitek a kiolvasott újságokat?
– Kidobjuk, persze előbb szépen, egyenesre összehajtogatjuk, hogy ne vigye szerteszéjjel a szél.
– Ugyan minek? Nem egyenesre kell hajtogatni, hanem hajót, meg csákót kell hajtogatni
belőle. A csákó jó a szobafestő fejére, megvédi a haját a lecsöpögő festéktől. De ti is használhatjátok játék közben, ha csatát vívni van kedvetek. A használt – de nem haszontalan – újságpapírból hajó is hajtogatható. Vízre is bocsáthatod, szépen úszik ….amíg el nem süllyed. Az újság ablakpucolásra is jó. Aztán neked is van kis háziállatod, amikor tisztítod a ketrecét, alá teheted az újságot, és arra kiöntheted a szennyezett almot.
– Jé, ezt sose így csináltuk eddig!
– No, kiskomám, és mit teszel, ha kifogyott a konzervdobozból az almabefőtt?
– Ugyan, mit tennék? Hát kidobom. Nincs abban már semmi jó.
– Már hogyne lenne? Apukádat megkéred, kilyukasztja az alját, madzagot fűztök át rajta, alá mehet egy kisebb üres konzervdoboz, az alá egy még kisebb – tudod, olyan májkrémes -, azután mehet ki a kertbe, hogy kerítésre, vagy fára akasztva, az érő gyümölcsösben elriassza a szilvát, szőlőt dézsmáló torkos seregélyeket.
– Ez eddig eszembe se jutott, mármint, hogy mire jó egy kiürült konzervdoboz!
– Hová teszitek a konyhai zöld szemetet, az alma, krumpli lehámozott héját, a répa, gyökér lekapart bőrét, az elpusztult szobanövényt, az elhervadt virágot?
– Hát kidobjuk a szemétbe.
– De milyen rosszul teszitek! Abból lesz a komposzt, egy olyan növényi hulladék, ami a kert sarkában szépen elvan, és egy idő után a többi növény életét erősíti, ha a tövéhez bekapálják. Hasonlóképpen a kávézacchoz. Tudod, hogy az mi?
– Hát hogyne tudnám. Nem vagyok én annyira haszontalan, hogy még azt se tudjam!
Kidobjuk a szemétvödörbe, és vigyázunk, nehogy mellé szóródjon.
– Látod, kiskomám, ezt is rosszul teszitek. A kávézacc hasznos a többi növény számára. Erőt, energiát ad nekik, ha a tövükhöz szórod.
– Sose dobom ki többé! Elárulom, de csak neked, Bagoly bácsi: egyszer meg is kóstoltam, csak hogy tudjam, mit szeretnek rajta annyira a szüleim. Anyukám azonban észrevette, és azt mondta: te kis csacsi – akkor még csacsinak becézett, és nem „haszontalannak” -, a zacc már haszontalan, mert kifőtt belőle a kávé. Azért isszuk a levét, a többit meg kidobjuk. Most majd megmondhatom neki, hogy rosszul mondta, mert a „zacc” se haszontalan, ugye?!
– Úgy ám! És még egy csomó dolgot tudnék neked felsorolni, amiről azt hisszük, hogy semmire se jó, pedig még sok mindenre fel lehet használni. A kiürült üdítős műanyag palackból madáretetőt csinálhatunk, de a virágok locsolására is tárolhatjuk benne a vizet. A kopott autógumi remekül használható úszóguminak, de ha kitesszük a kertbe, és homokot öntünk a közepébe, mindjárt kész a saját kis homokozónk. Ha a fűbe tesszük, és belülre virágokat ültetünk, könnyen a kertünk díszévé válhat. Ha pedigkötelet erősítünk a két oldalára, és felakasztjuk egy fára, remek hinta válik belőle.
 Nőttél már ki ruhádat?
– Hogyne, minden évben másikat kell venni, olyan gyorsan növök! Hamarosan olyan nagy leszek, mint a mama.
– Mit csináltok a kinőtt ruhákkal?
– Hát kidobjuk, ha már egyikünkre se jó a mérete.
– Nagyon helytelen. Gyűjtsétek össze, hasonlóképpen a megunt játékokhoz. Mindig van valaki, akinek még szüksége lehet rá – barát, szomszéd gyereke -, és így mégsem megy veszendőbe.
– Bagoly bácsi! Te annyi szép példát mondtál arra, hogy a világon szinte semmi sem haszontalan, valamire minden jó. Szerinted én igazi „haszontalan” vagyok, aki semmire se jó?
– Én ilyent nem mondtam. Épp azt akartam veled megismertetni, hogyha valamit másképpen csinálunk, akkor újfent jóra használható az a dolog. Szoktál anyukádnak segíteni?
– Hát persze! Segítek bevásárolni, mosogatás után törölgetni. Kifényesítem a cipőinket,
összesöpröm a száraz leveleket, meg minden nap járok szép rendesen az erdei óvodába.
– Na, látod, nem is vagy te olyan haszontalan kölyök. Azt javaslom, menj most haza. Viselkedj jól, segíts továbbra is az anyukádnak a házimunkákban, fogadj szót, és persze meséld el neki azt, amiről most beszélgettünk. Ha elmondod, mi mindent tudtál meg a kidobásra szánt dolgok újra felhasználásáról, meg fog dicsérni, és bizonyára nem tart már haszontalan csemetéjének. Nem is leszel soha többé haszontalan, ha azt keresed, hogy hol és mivel lehet jót cselekedni, hogyan lehet segíteni, másoknak örömet szerezni.

90. MESE
Tulipánból lett királyfi

Volt egyszer egy király annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.
– Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.
Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a varjút, s az meg így szólt hozzá:
– Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.
Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
– Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
– Tépd ki két hajszálamat, s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ment tovább a királyfi; harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
– No, ezt én megpróbálom – gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.
No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére, de a királylány egyenesen oda ment, meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas hal, annak a hasában bújt a királyfi. Jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte.
Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A széplány meg is csókolta a virágot, s nyomban újra királyfi lett.
– Te az enyém, én a tied – mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat.
A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a világ legszebb lányát.

89. MESE
Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj

Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből!
Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre.
Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:
– Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: „Teríts, teríts, asztalkám!”, és lesz rajta mindenféle! Elfogadod?
– Azt? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el!
Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:
– Teríts, teríts, asztalkám!
Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort.
De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna!
Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.
Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.
– Na, lássuk! – azt mondják. – Épp jó éhesek vagyunk. mint mindig!
Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy „Teríts, teríts, asztalkám!”, de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.
Elindult most már a második Gyerek, s Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Őt is megfogadták egy esztendőre
Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.
– Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: „Tüsszents, tüsszents, csacsikám!”, s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod?
– Egy ilyen jószágot?
Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett-ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:
– Tüsszents, tüsszents, csacsikám!
A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt.
De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.
Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De amikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.
Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt.
Ez is elvetődött az öregemberhez. Őt is felfogadták egy esztendőre szolgának
Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:
– Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt mondani: „Ki a zsákból, furkócskám!”, s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.
Málészáj a hóna alá vette a furkót, és indult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett-ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészáj is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta:
– Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost!
A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:
– Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!
Málészáj csak nagyot nézett.
– Mit lopott el kend az én bátyáimtól?
– Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat!
De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondja Málészáj:
– Ja, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántalak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!
A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.
Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is, meg a szamarat is. Volt mér mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

88. MESE
Világszép nádszál kisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.
- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.
- Hiszen szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.
Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája. Mikor az idősebbik királyfi továbbment, azt mondja a kicsi királyfinak:
- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.
- No bizony, ha az, megyek is utána.
- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardot felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, Fölnyergelte a legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy fölkeresse a Világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:
- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?
- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, a kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának. - Igazítsd útba ezt a legényt! Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi utána ment. Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elmondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:
- Hej, fiam, nem érsz te oda soha világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amelyik sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan a táltos paripa. Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes; aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orralikán, s nyerít hármat egymás után, hogy meg-megcsendült bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.
- Itt vagyok, kicsi gazdám! De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat.
Mondotta a királyfi: - Mint a gondolat, édes lovam!
- Jól van, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem járjuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.
Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig nem eresztik be a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi: “Bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból.” Kivette a zsebéből a csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.
- Most már mehettek - mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:
- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.
Leszáll a királyfi, s hát, ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött; ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött; s volt ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek egy olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek; s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor egy nagy vaskapuhoz értek. No, ide ugyan elcsúszhattak-mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun! Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím, egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt az, hanem furulya. Nagy bújában-bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdt a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen besétált. Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép lány, aki nem volt más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb lánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, és vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, döntögették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak. Ennek az aranyerdőnek a közepén volt Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén Hajnal gyémántpalotája; s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ott kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s azt mondta: - Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod Világszép Nádszál kisasszonyt. S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott termett a királyfi táltos paripája, fölpattant rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:
- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nékik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.
Hét nap, hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan setét volt, hogy a királyfi fölakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s azt mondta a lovának:
- No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.
Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan lány van-e bennük. Hátha csak hiába bolondították ide a Fekete-tengernek hetvenhetedik szigetére. Õ bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép lány: Világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:
- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
De csak most ijedt meg igazán a királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy szempillantás sem telt belé, meghalt a lány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény lányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a lányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a lányt. Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s Világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni Világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé. - No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De előbb meríts vizet a süvegedbe. Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a Világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges lány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak. - Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is, a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha látják. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király; s mit csináljon a fia meg a menye - örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények és lányok, még ma is járják, ha ugyan bírják. Itt a vége, fuss el véle!

87. MESE
A só

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország.
Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
– Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez -, mondjad: hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most se mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt lövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő.
Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca.
Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no… ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
– Lelkem uram – mondta a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón.
Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek-süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
– Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
– Sóval süt-főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

86. MESE
A szorgalmas és a rest leány

Volt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Az öregasszonynak az előbbeni urától volt egy leánya, s a bácsinak is volt egy leánya az előbbeni feleségétől. De az öregasszony haragudott a férjének a lányára. Nem szívelte egyáltalán. Annyira jutottak, hogy a leányt elhajtotta, hogy menjen el szolgálni. Azt mondta az öreg ember:
– No, ha nem szíveled az én leányomat, akkor süss neki hamuba sült pogácsát, s menjen el, amerre a szeme lát.
Elindult a lány, s ment, ment egy darabig. Egyszer elért egy körtefát. Azt mondja a körtefa neki:
– Hova mész, te leányocska?
– Megyek szolgálni.
– Leányocska, gyere, tisztíts le engem a száraz ágaktól. Hogyha engemet megtisztogatsz, jótettedért jót kaphatsz.
Odament a leányocska, a körtefát szépen letakarította s továbbment. Elért egy szőlőbokrot. A szőlőbokor is azt mondta neki:
– Hova mész, te leányocska?
– Megyek szolgálatra.
Akkor azt mondta a szőlőbokor is neki:
– Gyere, tisztíts meg a száraz vesszőktől, metsszél meg s kapálj meg, mikor visszafordulsz, meglásd, jótettedért jót kapsz.
A leányocska szépen megmetszette, megkapálta s továbbment.
Ment, ment, amíg elért egy kemencét. Az a kemence összevissza volt omladozva, olyan rossz volt.
Azt mondta neki:
– Gyere ide, leányocska, sikálj meg engem, meglásd, mikor visszafordulsz, jótettedért jót kapsz.
Akkor a leányocska mindjárt földet gyúrt, megsikálta és továbbment. Elért egy forrást, egy kutacskát, egy kicsike kutacskát. De az a kutacska rendetlen, elhanyagolt volt. Azt mondja a kutacska neki:
– Hova mész, te leányocska?
– Megyek hosszú útra, szolgálatra.
– Gyere ide, takaríts ki engem szépen, meglásd, mikor hazatérsz, jótettedért jót kapsz.
Akkor a leány szépen kitakarította, kimerte az állott vizet belőle, és továbbment. Ment, ment, s ahogy ment, találkozott egy kiskutyával. Azt mondja az a kutya neki:
– Hova mész, te leányocska?
– Megyek szolgálni.
– Gyere, takaríts meg engem, s nyírj meg, s mikor visszafordulsz, akkor jótettedért jót kapsz.
Akkor a leányocska megnyírta, szépen megtakarította. A kutya megköszönte, s a leányocska továbbment. Ment, ment, s egyszer csak elért egy szép házat. Tündérek laktak benne. Kérdezik, hogy milyen útban van. Azt mondja nekik is, hogy megy szolgálatot keresni. Azt mondja az egyik neki:
– Maradj meg itt nálunk. Itt van hét szoba. Hatot seperj ki, de a hetedikbe be ne menj.
A leányocska ott maradt, és ott szolgált egy esztendeig. Meghallgatta az öregasszonyt, és úgy csinált mindent, ahogy ő mondta. Mikor az esztendőnek vége lett, így szólt az öregasszonyhoz:
– Most már haza akarok menni, hogy megmutassam apámnak s anyámnak, hogy mit szolgáltam.
Akkor azt mondja az öregasszony:
– Na, most gyere velem, meghallgattál szépen, és most meg is kapod, ami jár neked.
Akkor az öregasszony benyitott a hetedik szobába. Ott volt egy rakás ezüstpénz s egy rakás aranypénz. Azt mondja az öregasszony a leánynak:
– Most hengergőzz meg ebben az ezüstpénzben, ami reád ragad, az a tied.
Mikor a leányocska felállott, akkor megint azt mondta:
– No, most hengergőzz meg szépen az aranyban.
Akkor meghengergőzött a leányocska abban is, azután felállott s elbúcsúzott. Jött az úton visszafele, elérte a kutyát. A kutya olyan szépen táncolt, olyan öröme volt, mikor odaért hozzá, s azt mondta:
– No, leányocska, most gyere ide hozzám, s innen rólam vegyél, ami neked tetszik, s amit te szeretsz. A jótettedért most visszajár!
A kutya tele volt aggatva gyönggyel, s a leányocska vett, amennyi kellett, s szépen felrakta magára.
Ment tovább. Mikor odaért a kutacskához, az olyan szép volt, hogy csupa gyönyörűség, csészikék, kancsócskák voltak ott kirakva, amivel lehetett merni. S a leányocska merített, egyet ivott s megnyugodott. Azután szépen felkelt, s jött hazafelé. Mikor odaért a kemencéhez, ott sültek a bélesek, kalácsok. Azt mondja a kemence:
– Gyere ide, egyél, amennyi jólesik, mert a jótettedért visszajár.
Evett is, hozott is. S ahogy jött hazafelé, odaért a szőlőbokorhoz.
Hát ott olyan szép szőlő volt, bor poharakban kitéve, ehetett-ihatott, amennyi kellett. A bélesre éppen jólesett.
Tovább jött hazafele, s odaért a körtefához. Nagyon meleg volt, mikor odaért, s azt mondja a körtefa neki:
– Gyere ide, leányocska, már nagyon sok ideje várlak. Megért a körte. Vegyél és egyél, amennyi jólesik, s haza is vigyél, amennyi kell.
Még közeledett hazafelé, már a kakas meglátta, hogy jön. Felállott a kapu tetejére, és szólani fogott:
– Kukuriku-gángu, jön az én nénikém ezüsttel, arannyal teli futtatva.
Mikor közelebb jött, meghallotta a leány is, s szaladni kezdett, hogy örömet hozzon az apjának. Megint szólott a kakas:
– Kukuriku-gángu, jön az én nénikém arannyal és ezüsttel futtatva.
De az öregasszony azt kiabálta:
– Hallgass te, nem igaz!
Megint kiáltott a kakas:
– Kukuriku-gángu, jön az én nénikém arannyal és ezüsttel futtatva.
Mikor a leányocska bement a kapun, mondta az öregasszony:
– Elég sokat kaptál, de most elmegy az én leányom is, s az sokkal többet hoz, mint te hoztál!
Akkor az asszony sütött neki is egy hamuba sült pogácsát, betette a tarisznyájába, és elment az ő lánya is. Abban a nyomban odaért a körtefához. Azt mondja a körtefa:
– Gyere ide, leányocska, takaríts meg engem a száraz ágaktól, jótettedért jót kapsz!
Akkor a leány azt mondja neki:
– Én a csecsebecse lábacskáimat s vacsavacsa kezecskéimet nem csipkézem meg, akármi is lesz! – És továbbment.
Elérte a szőlőbokrot. A szőlőbokor is azt mondta neki, hogy menjen oda, és metssze meg, mert a jótételért jót kap; de a leány neki is azt mondta, hogy ő a csecsebecse lábacskáit, vacsavacsa kezecskéit össze nem szurkálja, ha akármi is lesz.
Akkor továbbment, s elérte a kemencét. A kemence azt mondta neki:
– Gyere ide, te leányocska, gyúrjál földet, s sikálj meg engem, mert jótettedért jót kapsz.
De a leány azt mondta, hogy ő a csecsebecse lábacskáit, vacsavacsa kezecskéit nem mártja a sárba, ha akármi is lesz.
Akkor továbbment, elérte a kutat, és a kút azt mondta:
– Gyere ide, leányocska, merd ki ezt az állott vizet, mert jótettedért jót kapsz.
De a leány neki is azt mondta:
– Én a csecsebecse lábacskáimat, vacsavacsa kezecskéimet be nem piszkítom, akármi is lesz.
Akkor továbbment. Elérte a kutyát. A kutya mondja neki:
– Gyere ide, leányocska, nyírjál meg!
De a leány azt mondta neki:
– Én reád nem teszem a vacsavacsa kezecskéimet, csecsebecse lábacskáimat, én be nem piszkítom, akármi is lesz.
Akkor továbbment, és elérte ő is azt a nagy kastélyt, és bekérezkedett, hogy ott aludjék. Őt is megkérdezték, hogy hova megy. Azt mondja a leány, hogy megyen hosszú útra, szolgálatra. Akkor azt mondja az az előbbeni öregasszony neki, hogy maradjon ott náluk, mert ott már volt egy Leány, s az nagyon jól viselte magát, s nagyon jól is járt.
Ott is maradt, és az öregasszony azt mondta neki:
– Itt van ez a hat szoba, seperd ki, de a hetedikbe be ne menj.
A leány a hat szobát kiseperte, s a hetedikbe se ment be egy darabig, de egyszer mégis bement. Még nem telt le fele az esztendőnek, mikor benyitott oda. Akkor látta csak, hogy mi van odabenn: kígyók, békák, s azok úgy összemardosták, hogy véres lett egészen. Mikor kijött onnan, odament a gazdasszonyhoz, s azt mondta, hogy ő nem szolgál tovább. Nem is fizették ki, mert nem fogadott szót, s hazafele indult.
Amint jött, útközben összetalálkozott a kutyával. Odament hozzá, hogy kérjen a gyöngyökből, de a kutya azt mondta:
– Nem akartál megtisztítani, most maradsz a csecsebecse lábacskáiddal s a vacsavacsa kezecskéiddel! Mehetsz utadra!
Jött nagy szomorúan, s odaért a kúthoz. Nagyon szomjas volt, s el akart venni egy kancsót, hogy igyon. De a kancsó elhúzódott tőle, s azt mondta a kút:
– Menj el innen, mert sajnáltad a kezedet s a lábadat. Semmit sem kapsz!
Akkor elért a kemencéhez. Ott sültek már a bélesek, kalácsok.
Mikor nyúlt oda a kemence szájához, hogy vegyen, sütötte a kezét, nem tudott venni. Azt mondja a kemence:
– Menj el innen, nem érdemled, hogy jót egyél, mert sajnáltad, hogy bemártsad a csecsebecse lábacskáidat s a vacsavacsa kezecskéidet.
Akkor továbbment. Elérte a szőlőbokrot, azon szőlő, ott a bor, csak enni s inni kellett volna. Odament, hogy szakítson egy gerezdet, s vegyen egy pohár bort. Akkor a szőlőbokor eltaszította a kezét, s azt mondta neki:
– Menj el, mert nem akartál megmetszeni, s nem akartál megkapálni. Most nem érdemled meg.
Elért a körtefához, de ott sem tudott szakítani egy körtét is. Mikor közeledett haza, akkor a kakas felhágott a kapu tetejére, és szólani fogott:
– Kukuriku-gángu, jön az én nénikém vérrel futtatva!
Akkor az ördöngős asszony odament, s azt mondta:
– Nem igaz, arannyal jő futtatva!
De a kakas megint elkezdte:
– Kukuriku-gángu, jön az én nénikém vérrel futtatva
De az öregasszony megint csak azt mondta:
– Nem igaz, mert arannyal jön futtatva
Harmadszor is azt mondta a kakas:
– Kukuriku-gángu, jön az én nénikém vérrel futtatva
Mikor elmondta, akkor belépett a lány a kapun, s akkor meglátta az anyja is.
– Nem igaz, nem igaz! – kiabálta, de az öregember azt mondta:
– Látod, az én leányom jobban szolgált, mint a tied! – S akkor összevesztek, s az öregasszony és a leánya elment a háztól. Az öregember és a leánya, ha meg nem haltak, ma is élnek.

85. MESE
A nyulacska harangocskája
 

Mesét mondok nektek: a nyulacskáról meg a harangocskáról. Volt egyszer egy nyulacska, s annak egy szépen szóló harangocskája. Megy, mendegél ez a nyulacska az erdőben, addig ment, mendegélt, hogy erősen elfáradt, s lefeküdt egy bokor alá. Amint lefekszik, gondolja magában: “Jaj, istenkém, még el találok aludni, s valaki majd ellopja az én szépen szóló harangocskámat!”
Leveszi a harangocskát a nyakáról, fölakasztja a bokornak egy belső ágára, aztán szépen visszafekszik a bokor tövébe, s elalszik. Alszik, alszik a nyulacska, s hát amikor felébred, nézi, nézi a bokrot: volt bokor, nincs bokor. A kicsi bokorból olyan magas fa lett, amíg aludott, hogy alig látott a tetejébe. De jó, hogy oda fellátott, mert éppen ott lógott a fának a legfelső ágán a szépen szóló harangocska.
Felszól a nyulacska:
– Hallod-e, te szépen szóló harangocska, gyere le!
– Nem megyek én! Minek tettél a bokor ágára?
Megharagszik a nyulacska, mondja a fának:
– Fa, add ide az én szépen szóló harangocskámat!
– Nem adom biz én!
– Nem adod-e? Megállj csak, mindjárt visszaadod!
Szaladott a baltához, s kérte:
– Balta, vágd ki a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.
– Nem vágom biz én! Van nekem egyéb, mit vágjak!
– Nem vágod-e? Megállj csak, mindjárt kivágod!
Szaladott a köszörűkőhöz, s kérte:
– Köszörűkő, köszörüld meg a baltát, balta nem vágja le a fát, s fa nem adja vissza az én szépen szóló harangocskámat.
– Nem köszörülöm biz én!
– Nem-e? Mindjárt megköszörülöd te!
Szaladott a vízhez.
– Víz, hajtsad a köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megköszörülni a baltát, balta nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja visszaadni az én szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a víz:
– Bizony nem hajtom én a köszörűkövet, van nekem, amit hajtsak, elég.
Továbbfutott a szegény nyulacska, szólította a bikát:
– Bika, idd meg a vizet, víz nem akarja hajtania köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megélezni a baltát, balta nem akarja levágni a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a bika:
– Nem iszom biz én! Ittam én már vizet eleget.
Haj, megharagudott a szegény nyulacska, szaladott a vadászhoz.
– Vadász, lődd meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a vadász:
– Mit gondolsz, nyulacska, csak nem lövök bikát!
Továbbfutott a nyulacska nagy búsan, s találkozott az egérrel.
– Egér, csípd meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi még a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.
– Nem csípem biz én.
– No, megállj – mondotta a nyulacska -, mindjárt elpanaszollak a macskának!
Szaladott a macskához, s kérte szépen könyörögve:
– Macskám, macskám, édes macskám, fogd el az egeret, lásd, egér nem csípi meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja ide szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a macska:
– Elfogom én jó szívvel, csak hozzál nekem tejet.
Továbbszaladt a szegény nyulacska, találkozik a tehénnel.
– Tehén, adj nekem tejet! Tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát, vadász meglövi a bikát, bika megissza a vizet, víz hajtja a köszörűkövet, köszörűkő megélezi a baltát, balta levágja a fát, fa visszaadja nekem szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a tehén:
– Adok én jó szívvel, csak előbb hozz füvet.
Szaladott a nyulacska a kaszáshoz.
– Kaszás, adj nekem füvet, füvet adom tehénnek, tehén nekem tejet ád, tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát stb.
Megsajnálta a kaszás a szegény nyulacskát, vágott neki füvecskét, s vitte nagy örömmel a tehénnek. Tehén megette a füvecskét, s adott mindjárt tejecskét a nyulacskának.
Tejecskét vitte macskának, macska megitta, s uccu neki, mindjárt elfogta az egeret. Egér megcsípte a vadász lába szárát, vadász meglőtte a bikát, bika megitta a vizet, víz hajtotta a köszörűkövet, köszörűkő élesre fente a baltát, balta levágta a fát, fa mindjárt visszaadta a nyulacskának a szépen szóló harangocskát.
De bezzeg mindjárt felkötötte a nyakára, giling-galang – szólt a harangocska. Többet soha le sem oldotta a nyulacska.
Aki nem hiszi – járjon utána.
 

84. MESE
A nyuszi, aki nem locsolt meg senkit

A Húsvét-völgyben minden nyuszi készülődött a nagy húsvét hétfői locsolkodásra. Csillogó szalagokat kötöttek a kosarakra, rózsavizet, levendula-permetet és nevetős versikéket gyűjtöttek a fülük mögé. Már a nap is úgy kelt fel, hogy mosolygott rájuk.
Csak egyetlen kis nyuszi üldögélt csendesen egy fa tövében. Ő volt Norbi.
Norbi nem szerette a hangos locsolkodást. A versikék mindig összekeveredtek a fejében, a kölnis üveg kiborult a mancsára, és attól tartott, hogy kinevetik. Mégis szeretett volna örömet szerezni… valahogy másképp.
Így hát gondolkodott. Aztán mosolyogni kezdett.
Fogott egy kosarat, belehelyezett egy-egy apró csokitojást, egy darab illatos szalmát, egy saját készítésű szívecskét, amit levelekből ragasztott, és mellé tett egy cetlit is:
„Nem locsoltalak meg, de hoztam valamit,
Ami csendben mosolyog, s a szívedhez simul, mint a napfény.”
Elindult. Halkan, szinte észrevétlenül kopogtatott minden ajtón, lerakta a kis ajándékát, majd elsietett. Nem várt érte köszönetet, tapsot vagy csokit.
Mire dél lett, már az egész völgy róla beszélt. Minden ház előtt ott állt egy kis kosárka, benne a Norbi-féle varázslat: egyszerűség, figyelmesség és meleg szeretet.
– Ez volt a legszebb húsvét hétfőnk! – kiáltották a lányok.
A nyuszi, aki nem locsolt meg senkit… mégis mindenki szívét megérintette – így gondoltak rá.
Aznap este Norbi fáradtan, de boldogan hajtotta le a fejét egy puha mohapárnára. A Hold is rámosolygott, mintha azt mondta volna: „A legszebb és legkedvesebb az, amit a szívünkből adunk.”

83. MESE

Párácska

Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt.

A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.

Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédjainak:

— Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!

— Az bizony —mondogatták a felhőszomszédok —, zivatar, de még országos eső is lehet… Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.

Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:

— Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.

Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:

— Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő…

Felhőmama így szólt:

— Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket, a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány…

Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:

— Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!

A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:

— Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!

Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket. De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél,

és nem fogja erős karjai közé.

Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:

— Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!

A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.

82. MESE

Az aranytulipán

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:

– Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem.

– Jól van, fiam – mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utaidban!

Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban (az ökör lábának nyoma, amelyben víz gyűlt össze- a szerk.) kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:

– Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok!

A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondotta a halacska:

– Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad.

A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergelődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:

– Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg!

Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:

– Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.

Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólítja a királyfit:

– Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni!

A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.

– No, te legény – mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.

A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagy városba.

Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.

Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:

– Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?

– Hej, öcsém – mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik!

Mondja a királyfi:

– Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.

Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett.

Kérdi a királyfi a törpe embert:

– Kié ez a leány, bácsikám?

– Ez a királykisasszony – mondotta a törpe ember.

Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak:

– Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.

– Hej, fiam – mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincsen több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.

Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:

– Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.

– Nem bánom én – mondotta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgy is pipadohányt (annyi dohány, amennyi egy pipázásba belefér – a szerk.) sem ér az életem.

Avval kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:

– Mi bajod, királyfi?

Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van.

– Ó, azért egyet se búsulj – mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.

Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beleugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.

Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi.

Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi:

– Mi baj, édes gazdám?

Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:

– Mi baj, mi baj?

– Tudtok-e valami jó búvóhelyet? – kérdezte a királyfi hollója.

– Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk – károgott a többi holló. Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.

Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beleállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.

Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:

– Mi bajod van, édes fiam?

– Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.

– Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?

– A királykisasszony elől, bátyámuram.

– No, hát majd én megmutatom – mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged.

Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.

Éppen jött vele szembe a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:

– Jaj de szép tulipán! Adja nekem!

– Nem adom én – mondotta az öregember.

– Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.

– Dehogy adom – mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért (semmi pénzért – a szerk.) sem adom.

Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy eléállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.

Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom.

Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

81. MESE

A telhetetlen hernyócska

Csodaszép éjszaka volt, a hold csillámló fényével bevilágította az egész égboltot. Egy levélkén egy iciri-piciri tojás feküdt.

Lassan kivilágosodott. Szép vasárnap reggel volt, felkelt a nap, kellemes világosságot és meleget árasztva.

Ekkor a kis tojás megrepedt és kikelt belőle egy kicsi és nagyon éhes hernyócska. Útra kelt, hogy keressen magának valami ennivalót.

Hétfőn megevett egy almát, de még mindig nagyon éhes volt.

Kedden elfogyasztott két körtét, de még mindig nagyon éhes volt.

Szerdán felfalt három szilvát, de még mindig nagyon éhes volt.

Csütörtökön behabzsolt négy epret, de még mindig nagyon éhes volt.

Pénteken átrágta magát öt narancson, de még mindig nagyon éhes volt.

Szombaton felzabált egy csokoládétortát, egy fagyi tölcsért, egy uborkát, egy szelet sajtot, egy darab kolbászt, egy nyalókát, egy gyümölcskenyeret, egy virslit, egy tortácskát és egy szelet dinnyét. Ezen az estén bizony nagyon megfájdult a hasa.

-Jaj, mennyit ettem! Mindjárt szétdurranok!

A következő nap újra egy vasárnap volt, amikor a kis hernyócska egy zöld levélen rágta át magát, ekkor már sokkal jobban volt.

Nem volt már éhes, jól érezte magát, mert jóllakott.

Nem volt többé már kicsike, nagy volt és nagyon kövér.

Ekkor készített magának egy szűk házat, melyet bábnak nevezünk és több mint két hétig ebben lakott.

Végül gondolt egyet és a báb falába rágott egy lyukat, melyen keresztül kirepült egy csodaszép pillangó.

80. MESE

A három pillangó

Volt egyszer három pillangótestvér: egy piros, egy fehér és egy sárga. Vidáman repdestek, játszadoztak kinn a réten.

Hirtelen beborult az ég, vihar készülődött, elkezdett esni az eső. A pillangóknak már nem volt idejük hazarepülni, ezért a tulipánokhoz menekültek, hogy védelmet találjanak az eső elől.

Először a piros pillangó kérlelte a piros tulipánt:

- Kicsi Tuli, kérlek, hogy engedj be minket szirmaid közé, mert ázunk-fázunk az esőben!

- Téged, piros pillangó beengedlek, de a sárgát és a fehéret már nem!

- Márpedig, ha a testvéreimet nem engeded be, akkor inkább én is velük ázom-fázom, de nem hagyom el őket! - válaszolta a piros pillangó.

Azzal elrepültek a sárga tulipánhoz. Ott a sárga pillangó kezdte kérlelni:

- Kis Tuli, nyisd ki kelyhedet, hadd húzódunk meg nálad az eső elől!

De a sárga tulipán így válaszolt:

- Téged, sárga pillangó beengedlek, de a pirosat és a fehéret már nem!

- Akkor inkább együtt maradok a testvéreimmel! - válaszolta a sárga pillangó, és tovább repültek.

Ekkor a fehér pillangó javasolta, hogy repüljenek el a fehér liliomhoz, hátha annak jobb szíve van. A fehér pillangó elkezdte kérlelni a liliomot:

- Kicsi liliom, kérlek, nyisd ki kelyhedet, hadd repüljek be az eső elől testvéreimmel!

De a liliom is azt válaszolta:

- Téged, fehér pillangó szívesen beengedlek, de testvéreidet, a pirosat és a sárgát, már nem! Ekkor a fehér pillangó - testvéreihez hasonlóan - visszautasította a liliom ajánlatát.

A pillangók tovább vergődtek az esőben. Egyszer csak szél kerekedett, s a felhők mögül kikukucskált a Napocska. A pillangók énekelve kérlelték:

"Süss fel Nap, süss fel Nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!

Meghallotta ezt a Nap. Annyira meghatódott, hogy ilyen jó testvéreket látott, hogy azonnal elkergette az esőfelhőket, s megszárította a pillangók szárnyait.

A három pillangó újra táncra perdült, és szárnyat- szárnyba öltve, boldogan hazarepültek.

79. MESE

A szivárvány ajándéka

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szivárványos szárnyú pillangó. Egy napon elhatározta, hogy meglátogatja hatalmas barátját az Égi szivárványt.

Szállt, szállt felfelé, mikor találkozott egy szürke kis verébbel.

–       Most megeszlek! – örvendezett a veréb.

–       Kérlek, ne egyél meg kedves veréb! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

–       Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

–       Megígérem.

Tovább szállt a szivárványos szárnyú pillangó. Egyre feljebb, egyre magasabbra repült. Egyszer csak szembe találta magát egy nagy fehér gólyával

–       Most megeszlek! – örvendezett a gólya.

–       Kérlek, ne egyél meg, kedves gólya! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

–       Rendben van. Nem eszlek meg, ha megígéred, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

–       Megígérem.

Tovább szállt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Már-már elérte az Égi szivárványt, mikor hirtelen elé vágott egy fekete sólyom. Körülrepülte a pillét és rákiáltott:

–       Most megeszlek kis pillangó!

–       Kérlek, ne egyél meg, kedves sólyom! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

–       Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

–       Megígérem.

Nagy sokára elérte az Égi szivárványt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Nagyon megörültek egymásnak. Beszélgettek ki-ki a maga világáról. A pille arról, milyen szép a rét és a mező odalenn, a szivárvány arról, milyenek a felhők és a szelek odafenn az égben. Gyorsan eltelt az idő. Haza kellett indulnia a kis pillangónak.

–       Mit kérsz tőlem búcsúajándékul? – kérdezte az Égi szivárvány.

–       Mikor hozzád jöttem, találkoztam egy szürke verébbel, egy fehér gólyával és egy fekete sólyommal. Mind azt mondták, hogy csak akkor engednek tovább, ha adok nekik valamit abból, amit tőled kapok. Kérlek hát, olyan ajándékot adj, amiből nekik is juttathatok.

–       Rendben van! – mosolygott az Égi szivárvány. – Olyan ajándékot adok, amit mindhárman örömmel fogadnak és amire sokáig emlékezni fognak.

Azzal merített az égi fényekből és az égi színekből egy jó marékkal és ráhintette a szivárványos pille szárnyaira. Csillámlott, ragyogott tőle a pillangó szárnya. Alig bírta a nagy súlyt. Elbúcsúztak egymástól.

Majd a pille ereszkedni kezdett lefelé, egyre lejjebb, egyre mélyebbre a maga világába. Az Égi szivárvány mosolyogva nézte. Majd lassan-lassan elolvadt az ég kékjében.

Ahogy lentebb ért a pille, elévágott a fekete sólyom.

–       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

–       Nyisd szét a szárnyaid és ráhintem!

Amint a fekete sólyom széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fényes lett tőle a sólyom, mint még sohasem.

Tovább ereszkedett a kis pille, mikor hozzászegődött a gólya.

–       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

–       Tárd szét a szárnyaid és rádhintem!

Amint a fehér gólya széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fénylő lett tőle a gólya, mint még soha életében!

Tovább ereszkedett a kis pille, s hamarosan mellé röppent a szürke veréb.

–       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

–       Tárd szét a szárnyaid és máris rád hintem!

Amint a szürke kis veréb szétnyitotta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színpompás és ragyogóan fényes lett tőle a verebecske, mint még soha!

Már búcsúzkodott a nap, mikor hazaért a pillangó a maga világába, szép kis rétjére, virág barátai közé. Kíváncsaian várták. Ekkor még utoljára megrázintotta szárnyacskáit és bearanyozta, beezüstözte, megszínesítette az egész rétet, ami olyan szép lett, hogy csodálkozásában még a lemenő nap is tátva felejtette a száját.

Ám soha olyan különös éve nem volt verébnek, gólyának és sólyomnak, mint akkoriban. Mert nemcsak ők, de még fiókáik is a szivárvány minden színében ragyogók lettek. Boldogságuk pedig sokáig bearanyozta azt a rétet, azt a mezőt, ahol a jószívű szivárványos szárnyú pillangó élt.

78. MESE
A kőleves

Hol volt, hol nem volt, egy nem is olyan messzi vidéken élt egy szegény legény. Egy szép napon elhatározta, hogy mit tegyen mást, vándorútra indul.
Ment egyik faluból a másikba, rongyosan és egyre éhesebben. De bizony nem kínálták meg sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levessel.
Bekérdezett egyik házhoz is, a másik házhoz is. Hol reá uszították a kutyát, hol pedig szóba sem álltak vele.
Hát, így ahogy menegetett, elgondolkodott: “Ha már isten vendégszeretetből nem osztogatott sokat errefelé, talán észből sem volt olyan bőkezű.”
Fel is vett a kapuból egy követ, s bement a legelső házhoz. Éppen egy öregasszonyé volt.
– Jó napot, öreganyám!
– Adjon isten, te legény!
– Hát, hogy s mint szolgál az egészsége?
– Szolgál, ahogy szolgál, hát legény uramnak hogy szolgál?
– Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék valamit, ha volna, ha adna szívesen.
– Jaj, lelkem, legény uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem.
– Hát én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem.
– Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég, csak nincs, amit beletegyek.
Na, megmosta a legény a követ, és szépen beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a legény a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony, mire a legény szakértően megkóstolta.
– Hát jónak jó de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne.
– Hozok én sót, van nekem!
Beletette a legény a sót, megkevergeti, s azt mondja:
– Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne.
– Van nekem az is, hozok én! – dicsekedett az öregasszony.
Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba.
Kevergeti a legény, kóstolja, majd megint megszólal:
– Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű!
– Van nekem kolbászom is, hozok én egy darabot a kamarából.
– Hozzon akkor két darabot öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is – szólt utána a legény.
– Hozok, hozok! – és már hozta is az öregasszony a két darab kolbászt.
A szegény legény beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja.
– Tudja-e, ha van egypár szem krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az csudi jó volna… (megadná a módját egészen.)
– Van nekem az is , hozom már…
Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe. Kevergeti a legényke, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak.
– Kóstolja csak meg, most be jó!
Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét.
– Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni.
Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a szegény legény:
– Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az már biztos nincsen?
– Van nekem az is – tüsténkedett az öregasszony.
Hamar még egypár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a legény.
– Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni!
Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a szegény legény egy nagy tányérral magának, eggyel az öregasszonynak, és jóízűen bekanalazták.
Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni. Mikor aztán jóllaktak, odafordult a legényhez.
– Mondja, legény uram, nem adná el ezt a követ?
Sokszor az sincs, amit főzzek, ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani.
– Dehogynem, száz forintért bizony odaadom!
Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, és a leves maradék aljából kiszedve a követ, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s jól elrejtette a kamrában, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni.
A szegény legény a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje.
Most, hogy jóllakott, s volt már száz forintja is, vígan rótta az útját napestig. S ha ismét irigyke vidékre tévedt, tudta hogy az út szélén heverő mihaszna kövekkel mindig jóllakhat, még ha nyersen oly rágósak is…

77. MESE
A patak meséje

A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól:
– Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen?
– Elmondanám – felelte a kispatak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú ez a történet, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen.
A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket.
A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze a lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtudhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak.
– Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott.
Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útrakelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, elmúlt három, a forrás még mindég nem tért vissza. Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi.
Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, mikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:
– Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger!
Olyan nagy és hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá. Egyéb sem kellett, az egyik forrás rögtön útrakelt, s ment, amerre a madár vezette.
De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is madár jött el a negyedik évben.- Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá…
Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak: – Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen.

76. MESE
Tavaszi mese

Szellőcske a tengeren túlról jött; együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.
– Én megöntözöm a göröngyös földet – mondta a felhő. – Várnak is már az emberek.
– Hát még engem! – dicsekedett a kis Szellőcske. – Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!
Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Amikor az első faluhoz értek, elbúcsúztak egymástól.
– Ki-ki a maga dolgára – mondta a felhő méltóságosan, s már suhant is a mezők felé.
– Sok szerencsét! – kiáltott utána Szellőcske.
Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
– Ha már itt vagyok a kéménynél – gondolta magában –, hozzá megyek előbb.
Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
– Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.
Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:
– Ne búsulj, majd én elmesélem a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
– Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén, van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is – tette hozzá sóhajtva.
Szellőcske megsimogatta a kéményt és továbbrepült. Egy kopott kis ereszaljánál megállt. – Ez lesz az – gondolta –, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte egy diófa, mögötte egy eperfa.
Odaköszönt hát az ereszaljának.
– Honnan jössz, Szellőcske? – kérdezte az tőle.
– Találd ki.
– Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy?
– Azt én!
– Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök.
– Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged.
Szomorú lett erre az ereszalja.
– Nem érem én már azt meg – sóhajtotta. – De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no!
Úgy is lett. A szomszédban egy szép kis új ház fehérlett ki az udvarból, frissen volt meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve.
– Akarsz-e fecskelakókat? – kiáltott át az öreg ereszalja.
– Hogyne akarnék! – örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is.
– Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék… – susogta vékony kis gallyaival boldogan.
Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa s az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon.
– Látod, Szellőcske – mondta most az öreg ereszalja –, nem hiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk.
Szellőcske megsimogatta az öreg eresz­alját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé.
Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek kertek és ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.

75. MESE
A szárnyas kicsi felhő
 

A folyó felett szállongó párából, a nyárvégi napocska melegének segítségével, apró felhő
formálódott.
Hófehér volt és bolyhos, mint egy újszülött kisbárány. Eleinte csak lebegett a lustán
hömpölygő nagy víz felett, majd a játékos kedvű szél meglódította, és a fák csúcsáig repítette.
De csak addig, és nem tovább.
Ahogy visszanézett a folyóra, a vízben észrevette a fölötte keringő, suhanó felhők tükörképét.
Látván, hogy rokonai, a nagyobbnál-nagyobb felhők odafönn a magasban tornyosulnak, maga
is felemelkedni kívánt közéjük. Mivel azonban nagyon könnyű volt, szinte súlytalan, önnön
erejéből nem volt képes feljebb szállni.
Sóvárogva nézte a hatalmas felhőket, amelyek különböző alakzatokat, és eltérő színárnyalatot
vettek fel. Némelyik óriás, sötétszürke szörnyre hasonlított, melynek ormánya, szarva volt,
néha pedig úgy néztek ki, mintha valaki halványsárga tésztát dagasztott volna egy terjedelmes
teknőben. Leginkább azonban a nem ijesztő, hanem kellemes látványt nyújtó hófehér, habos
felhőket irigyelte. Szépnek tartotta őket.
A felhők hol úsztak, hol csendben hömpölyögtek, néha azonban a felerősödő szél jól
meglódította őket. Ilyenkor olyan sebesen haladtak, hogy szemmel szinte követhetetlenek
voltak.
Miért vagyok csak én ilyen kicsi? Vajon hogy lehetne belőlem is nagy, felnőtt felhő? –
töprengett magában a felhőcske.
Teltek a napok, és beköszöntött az ősz.
Az ég még mindig kék volt, hol felhősebb, hol tisztább, az éjszakák azonban egyre
hűvösebbek lettek. Ekkor, egyik napról a másikra, váratlanul visszatért a meleg. Szinte
kánikulai hőség váltotta fel a kellemes, őszi időt.
A „vénasszonyok nyara” teljes erejéből megmutatta magát. A folyó minden egyes nappal
langyosabb lett, és a nagy melegtől egyre több víz párolgott el belőle. Apró felhőfoszlányok
keletkeztek a párából
A mi felhőcskénk látva ezt, hívogatni kezdte a kicsi felhőkezdeményeket, csatlakozzanak
hozzá. Két felhőgyerek elfogadta a meghívást. Felemelkedtek a fák csúcsáig, és jobbról-balról
hozzákapcsolódtak felhőcskéhez.
Hármasban már egész terjedelmesnek látszottak, majdnem olyannak, mint egy felnőtt felhő. A
szél – átérezve a felhők kívánságát, és látván, milyen elszántak -, a segítségükre sietett. Nagy
levegőt vett, és a magasba fújta, röpítette a kis hármast.
A felhőcske a magasból meglátta magát a folyó tükrében. Hozzácsatlakozott két felhőbarátja
olybá tűntek mellette, mintha az ő szárnyai lennének.
Egymásra néztek, összemosolyogtak, és az együttérző szél, egy újabb óriási fújásával, még
magasabbra röpítette őket.
Így sikerült a felnőtt felhők közé kerülniük. Boldogan vegyültek el közöttük, és azontúl velük
együtt suhantak, úsztak, röpültek az égen a nagy ismeretlen, de titokzatos és csodás tájak felé.

74. MESE

A susogó fák meséje
 

Valahol messze, ahol az ég egybeolvad a fák koronáival, létezett egy ősi erdő, amit az emberek csak úgy emlegettek: a Susogó Rengeteg. Nem volt térképen, sem útjelző táblán, mégis néhanapján rátalált, aki elég kíváncsi volt, és elég csendes. A Susogó Rengeteg fái mások voltak, mint bárhol a világon. Ők beszélni tudtak – nem szóval, nem kiáltással, hanem susogással. Olyan susogással, mely csak alkonyatkor született meg, mikor már a madarak is leszálltak pihenni.

Az erdő mélyén, egy idős tölgyfa árnyékában élt egy kisfiú, Ábel. Nem volt ő fa, és nem volt madár sem – hanem egy kíváncsi, kalandvágyó gyermek, akit egy vándorló madár vezetett az erdőbe. A fiú egy viharos éjszakán tévedt el az erdei úton, és mikor a villámlás rémisztő képeket festett az égre, hát a madár, egy sárgapettyes fülemüle, egyenest a Susogó Rengetegbe vezette.

Ábel először félt. Az erdő hangja nem olyan volt, mint a város zajai. Itt nem dudált semmi, nem zörgött autó, csak levelek susogtak, ágak roppantak, s a madarak fészkük mélyén csiviteltek álmosan.

– Ki van ott? – kérdezte a fiú egy este, mikor már három napja élt a fák közt.

Egy magas, görbe hátú bükkfa válaszolt először. Ágaival meglendült, s kérge meg-megnyikordult.

– Mi vagyunk, kis vándor. Mi vagyunk, a mesélő fák.

Ábel körbefordult, szemét nagyra nyitotta.

– Tudtok beszélni?

– Nem úgy, mint az emberek. Mi a szél hangját kölcsönözzük, a lombunk rezzenését, s az évszakok emlékét – suttogta egy öreg nyírfa, akinek kérge olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó.

És attól fogva, minden este, mikor már a csillagok kibújtak az égre, s a szél puhán játszott a lombok között, a fák mesélni kezdtek.

Elmesélték a tavaszi virágzás első illatát, amikor a méhek először zümmögtek a réten. Elmesélték, mikor egy réges-régi télben egy barna medve család épített odút a tölgyfa tövében. Meséltek arról is, mikor egy árva őzike könnye harmattá vált a hajnali fényben.

Ábel minden este ott ült a fülemüle társaságában, hallgatta a fákat, és nem csak a történeteket tanulta meg, hanem hallani is: meghallani a szél hangjában a szavakat, a lombok között megbúvó gondolatokat.

– Miért meséltek nekem? – kérdezte egyszer.

– Mert figyelsz – felelt egy sovány nyárfa. – És aki figyel, az képes megőrizni a világ emlékeit.

Egy napon, mikor Ábel már hetek óta ott élt, a fák azt mondták:

– Itt az idő, hogy hazatérj. Vigyél magaddal minket is, ne a törzsünket, nem a leveleinket, hanem a meséinket.

Ábel szomorúan, de tudta, hogy el kell indulnia. A fülemüle elkísérte az erdő széléig, ahol a világ ismét zajos és színes lett. Visszament a városba, szülei karjába, a megszokott mindennapok közé. De a fák szavai ott susogtak a fülében minden éjjel.

És attól kezdve, Ábel mesélni kezdett. Először csak a testvérének, aztán az iskolában, később könyvekbe írta mindazt, amit a Susogó Rengeteg megtanított neki.

S aki meghallotta ezeket a meséket, annak a szíve megnyílt egy kicsit. Némelyek még az erdőségek felé is vetettek egy pillantást, hátha ott, a távoli lombok között, egyszer majd meghallják a fák susogását is.

Mert aki jól figyel, bizony, meghallhatja. Csak csendben kell maradni… és hinni a mesékben.

73. MESE

Hogyan lett a huszárnak lova?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy huszár. Délceg huszár, híres vitéz hírében állt, de nagy volt a bánata, mert nem volt neki lova. Mégiscsak nagy szégyen, hogy egy huszár gyalog járjon! Azon tanakodott egyre, hogyan szerezzen lovat magának.

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy lovardába, ahol nem pénzt kér a munkájáért, hanem lovat.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

– Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

– Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

– Munkát vállalnék.

– Örömest felfogadnálak, de bizony úgy leszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok fizetni.

– Nem is kérek más fizetséget, mint egy lovat.

– Egy lovat? De hát az én lovaim mind betegek, mind gyengék. Aszottak, soványak, hálni jár beléjük az élet!

–  Egyet se féljen gazduram! Meggyógyítom én őket!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Bizony elszorult a huszár szíve a beteg lovak láttán. Egyik gyengébb volt, mint a másik.

„Ezeknek jó étel kell és jó gondozás!” – gondolta. Hozzálátott. Kitakarította az istállót. Lecsutakolta a lovakat. Megkefélgette a szőrüket. Készített nekik egy szép tágas kinti karámot, ahol a napfényben jó nagyokat sétálhattak. Mert ezek a lovak mindig az istállóban voltak. Nem takarították, nem sétáltatták őket annakelőtte. A huszár tudta, hogy mi kell a lónak.

„Erőre kapnak, ha adok nekik jó ennivalót!” – gondolta. „Kaszálok nekik friss füvet, azzal etetem őket.” A fű jól esett a lovaknak, de csak nem erősödtek.

„Hát, bizony, zabra lenne szükségük. De a gazda szegény. Nem telik neki zabra.”

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy aratásba, ahol nem pénzt kér a munkájáért,  hanem a learatott zabból néhány zsákkal.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

–  Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

–  Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

–  Munkát vállalnék az aratásban.

–  Örömest felfogadnálak, mert sok a munka. De bizony, úgy elszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok neked fizetni.

–  Nem is kérek más fizetséget, mint néhány zsák zabot.

–   Zabot? Hát azt szívesen adok!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Beállt a huszár az aratásba. Keményen dolgozott. Sok kéve gabonát lekaszált. Meleg volt, izzadt, de nem lankadt. Egyre csak a lovakra gondolt, amiknek nagy szüksége van a zabra, hogy megerősödjenek. Látta ezt a gazda. Elégedett volt a huszár munkájával. A nap végeztével adott neki öt zsák zabot.

Örömmel vitte a zabot a lovakhoz a huszár. Megetette őket. A lovak a zabtól úgy jóllaktak, hogy kikerekedett a hasuk, megfényesedett a szőrük, visszatért az erejük. Örült a huszár. Elégedett volt a gazda. Megajándékozta a huszárt egy szép barna lóval. Felpattant rá – amúgy huszárosan! – és délcegen nyargalt a mezőben! Jól gondját viselte! Ápolgatta, szeretgette. A lova is szerette a huszárt, mert jó gazdája lett. Óvta, vigyázta őt minden csatában. Párja sem volt annak a lónak az egész huszárezredben!

72. MESE

A három ólomkatona

Egyszer régen, hajdanán, három ólomparipán, három ólomkatona elment a csatába, golyólakomára. Golyólakomára.

A nagy golyólakomán az egyik elvesztette a fél karját. De észre se vette. A másik a fél lábát. De észre se vette. A harmadik a csákóját. De biz észrevette. De biz észrevette.

Nosza tüstént elindult, hogy azt megkeresse. Igaz, addigra már vége lett a csatának, a golyólakomának. Az ellenség megfutott. Szaladt, ahogy csak tudott. Vagy annál is jobban. Kifutott az országból, s bizony a világból is kiszaladt volna, ha futtában meg nem állítja a csákóját kereső ólomkatona harsány kiáltása:

– Az ércből öntött nagyágyúra, hol lelek rá a csákómra?! Szóljon, aki tudja! Szóljon, aki tudja!

Ám senki se felelt. A rémületében megtorpant sereg gyors haditanácsot tartott volna, ha az ólomkatonánk időt hagyott volna erre. De még a tanácsba hívó trombitát se fújhatták meg. Épp akkor kondult meg a szomszéd faluban a déli harangszó. Csupa szívességből a szárnyára vette a megmérgedt ólomhuszár szavát, s világgá röpítette.

– Dézom, dézom, hej, mordézom, a gyáva ne parádézzon, de feleljen, ha kérdezem, becsülettel, egyenesen!

Erre már felelni kellett. Ezért egymásra néztek mind egy szálig. Még biztatták is egymást a szemük sarkából:

 – Szólj te, édes komám! Vagy te is elrontottad a gyomrod a golyólakomán?!

Hanem a szavuk csak nem jött meg, remegő kezükből kihullott a kardjuk. De volt egy táltos csikajuk. Az két nyerítés közben megszólalt emberhangon:

– Pattanj csak a hátamra, ólomhuszárom, én tudom, hol a csákód, elröpítlek oda!

Megörült az ólomhuszár, leugrott ólomlováról, bizony csak akkor látta, hogy a derék jószág erősen megsántult mind a négy lábára. Rábízta hát a nádbereki nagy hírű gyógykovácsra, aki véletlenül épp arra őgyelgett, s azzal a táltos csikó hátán termett.

Kilenc órán át repült vele a táltos csikó, hegyek felett, völgyek felett, folyók felett, tengerek felett. Tűnődhetett az ólomvitéz, hogy eshetett meg, hogy ilyen messzire gurult el a csákója? No, de addigra már le is ereszkedett a táltos csikó egy száztornyú palota százoszlopos udvarára.

A palotaudvaron hét szökőkút negyvenkilenc gyémántos sugara szökellt a magasba, s hullott alá lágyan, lágy permetezéssel a hét kagylóforma márványmedencébe.

Ámult az ólomhuszár, s épp körülcsodálkozott volna, amikor a márványpadon egy csodaszép tündérlányt pillantott meg. A tündérlány olyan szép volt, hogy érette minden áldott nap kerek egy órával később pihent le a nap, mint másutt, hogy tovább láthassa. Hej, az ólomhuszárnak olyan melege lett egyszeriben a puszta ránézéstől, hogy majd elolvadt.

– Hát te hogy kerülsz ide? – csodálkozott a tündérlány, amikor megpillantotta.

Az ólomhuszár hetykén pengetni kezdte erre a sarkantyúját, hogy csengett-bongott tőle a palota márvány udvara, és elmosolyodott, de közben kissé zavartan pödörgette ólombajszát:

– Hát…nagy csatában voltam, golyót lakomáztam, s a golyólakomázás közben elvesztettem a csákómat. Csákókeresőben a táltos csikóm röpített ide…

A tündérkisasszony felkacagott:

– Aztán hol a te táltos csikód, mert bizony én semerre se látom.

Körülnézett a huszár, s lekonyult a bajsza, mert a táltos csikó eltűnt, akár a kámfor. De aztán felragyogott a szeme:

– Igaz, ami igaz. Ám az is igaz, hogy az én elveszett csákóm ott piroslik az öledben!

– Ez a te csákód? – csodálkozott a tündérlány. És elpirult. – Az égből pottyant az ölembe. – S azzal már nyújtotta is a huszárnak.

Az megköszönte, s a fejére tette. Azzal indult kifelé a palotaudvarból. Ám a világszép tündérlány utána szaladt. Utol is érte a kapuban.

– Ha kedved tartja, maradj nálunk -mondta csendesen, és lesütötte a szemét.

– Maradnék szívesen – felelte a huszár – de hárman mentünk a csatába, a nagy golyólakomára, az egyik pajtásom otthagyta a fél lábát, a másik a fél karját. Reám várnak. S a lovam is énreám vár a nagybereki gyógykovácsnál.

A szépséges szép tündérlány tán még most is integet a selyemkeszkenőjével a palotakapuból, pedig a három ólomkatona már rég hazaért hozzám.

Mert én voltam a gazdájuk, kisgyerek koromban. Most meg a kisfiamat szolgálják. Igaz, az egyik félkarú, a másik: féllábú, a harmadiknak meg a paripáját mindmáig se tudta meggyógyítani a nagy hírű kovács.

De annyi baj legyen! A fő: hogy ólomszívüket a becsület hevíti!

71. MESE

A csodatrombita

Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg.

Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy az a trombita messze volt, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás -tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl.

Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy esztendőre, miután megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a szolgának adta a kulcsot – bizony, legény legyen a talpán azt, aki elbírja a mázsás kulcsot! – s így szólt:

– No eredj, szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz!

Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kelltt illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással,  s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott be a kamra vasajtaja!

Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar.

No, olyan rossz híre kerekedett az Óriások anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert azóriás asszony tizenkét óirás fia még a kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen.

Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal.

– A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! – mondta a leány. – Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek!

– Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem…- mondta búsan Palkó.

Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja:

– Hová is mennétek, ha nem énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok!

Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát.

– Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! – kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte.

Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol?

– Nyissátok ki a vasajtót! – parancsolata Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezték Palkót.

– Kergessétek világgá az óriásokat! – parancsolta Palkó.

A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezte a kapitányuk.

– Röpíts haza bennünket! – parancsolta Palkó.

A száz huszár hazaröpítette őket. A fél falu odacsődült a csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el az óriások kincseit.

A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta.

70. MESE

A mézeskalács huszár

Volt egyszer egy huszár. Mézeskalács huszár. Mézeskalácsból volt a csákója, csizmája, kardja, paripája. Mézeskalácsból volt a szíve is, mégis megdobbant, amikor Napsugár kisasszonyt megpillantotta. Nyomban megszerette, feleségül kérte.

De Napsugár kisasszony csak kacagta. Kacagta alkonyatig rendületlen, s akkor elillant a többi napsugárral.

– Hej-haj! – búsult a huszár, és mézeskalács szíve akkorát dobbant bánatában, hogy a jegenyefa hegyén üldögélő Hold is meghallotta.

– Mi baj, huszárom? – kérdezte részvéttel.

– Feleségül kértem Napsugár kisasszonyt – panaszolta a huszár –, de ő hallani sem akar rólam.

– Bizony nem csodálom, a Napsugár kis­asszonykák mind rátartiak – felelte a Hold. – Kevesellik a magadfajta mézeskalács huszárokat… Az én leányaim szerényebbek…

A szende Holdsugár kisasszonykák ott táncoltak szemlesütve a Mézeskalács huszár előtt. De az meg sem látta őket, egyre csak a Napsugár kis­asszonyra gondolt.

A legkisebb holdsugárka megsajnálta, s így szólt hozzá:

– Ismerem jól a Napsugár kisasszonyodat. Ha azt akarod, hogy a feleséged legyen, el kell őt kápráztatnod csodálatosnál csodálatosabb hőstettekkel!

Több se kellett a huszárnak! Megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott a legnagyobb csata kellős közepébe.

Olyan vitézül verekedett, hogy csata után annyi kitüntetést kapott, hogy még a lovának is jutott belőle!

Elő is léptették tábornokká nyomban, s hozzá akarták adni feleségül a császár legkisebb leányát, de a Mézeskalács huszár nem ment el háztűznézőbe a császár udvarába, helyette a felkelő nap felé sarkantyúzta lovát.

A kényes-fényes Napsugár kisasszony táncos léptekkel indult a földre, ám útközben nagy fekete felhő állta el az útját, és várába zárta. Ki tudja, meddig raboskodott volna ott, tán meg is őszül a raboskodásban, ha a Mézeskalács huszár ki nem szabadítja.

– Köszönöm, hős vitéz! – nyújtotta ujja hegyét megmentőjének Napsugár kisasszony. A sok kitüntetés miatt nem ismert rá a Mézeskalács huszárra. – Szólj, mit kívánsz hősi tettedért!

– Kívánhatok-e mást – válaszolta a Mézes­kalács huszár –, mint amit tegnap kívántam: azt, hogy légy a feleségem!

– Ó, hát te vagy a kis Mézeskalács huszár? – húzta el száját Napsugár kisasszony, és kacagni kezdett.

– Ne kacagj ki, komolyan beszélek! – kérte a Mézeskalács huszár.

– Jól van. Én komolyan beszélek – komolyodott el Napsugár kisasszony. – A feleséged leszek, ha holnapra tükörre cseréled ki a szívedet érettem!

– Kicserélem – felelte a huszár, és elvágtatott mézeskalács lován. Sorra járta a mézeskalácsosokat, de csak a százegyedik mutatott hajlandóságot, hogy tükörszívre cserélje ki a szívét.

Azóta a tükörszívű Mézeskalács huszár a világot járja, megtalálhatjátok őt minden vásárban, hiszen messzire csillog a tükör a szíve helyén. Az aranyfényű Napsugár kisasszony is ott kelleti magát a tükrös mellű huszár előtt, de hiába, mert a huszár azon minutumban, hogy tükörré cserélte el a szívét, elfeledte őt mindörökre.

69. MESE

Évszak tündérek és a tizenkét hónap meséje

Volt egyszer egy hatalmas erdő, az erdőben négy házacska. Az egyikben élt a Tavasz tündér, a másikban Nyár tündér, a harmadikban Ősz tündér és a negyedikben Tél tündér.

Szép háza volt mind a négy tündérnek, de néha nagyon egyedül érezték magukat. Sokszor gondoltak arra, milyen jó lenne, ha lakna velük valaki. Nem tudtak arról, hogy az erdő mélyén tizenkét testvér él, a tizenkét hónap: Január, Február, Március, Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és December.

A testvérek naphosszat csak üldögéltek és azt tervezgették, hogyan építsenek maguknak házat. Kicsit lusták voltak, így mindig csak halogatták az építkezést. Egy szép napon aztán végre felkerekedtek, elindultak, hogy kiválasszák az erdőben a megfelelő helyet, ahol felépítik a házukat. Elöl ment Január, utána Február, majd Március, őt követte Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és végül December.

Mentek, mentek, és nemsokára megláttak egy házat. Tetszett nekik a ház, látták, hogy jó tágas. Megbeszélték, megkérdezik, hogy nem lakhatnának-e ők is itt? Bekopogtak, Tavasz tündér nyitott ajtót.

- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a tizenkét hónap: Január, Február, Március, Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és December. Látjuk, szép nagy házad van, nem lakhatnánk mi is itt veled?

- Jó napot tizenkét hónap! Én Tavasz tündér vagyok! Szívesen befogadnálak benneteket, de csak hárman fértek el. Azok lakhatnak itt, akik virágzó fákat, friss zöld füvet adnak az embereknek. Március, Április és Május boldogan költöztek be Tavasz tündérhez, hiszen ők hozzák a Földre a langyos szellőt, az első nyíló virágokat, a melengető napsugarakat.

Elköszöntek egymástól és a kilenc testvér tovább indult: Január, Február, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November, December.

Hamarosan egy újabb házhoz értek. Bekopogtak.

- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a kilenc hónap: Január, Február, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November, December. Szép házad van, nem lakhatnánk itt veled?

- Jó napot kilenc hónap! Én Nyár tündér vagyok! Hármat közületek szívesen befogadok, akik

forróságot, sok gyümölcsöt, zöldséget hoznak az embereknek.

- Mi adjuk mindezt az embereknek – mondta Június, Július és Augusztus.

Be is költöztek a házba. Már csak hatan mentek tovább: Január, Február, Szeptember, Október, November, December. Hamarosan Ősz tündér házához értek. Bekopogtak.

- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a hat hónap! Január, Február, Szeptember, Október, November,

December. Beköltözhetnénk hozzád a házadba?

- Jó napot hat hónap, én Ősz tündér vagyok! Hárman beköltözhettek, de csak azok, akik szőlőt, diót, tököt, de hűvös szeleket is hoznak az embereknek.

- Mi vagyunk azok! – mondta Szeptember, Október és November.

Ők is beköltöztek és már csak hárman mentek tovább: Január, Február és December.

Nem sok időbe telt és rátaláltak Tél tündér házára. Bekopogtak.

- Jó napot kívánunk, mi vagyunk a három hónap: Január, Február, December. Beköltözhetnénk a szép nagy házadba mi is?

- Jó napot három hónap, én Tél tündér vagyok! Beköltözhettek hozzám, ha hideget, havat, jeget hoztok az embereknek.

- Mi hozzuk a fagyot, a ködöt, a zord időt a Földre – örvendezett Január, Február és December.

Így aztán mind a tizenkét hónap otthonra talált: Tavasz tündérnél – Március, Április és Május, Nyár tündérnél – Június, Július és Augusztus, Ősz tündérnél – Szeptember, Október és November, Tél tündérnél – Január, Február és December.

68. MESE

Zelk Zoltán: A hóvirág

 Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.

 – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál

Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:

– Miért mosolyogsz?

– Nem a szellő hív játszani?

Erre elnevette magát a füvecske.

– Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!

A másik fűszál csak most tért magához.

– Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!

Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.

– Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!

– Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.

– Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.

De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.

– Meg kell keresnünk a módját!

– De hogyan?

Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:

– Én már kitaláltam!

Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.

– Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.

– Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.

De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.

– Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?

A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:

– Ki az, mi az?!

– Fűszálacska! – volt a válasz.

Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.

– Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.

– Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.

Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?

– Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.

A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:

– Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.

– Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.

– És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.

A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

67. MESE

Fésűs Éva: A télkergető hóvirág

Amikor a tél megérkezett, erdőn-mezőn dermesztő lett a csend. Mindenki behúzódott előle, ki odúba, ki kuckóba. Ez a tél nagyon goromba legény volt, befagyasztotta a vizeket, hóbatyuját jól kirázat, aztán ráérősen végigdőlt a kopár lankákon, és akkorát fújt, hogy a gyengébb madarak lefordultak a faágról.

Ínséges idő köszöntött az erdő, mező népére. Mindent beborított a hideg hótakaró. Csak az ökörszem dala és a cinegék csettegése tartotta ébren a reményt, hogy lesz még újra kikelet.

Mindenki dideregve tűrt és várta, hogy majd csak cihelődni fog ez a mogorva tél is, mint a többi tette. Nyújtózik egyet, megcsikorgatja a fogát, azután odébb áll, és csupa kis ezüst tócsa marad a lépte nyomán, mint megannyi villogó víztükör, amelyekben már a fiatal tavasz nézegetheti kék szemét.

Így álmodoztak egymáshoz bújva a fázós kis állatok, egészen addig, amíg egy nyúl körül nem szaladt a rettenetes hírrel:

– Nem megy el a tél! Itt marad örökre!

Támadt erre nagy ijedelem!

– Kitől hallottad ezt ugrifüles?- faggatták a nyulat.

– Magától a téltől! Éppen a fülemet hegyeztem a dombon, amikor nagyot sóhajtott és azt mondta: ”Hej de jól érzem magam ezen a tájon! Sose megyek el innen!”

– Jaj nekünk! Éhen veszünk!- remegtek a nyulak.

– Tennünk kell valamit! Mivel lehetne távozásra bírni ezt a dermesztő, hideg hatalmat?

– Bízzátok csak ránk!- mondták a farkasok. – Majd mi elkergetjük. Addig üvöltünk a fülébe, míg világgá nem szalad.

Minden este olyan hangversenyt rendeztek, hogy zengett tőle a téli táj.

Hanem a tél meg se moccant, sőt, hogy ne hallja a farkas zenebonát, még vastagabb hótakarót húzott a fejére. Az éktelen lármára felriadtak a medvék.

– Nektek is befellegzett, mackó bácsik! Sose láttok többé lépes mézet, mert nem megy el a tél!- szólt a nyúl.

Több se kellett a medvéknek! Pozdorjává zúzzák a tél sok-sok drága jégkristályát, akkor biztosan elszalad. – gondolták.

Felmásztak a dombra, onnan görgették a hatalmas kődarabokat a tó meg a patak jegére. Csörömpölt, recsegett, ropogott a jég. Ám a tél csak mérgesebb lett, és a fogát csikorgatta.

– Forduljunk a szelekhez!- tanácsolta a róka.

– Kérjük meg, hogy hordják el ezt a sok havat.

A szelek összefogtak, kavarogtak, végig sepertek a tájon, de annyi volt a hó, hogyha egyik helyről elhordták, a másik helyen annál több lett.

A konok télnek a föld alá is híre ment. Lent a mélyben Földanyóka féltve ringatta, csitítgatta a kis hagymabölcsőben szunnyadó virágait:

– Csicsíja babája! Aludjatok még, ki ne hajtsatok! Nem akar elmenni a tél.

– Nem akar?…

No, azt szeretném én látni! – csendült meg egy vékony hang a homályban, és úgy, amint volt, egy szál fehér ingecskében kipattant a bölcsőjéből Földanyó icipici leánykája, a hóvirág.

– Azonnal bújj vissza, mert megfázol! – parancsolt rá Földanyó.

– Dehogyis bújok, dehogyis fázom! Ne félj anyókám majd én elkergetem azt a makacs vén telelt.

– Te? – hüledezett Földanyó. – Hiszen az a farkasüvöltéstől, medvék erejétől, szelek ostromától sem ijedt meg, hát hogy képzeled, hogy megállhatsz előtte?

– Így ni! – mondta a kis virág, és már bújt is kifelé elszántan a hideg rögök között, a fagyon át, a havon át, minden erejével.

Amint átdugta fejecskéjét a hótakarón, vidáman felkacagott:

– Jó napot tél bácsi! Hát te még itt vagy?

– No, nézd csak! – ráncolta össze zúzmarás szemöldökét a tél. – Hogy mertél a szemem elé kerülni?

– Hiszen itt a tavasz! – csilingelt a hóvirág. – De úgy látszik csakugyan igaz, amit rólad beszélnek!

– Mit beszélnek rólam te inci-finci?

A hóvirág felágaskodott és huncutkodva súgta

– Azt, hogy el akarod adni jégvirágaidat a tavasznak!

– Hűűű! Micsoda hazugság! – bömbölt nagyot jeges haraggal a tél.

– Egy szó sem igaz belőle

– Hát akkor miért raktad ki őket minden kirakatüvegre?

– Tüstént leszedem valamennyit!- – kiabált a tél és meg is tette.

– No, de az a jégcsap csengettyű mégiscsak eladó, ugye? – csacsogott tovább a hóvirág.

– Egy sem eladó! – förmedt rá a tél, és mérgében azokat is leszaggatta.

– Hát akkor a hó!… legalább abból hagyj nekünk! Tavasz tündér szeretne megmosdani benne, hogy üdébb legyen tőle.

– Egy maroknyit se hagyok! – vicsorgott dühében a tél, és máris söpört bele mindent a batyujába.

A hóvirág rámosolygott:

– Azért még nem kell haragudnod, hiszen anélkül is olyan szép a tavasz! Ha nem hiszed, várd meg, itt jön a nyomodban!

– Micsoda? Azért sem várom meg! Látni sem akarom!

Vállára lendítette a batyuját, és átlépett a dombon.

Boldog ujjongás támadt erdőn, mezőn:

– Oda nézzetek! Mégiscsak elmegy a tél! Túljárt az eszén egy bátor kis hóvirág!

Az erdő széle pedig egy szempillantás alatt telis-tele lett Földanyó üde, fehér ruhás leánykáival:

„Telet kergetünk,

tavaszt hirdetünk,

Ébredj fel nagyvilág,

higgy nekünk,

higgy nekünk!…”

66. MESE

Pálosi Éva: A jószivü hóvirág

Az ibolya ott lent a sötét földben nagyon elunta magát. Hogyne unta volna, hiszen már olyan régen volt az, hogy Ősz anyó álomba ringatta. Rázott rá jó meleg takarót is, a fák sárga-piros leveleit. De azóta az ibolya jól kialudta magát és így kezdett sóhajtozni.

-      Én Istenem, jó Istenem, de unom már ezt a telet, én Istenem, jó Istenem, csak jönne már a kikelet.

Meghallotta ezt a keserves sóhajtozást a hóvirág és így felelt:

-      Annyit mondok, jobban nálam, nem unhatod te sem pajtás. Ám hiába panaszkodunk, nem használ itt a sóhajtás. Tél apó míg el nem unja, abba nem hagyja a táncot, hiába a könyörgésed, hiába a sóhajtásod.

Felzokogott erre a gyöngyvirág: - Telve illattal minden gyökérszálom, ha tovább kell várni, én azt ki nem állom.

Meghallotta a nefelejts ezt a keserves panaszkodást és igy szólt:

-      Türelem, türelem, aranyvirágot terem!

De a kis türelmetlenek nem akartak várni. Csak zúgolódtak tovább, hogy így meg úgy, de ők nem bírják ki a hó alatt, a föld mélyében. Elhatározták, hogy kimegy közülük valaki a földszinére szerencsét próbálni.

El is indult a gyöngyvirág, de amint kidugta az orrocskáját, rémülten húzta vissza:

-      Juj, de hideg van odakint, havasak amott a dombok. Aki kibírja, menjen ki, én inkább itt bent kucorgok – mondta fázósan.

De az ibolya csak nem nyughatott, felkeltette szomszédját, az öreg kikericset.

-      Te még bírod, kedves szomszéd, nem untad el még a telet? Mondok egyet, bújjunk mi ki, hozzuk el a kikeletet!

Az öreg, bölcs kikerics hallani sem akart a könnyelműségről.

-      Hová gondolsz, te csacsi? Nem bújok én innen ki, Szél úrfi szívtelen, megfagyasztana hirtelen!

Elment az ibolya sorba a többi virághoz, de bár valamennyi türelmetlen volt, egy sem akart kibújni.

Mit volt mit tenni, bele kellett az ibolyának is nyugodnia abba, hogy meg kell várni, míg eltávozik Tél apó. A virágok meg vártak, vártak, Tél apó meg nem is gondolt arra, ebben az évben, hogy átadja uralmát a tavasznak.

Nagy volt a szomorúság a virágok között. A rózsa hajlott derékkal esengte a tavaszt, a gyöngyvirág bánatában mind elhullatta gyöngyös virágait, az ibolya türelmetlenségében ott a föld alatt kezdte ontani illatát, a gólyahír aranya mind barnává vált a sok könnytől, amit hullajtott.

A kis hóvirág úgy érezte, nem bírja tovább nézni kis testvérei bánatát. Egy éjjel gondolt egy nagyot és elhatározta, hogy kimegy a föld fölé, hogy elkergesse a telet.

Nagyon hideg volt odakünn és bizony kellett magát biztatnia, hogy el ne fogyjon a mersze. Így biztatgatta magát:

-      Jujj, de hideg a világ, bújj ki mégis hóvirág! Kergesd csak el a telet, jöjjön már a kikelet!

Hamar kidugta az orrocskáját, bár a szívtelen Szél úrfi nem kímélte, hanem jó pirosra csípte, de ő nem ijedt meg, hanem bátran törtetett kifelé a hó alól. Meglátta az Északi szél, odaszólt Tél apónak:

-      Lám, ez a kis szemtelen, csak kibújt hirtelen!

Felelt Tél apó:

-      Csípd az orrát, csípd neki, míg csak vissza nem viszi!

Azt mondja erre a hóvirág:

-      Hát csak várjad, lesheted, amíg én visszamegyek!

Csípi a Szél úrfi, csípi teljes erővel, de a hóvirág csak nem megy vissza. Fázott ugyan az orrocskája, de a szívét meg melegítette a szeretet, amit kis testvérei iránt érzett, nem akarta, hogy ott senyvedjenek a föld mélyében. A szeretet úgy melegítette, hogy nem fagyott meg, hiába próbált meg mindent a galád Szél úrfi. Egyszerre csak belefáradt a szél is ebbe a játékba. Nem csoda, hisz egész télen más egyebet sem tett, csak fújt. Odaszólt Tél apónak:

-      Édes gazdám, fáradt vagyok, nem bírom tovább a táncot. Gyerünk haza, jöjjön a tavasz, folytassa ő a mulatságot!

Hát amint meghallotta ezt a hóvirág, elkezdte lóbálni kis csengettyűvirágát és rákezdett a tavaszi dalra:

-      Tél apó aludni ment, mondjunk néki jó éjszakát. Északi szél is véle ment, hogy kipihenje jól magát. Elvitték a hideget, csúf havas fergeteget. Süt a nap jó melegen, jaj de vígan csengetem: Elkergettem a telet. Megjött a szép kikelet

Mikor a kis testvérei ott a föld alatt meghallották ezt a víg éneket, hamar kibújtak a jó meleg tavaszi napra és elkezdtek levelet, virágot hajtani. Lett erre öröm a földön és mindenik virág, a bátor kis hóvirág dicséretét zengte.

65. MESE

A bátor hóvirág története

Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes kis erdő szélén, ahol a tél még vastag hóval borította a tájat, élt egy aprócska virág, aki nagyon szeretett volna kibújni a földből. Ő volt Hópihe, a kis hóvirág, aki már nagyon várta a tavaszt. Minden nap figyelte a körülötte lévő havat, és egyre jobban vágyott a napsütésre.

Egyik reggel Hópihe úgy érezte, hogy itt az idő. A nap egy picit erősebben sütött, és a hó is olvadni kezdett körülötte. Óvatosan kidugta a fejét a hóból, és boldogan pillantotta meg a kék eget.

– Nézd csak, itt egy kis hóvirág! – mondta egy vidám rigó, aki a közeli ágon pihent meg. – Hát te mit keresel itt ilyen korán?

– Én vagyok az első virág, aki megérkezett a tavasz hírnökeként! – válaszolta büszkén Hópihe. – Szeretném üdvözölni az erdőt és az összes állatot, hogy hamarosan beköszönt a meleg évszak.

A rigó csodálkozva nézte, majd elkiáltotta magát:

– Figyeljetek, mindenki! Itt van Hópihe, a bátor hóvirág, és ő hozza el nekünk a tavasz hírét!

A hír gyorsan terjedt az erdőben. Előbújt egy kis nyuszi, egy vidám mókus, és még egy szarvas is megállt, hogy üdvözölje Hópihét. Mindenki kíváncsian nézte a kis virágot, aki oly bátor volt, hogy elsőként bújt elő a hó alól.

– Nem félsz a hidegtől? – kérdezte a mókus.

– Ó, egy kicsit, de a tavasz szeretete és a napfény melege erőt ad nekem – felelte Hópihe mosolyogva. – Tudom, hogy nemsokára minden virág és fűszál követni fog.

Ahogy a nap egyre tovább sütött, Hópihe körül lassan olvadni kezdett a hó, és újabb kis virágok kezdtek előbújni a földből. Hópihe büszkén nézett körbe, hiszen ő volt az első, aki megmutatta, hogy eljött az ideje az új kezdeteknek

Az erdő lakói megünnepelték a tavasz érkezését, és Hópihe lett az erdő hőse, aki a reményt és az új életet hozta el mindannyiuknak.

64. MESE
Medvecukor farsangol
 

– Itt a farsang, áll a bál, …áll a bál, áll a bál! – dúdolta Medvecukor századszorra. Mert sajnos a bál tényleg állt a farsangi készülődés körül. Medvecukor már legalább egy hete másra sem tudott gondolni.
– Miért is kell farsangolni? – dörmögött magában Medvecukor mérgelődve. – Hát kell nekem még ez a bonyodalom is? Azt mondta a tanító néni, hogy öltözzünk be valamilyen jelmezbe. De mit vegyen magára egy medve? Az elején még voltak ötleteim, de lassan mind elfogyott. Mert lehettem volna pilóta, hajóskapitány vagy akár tűzoltó. De kiderült, hogy Panda Peti anyukája már három hete elkészítette Petinek a pilótaruhát, Sün Simi hajóskapitány lesz, és Róka Réka közölte, hogy ő pedig tűzoltónak öltözik a farsangi bálon. S akkor énbelőlem mi legyen? Másodpilóta? Na, nem!

A farsangkor pont az a lényeg, hogy mindenki másnak öltözzön be. Épp ettől olyan érdekes! Az ötletversenyt is mindig az nyeri, aki a legérdekesebb, leglátványosabb jelmezbe bújik. Az a legjobb móka, amikor még a tulajdon osztálytársaid sem ismernek fel, csak találgatják, hogy ki vagy valójában. De ehhez egy jó ötlet és egy ügyesen elkészített jelmez is kell! Medvecukor pedig most híján volt mindkettőnek…

Ezen a ponton a kis bocs már mérgében az iskola folyosóján rohangált fel-alá, miközben a hajók kürtjének hangját próbálta utánozni. Szerencsére becsengettek és úgy tűnt, ez egy időre szünetelteti majd a megoldhatatlannak látszó problémát. A csengő hangjára Medvecukor már éppen abba akarta hagyni a rohangálást, amikor egyenesen az osztályteremből kilépő tanító nénibe ütközött. A tanító néni kedvesen megsimogatta a kismackó felhevült képét és azt kérdezte:
– Gyakorolsz?
Medvecukor, aki lélekben már fel is készült tanítója megrovására a folyosón való szaladgálás miatt, meghökkenve kapta fel a fejét:
– Mit gyakorolok?
– Hát – mondta a tanító néni kuncogva – gondolom, búgócsigával keresztezett ködkürtnek fogsz öltözni a farsangon, mert úgy tűnik, arra gyakorolsz. Igencsak pörögsz, s a kürt hangját is már remekül utánoztad!
Medvecukor ahelyett, hogy elkacagta volna magát, bánatosan lehorgasztota a fejét és sóhajtva mondta:
– Lehet, hogy tényleg az leszek végül, mert egyetlen épkézláb ötlet sem jut az eszembe…Illetve, ami volt, azt már elhalászták előlem a szemfülesebbek – tette hozzá halkan.
– Meglátod – biztatta a tanító néni az elkeseredett bocsot -, valamit majd csak kitalálunk előbb-utóbb! Gyere inkább a terembe, mert mindjárt mesélni fogok nektek valami nagyon érdekeset – tette hozzá.
S valóban, meselepke szállt a körben ülő gyerekek feje fölé, ahogy hallgatták a farsangról szóló történeteket. Minél többet tudtak meg erről az ünnepről, úgy nőtt a vidámság is bennük. Hiszen a farsang a vigasság, a mulatság időszaka. Január elejétől, vízkereszttől február közepéig, hamvazószerdáig tartó folyamatos ünneplés, móka, tánc. A hagyomány szerint a tél és a tavasz küzdelmének ünnepe ez. Az egyik legismertebb farsangi szokás, az álarcosbál is ennek kapcsán alakult ki. Régen az emberek jelképes temetést rendezte a tél számára, hogy ezzel is segítségk a tavasz eljövetelét. Ilyenkor álarcot öltöttek, és jelmezbe bújtak.
– De tudjátok, kik a legérdekesebbek? – folytatta halkabban a tanító néni.  – A busók!
– Misók? – visították elragadtatottan a gyerekek.
– Nem misók, hanem busók – nevetett a tanító néni. Olyan maskarások, akik csak a magyar hagyományokban léteznek. Tudjátok régen, amikor még a magyarok a törökökkel és a vad tatárokkal viaskodtak, élt a mai Mohács mellett egy bátor emberekből álló közösség. sokácoknak nevezték magukat. A legenda szerint a Mohács-szigetre menekült sokácok rettentően félelmetes álarcokat készítettek maguknak báránybőrből, kecskeszarvakból és fából. Ezzel kergették el a törököket. Ma már inkább csak a telet ijesztgetik a félelmetes maskarákkal. Minden februárban felvonulnak, kolompot ráznak, ostort csatttogtatnak, kiabálnak, dobolnak, hogy megfutamítsák a Télkirályt és előcsalogassák a tavaszt…
Medvecukor csendesen üldögélt még egy darabig a mesekörben, s csak sokára osont a tanító néni után, arcán ravaszkás és elégedett mosolya: – Hogy is néztek ki pontosan azok a busók? – kérdezte suttogva.

63. MESE
Bartos Erika: Jelmezbál
 

Egy délután a kis barátok Babóca házában üldögéltek.
– Ideje, hogy készülődjünk a jelmezbálra! – mondta Pihe, a lepkelány.
– Te mi leszel? – kérdezte Bogyó.
– Az titok! – válaszolta Pihe. – Mindenkinek titokban kell elkészítenie a jelmezét, hogy meglepetés legyen!
– Bizony, szaladjunk mind haza, lássunk munkához, már csak három nap van a jelmezbálig! – mondta Baltazár.
Bogyó hamar eldöntötte, hogy gomba lesz. Fehér lepedőből köpönyeget varrt, a gombakalapot pedig egy piros tálkából készítette. Sok fehér pöttyöt festett rá.
Babóca virágjelmezt készített. Zöld papírból leveleket vágott ki, és felvarrta egy zöld takaróra. Ez lett a palást. A virágszirmok lila papírból készültek.
Baltazár, a méhecske, és Dorottya, a dongókislány együtt készülődött. Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözött.
Gömbi, a kis virágbogár kényelmesen elhelyezkedett hintaágyában, és hozzálátott, hogy barna fonalból oroszlánsörényt készítsen.
Az utolsó estén minden házikóban sokáig égett a villany.
Mindenki a jelmezén munkálkodott, készülődött a másnapi mulatságra.
Elérkezett a nagy nap! Az erdő lakói eldöntötték, hogy idén a szarvasbogár házában lesz a jelmezbál. Így aztán nekiláttak, hogy színes papírokkal, lufikkal, szalagokkal feldíszítsék Vendel házikóját.
Eközben Lili, a rózsabogár házában finomabbnál finomabb sütemények készültek a délutáni mulatságra. Babóca, Ugri, és Döme, a krumplibogár is segített Lilinek.
Végre eljött a délután, és mindenki felvehette a jelmezét!
A házigazda, Vendel, dobókockának öltözött. Izgatottan várta a vendégeket. Először Bogyó és Babóca érkezett meg, gomba és virágjelmezben.
Hamarosan megjött Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözve, és megérkezett Pihe is, rákjelmezben.
Megjött Ugri kaktuszjelmezben. Gömbi oroszlánnak öltözve, Döme szakácsruhába bújva, és megjött Lili, szőlőjelmezben. Sok lila lufi csüngött a ruháján.
A bolha polipnak öltözött, a szentjánosbogár ceruzának. Csiga Csaba katonának, a kis hangya pedig palacsintának.
És ekkor sírva betoppant Szellő, a szitakötőkislány.
– Eltűnt! Eltűnt a gyönyörű királylány ruhám! Szépen kimostam, kiakasztottam a faágra, de elvitte a szél!
Szellő keservesen zokogott. A többiek vigasztalni próbálták.
– Neked adom a katonasisakom! Nekem elég lesz a kard! – javasolta Csiga Csaba.
– Neeem! Az fiús! Nekem csodaszép királylány jelmezem volt! De elvitte a szél!
– Tudom már! Készítünk neked új jelmezt! – szólt Ugri. – Napocska jelmezt!
Ez már nagyon tetszett Szellőnek.
– A sárga függöny éppen jó lesz palástnak! – kiáltott Babóca.
A napsugarakat pedig elkészítjük ezekből a sárga papírcsíkokból! – mondta Vendel, és leakasztotta a szalagon csüngő papírdíszeket.
Ragasztottak, vágtak, varrtak, alkottak mind, és hamarosan elkészült a gyönyörű napocskajelmez.
– Én pedig neked adom ma estére a kis lámpásomat! Egy ceruzának úgysincs szüksége lámpásra! – mondta nevetve a szentjánosbogár.
– Köszönöm! – mondta Szellő, és olyan boldog volt, hogy egészen elpirult örömében.
Az erdő kis lakói körbeálltak, énekeltek és táncoltak, amíg be nem sötétedett. Mind egyetértettek abban, hogy Szellőnek volt a legkülönlegesebb jelmeze, mert az a Napocska, ami este is világít, igazán különleges!
Szellő megköszönte barátainak a szép napocskajelmezt. A bál után hazavitte magával, és ma is féltve őrzi a szekrényében.

62. MESE
Pataki Edit: Mese négy testvérről
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy testvér: egy fiú és három lány. Tél, Tavasz, Nyár és Ősz volt a nevük. Öreg szüleik: Év Apó és Év Anyó egyformán szerették őket, igazságosan osztották szét közöttük minden vagyonukat: az évet, három-három hónapot adtak mindegyiküknek.
Tél volt a legidősebb a testvérek között, az egyetlen fiú, hamar megszokta, hogy erősebb húgainál. Már december közepére mindent megfagyasztott maga körül. Szerette a szépséget, a tisztaságot: fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg, ne hasonlítsanak egymásra. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra. Óriási jégcsapokat növesztett a házak ereszére, a barlangok bejáratára. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.    Decemberben fehér karácsonnyal kedveskedett az erre áhítozóknak. 
Napsütéses délutánokon Tél kis barátnőjével, Sugárkával, kicsalta a gyerekeket, hóembert épített velük, hócsatákat rendezett közöttük, korcsolyaversenyeket a befagyott vizeken, szánkózást a domboldalakon. A fázós apróságok is kimelegedtek a téli játékokban.
Januárban vészterhes felhőkkel takarta el az eget, de még februárban is szaporította a hóakadályokat úttalanná vált utakon, korcsolyapályává változtatva a járdát. Kiéheztette a vadakat, a madarakat, s bizony megfagytak a vigyázatlan rovarok, ha nem bújtak eléggé mélyre az avarban, fakéregben.
Tél tombolása megszelídült, mikor március elején szépséges húgával, a nevetős szemű Tavasszal találkozott.
 – Elfáradtam, kishúgom! – panaszkodott neki, és fagyos puszit lehelt rózsás arcocskájára, átadta neki Ősz üdvözletét.
 – Jól dolgoztál, bátyuskám – melengette meg bátyját Tavasz játékos jókedvében. – Pihentetted a magvakat, puha hótakaróval fedted be az őszi vetéseket, engedted az állatoknak, hogy téli álmot aludjanak.
 – Ügyelj majd a medvebocsokra, ha előmerészkednek! Nagyon picikék! – búcsúzott Tél húgocskájától, de a hegycsúcsokról nem húzódott vissza. Egy-két kemény faggyal márciusban, de még májusban is visszalátogatott a kertekbe, megdermesztve barackfák, mandulák virágait, pedig csak húgocskáját szerette volna viszontlátni.
Mikor Tavasz egyedül maradt, Napocska segítségét kérte. Először a vastag hóbundát vékonyították meg, aztán egyre kisebbekre zsugorították a makacs hófoltokat. Az eddig tiszta fehérséget körben a világon a sár vigasztalan feketesége váltotta fel.
Tavasz Napocska tüzével külön felmelengetett minden magvacskát, minden ágacskát. Apró kis csírák, hajtások dugták ki kíváncsi fejecskéjüket a még didergő földből, aztán szinte szemlátomást nőttek a cirógató sugarakban. A fák és bokrok rügyeket fakasztottak, ezekből levelecskék és virágocskák pattantak ki, de születtek virágok és levelek az eddig csupasz földön is.
Tél fehérsége és a sár feketesége után alig néhány nappal színpompába öltözött a világ: pirosban, sárgában, fehérben, kékben tündököltek a virágok, zöld színt öltött a környezet, és ez az ég kékségével a végtelenné tágult látóhatár peremén találkozott, össze is olvadt vele. Fűszálakon harmat szivárványlott, katicabogár itta szomjasan.
A hóban tisztára fürdetett fák és bokrok ismét csodálatos ruhát öltöttek: fehérben ékeskedett a meggy, a cseresznye, a szilva, a kökény, mintha mindannyian lakodalmukra készülő menyasszonyok lennének a rózsaszínbe, kékeslilába bújt koszorúslányok: a barackok, az almák és a körték között.
Az ünnep fenségéhez méltóan virágillat áradt a levegőben: minden és mindenki felszabadult, ujjongott. Madarak daloltak, méhek döngicséltek, megköszönték Télnek, hogy kipihenhették magukat, Tavasznak pedig életük szépségét.
Tavasz megérlelte első gyümölcseit: az epret, a cseresznyét, és bő termést ígért a földeken, a veteményesekben is. Fejesedett a saláta, gömbölyödött a retek, nőtt a hagyma, hogy vitaminnal gazdagítsák az embereket.
– Máris megjöttél, testvérkém? – fogadta kedvesen idősebb húgát Tavasz, miközben ki se látszott a munkából. – Pedig jócskán maradt még tennivalóm.
– Sokat dolgoztál, nővérkém – üdvözölte őt elismeréssel Nyár. – Csacsogással, csicsergéssel teltek meg a madárfészkek, kölykök növekednek az odukban, kotorékokban; a föld alatt és a föld felett, a fák lombkoronájának magasában és tavaknak, folyóknak mélyében is pezseg az élet. Csodálatosan pompáznak a virágok. Nem megszázszoroztad, hanem megezerszerezted a magvakat, a gyümölcsöt, most már csak rajtam áll, mekkorára növelem őket.
 – Aztán ne sokat heveskedj, hugicám, mert gyorsan összeaszalod, amit én életerősnek indítottam! – búcsúzott könnyű puszival Tavasz, közben átadta testvérük,
Tél üdvözletét.
Nyár felnevelte a kétlábú és négylábú apróságok többségét, megérlelte és aratásra engedte át a gabonát, szabadságra küldte az óvodásokat és az iskolásokat. Kikapcsolódókkal, kirándulókkal töltötte meg a vízpartokat, a strandokat, a hegyeket és a völgyeket, az erdőket és a lugasokat. A fák és a bokrok ontották gyümölcsüket, a tövek termésüket: a barack, az alma, a körte, a szilva, a görög- és a sárgadinnye mézédesre ért. Paprika, paradicsom, tök, uborka, borsó, bab gazdagította a kínálatot.
– Sokat dolgoztál, nővérkém! – köszöntötte őt elismeréssel Ősz. – Segítettél a virágoknak, hogy illatosak, színesek maradjanak, hogy szépségükben pompázzanak, segítettél a gyümölcsöknek, a terméseknek, hogy ízesek, vitamindúsak legyenek, segítettél a magvaknak kihordani-megérlelni ezerszeres terhüket. Vadászni tanítottad a négylábúak kölykeit, repülni és élelmet keresni a madárfiókókát, nekem gazdag tárházat hagysz, hogy a betakarítást megkönnyíthessem. 
 – Vigyázz a költöző madarakra, de a vándorokra is! – búcsúzott tőle Nyár, és átadta neki Tavasz üzenetét. – Erősítsd még meg az apróságokat! Mielőtt elmennél, segíts az itt maradóknak sűrű tollazatot, vastag bundát ölteniük! Nehogy sokat sírdogálj, legyen idő betakarítani a termést, felkészíteni Tél bátyánk látogatására a termőföldeket!
Ősz nyári meleggel, derűs napsütéssel köszöntött be, vidám szüretelőkkel, gyümölcsszedőkkel töltötte meg a kerteket, hegyoldalakat. Emberek és gépek serénykedtek a földeken, hordták kamrájukba, csűrjükbe, pajtájukba a termést. Tücskök cirpelése zengte be az éjszakákat.
Színpompás ruhát öltött a környezet: az eddig zöld levelek bíborrá, arannyá, csodabarnává váltak. Gazdagon illatoztak a kertek, túlérett gyümölcsöket lakmároztak madarak, bogarak, gyűjtögethettek téli raktárjukba mókusok, hörcsögök, sünök, méhek, hangyák.
Aztán Ősz elszomorodott, sajnálta, hogy a virágokat nem őrizheti meg. Sokat sírt, az utakat sártengerré változtatta. A fák és bokrok minden levelüket lehullatták, csontvázcsupaszon dideregtek, csak a fenyők várakoztak a télre örökzöld szépségükben. Fűszálakra dér dermedt, köd szűkítette össze a látóhatárt.
– Sokat dolgoztál, kicsi húgocskám! – köszöntötte Őszt Tél hideg ölelésével, de gyorsan letörölte arcocskájáról a könnyeket, mielőtt odafagytak volna. – Vastag avart biztosítottál, hogy a rovarok elbújhassanak, mélybe hullajtottad a magvakat, hogy téli pihenésük után jövőre is ezerszeresen fizessenek. Segítettél az embereknek, hogy betakarítsák a termést, hogy gondoskodjanak tűzrevalójukról. Te is megérdemled a pihenést.
– Úgy gondolod, bátyó? – kérdezte Ősz, és kivételesen nem kötözködött vele, mert nagyon elfáradt az eltelt három hónap szorgoskodásában. Átadta testvérének Nyár üdvözletét. – Azért egy kicsit szívesen maradok még, hagyjuk meg az élőlényeknek a melengető napsütés ajándékát!
Tél nem mondott ellent kedvenc kishúgának, átengedett néhány hetet, hogy még kedvére tevékenykedhessék. Bágyadt napsugárral búcsúzott Ősz, sok élőlény hálálkodott érte. A növények megköszönték Nyárnak és Ősznek gyümölcseiket, terméseiket, az állatok is kölykeiket, fiókáikat. Kéréssel fordultak Télhez: vigyázzon álmukra, pihenésükre.
December végére Tél mindent megfagyasztott maga körül. Fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra, vezetékre. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.
Még azok is, akik szerették Telet, miközben ajándékait élvezték, örültek neki, hogy utána Tavasz is, Nyár is, Ősz is következik.
 – Alig találkozunk, mégis ugyanazért, ugyanazokért dolgozunk mind a négyen – sóhajtott Tél, mikor három kishúgára gondolt, és a legidősebbre, Tavaszra várt.
Év Anyó és Év Apó jogosan lehet büszke négy munkás gyermekére.

61. MESE
Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról
 

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten.  Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél.  Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek.  Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő.  Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot.  Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek.  Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények.  Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal.  Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék…
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
 – A pünkösdi rózsa hervadt már  a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem.  Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök… mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök.  Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek.  És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot.  A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron…”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni.  Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát.  Barackot és szőlőt… És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte…
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei.  Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet.  Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával…
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

60. MESE
Devecsery László: Egyszer volt…
 

Egyszer volt…, …hogy’ is volt? Talán egyszer volt, hol nem volt! Ki tudja hol volt? Ki tudja hol van?
Az üveghegyen innen? Az Óperenciás-tengeren túl? Ahol a kurta farkú malac túr?
Dehogy! Sem így, sem úgy! Völgyön innen, hegyen túl, hol sok szikla égbe szúr…
Induljunk el messzire, messzire, hagyjuk el a völgyet, kapaszkodjunk fel magasra, nagyon magasra.
Sok-sok hegyet, óriási sziklát kell elhagynunk, amíg elérkezünk a Hónapok hegyéhez. Ne kérdezd, merre találod a térképen, hiszen nem árulhatom el senkinek. Még teneked sem!   
Egyik hegy olyan, mint a másik. Miről ismerjük meg ezt a nevezetes helyet? Miről, miről…, különleges formájáról. Mitől olyan különleges? Fényképen vagy a valóságban láttál már hegyet és sziklát eleget. Magasak, hegyesek. Ez is magas, hegyes is. Igen ám, de az óriási hegycsúcs mellett tizenkét kisebb csúcs is emelkedik. Ráadásul, ha megérkeztél, s körülsétálsz a hegyoldalon, akkor egyik ámulatból a másikba esel.
Előbb azt érzed, lefagy a fejedről az a formás fülecskéd, s hozzá fúj a szél és hull a hó, a másik pillanatban enyhe szellő simogat, majd váratlanul pirossá válik az orrod a tűző naptól, a nagy melegtől, azután hűvös szél és köd ölel körül, s a következő pillanatban ismét hóembert építhetnél.
Mi ez a varázslat? Egyszerű a magyarázat: a tizenkét hónap négy évszakot varázsol körénk. Lakásuk körül is mindig ott a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, vagyis az évszakok…

Nézd, a TAVASZ erre jár:
huncut, pajkos kicsi lány.
Szoknya lebben, szellő száll,
jót kacag – és meg-megáll.

Ébresztgeti a Napot,
kancsóból hint harmatot.
Ezerszínű lesz a rét:
ráteríti köntösét.

Virág nyílik, rügy fakad,
minden él az ég alatt.
Ajtó koppan, vendég jön:
illendően beköszön!

Meleget hoz NYÁR-LEGÉNY,
szelíd esőt hint a szél.
Almát, körtét melenget,
eperszemet szemezget.

Aranytenger a vidék,
hullámzik a messzeség.
Búzaszemek megértek:
– Munkára fel, legények!

Patakparton víg a nyár,
ki teheti odajár.
Fürdik, játszik nagyokat,
amíg az ősz kopogtat.
Kedves apó, ez az ŐSZ,
ő is köztünk elidőz.
Szőlőt érlel, szüretel,
emberekkel ünnepel.

Ecsetet vesz kezébe,
azt vette a fejébe,
színt fest minden levélre,
így megy a tél elébe.

Hullanak a levelek,
meg is szólal: – Elmegyek,
mert a TÉL már közeleg:
nagyszakállú, ősz, öreg.

Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csudajó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak hidegen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.

A tizenkét hegycsúcs alatt tehát a tizenkét testvér lakása rejtőzik. Január délceg, fiatal fiú. Odabent csupa-csupa fehér minden. Ablakán jégvirágok nyílnak, ereszén jégcsapok erdeje sokasodik. Ruhája fehér, arca piros. Kéményében hideg szelek muzsikálnak, s hófúvás kavarog háza körül.
Február kedves, mosolygós, csípős nyelvű lány. Világoskék ruhát visel, szoknyája mellett szelek suhognak. A hófelhők mögül, melyek a csúcs körül laknak, néha már előbukkan a Nap.
Március-leány  sárgászöld színekkel díszítette szállását, s önmagát. Intésére langyos, könnyű fény köszönt ránk, s az ágakra rügyek szaladnak.
A szomszédságból mindig nevetés, móka, kacagás hallatszik. Április, akit a testvérei csak Ápri Julisnak hívnak, vidám és kiszámíthatatlan. Üde zölddel borít be mindent: házat, fákat, mezőt és rétet.
A tavasz két leányát alig-alig győzi nevelgetni, tanítgatni fiútestvérük: Május. Ő már majdnem komoly férfiember, s ezt sötétzöld öltözetével is bizonyítani szeretné.
Odébb a nyár: Június vidám sárgában, Július narancsszínnel, Augusztus pirosas sárgával, mindannyian a Nap ragyogásával. A három hegycsúcsot is mindig fény ragyogja be.
A fény és a ragyogás mellett, kicsit odébb a komor ősz lakik: Szeptember, világos barnán, Október szürkén, ködbundában, November sötétbarna kabátban.
Kit is felejtettem el? Senkit, most következik a vén, kedves, öreg apóka: December, mintha sötétkék kristályok csillognának körülötte. Havat, szelet, hideget és meghitt ünnepeket hoz nekünk.
Az évszakok velünk laknak, s mi is ővelük.

 
59. MESE

Benedek Elek: A kisgömböc

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám!

Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették.

Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

– Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!

Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

– Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én.

– S azzal hamm! – bekapta.

A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelő­dött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.

– Eredj, leányom – mondja a legkisebb leánynak –, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom!

Fölmegy a kisleány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

– Na hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül! Fölszaladt a létrán nagy ha­raggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél?!” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak?

Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony.

De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:

– Mit, te is meg akarsz enni?!  Abból nem lesz semmi! – S – hamm! bekapta a szegény embert is.

No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta – puff! –, leszakadt s leesett.

Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ott utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; tovább gurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is be­kapta. Még ez sem volt elég a tel­hetetlen gömböcnek.

Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondászfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondászfiúval meg­járta. Egy jó hegyes, fanyelű bics­ka volt a kondászfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította.

Egy­más után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélin a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

58. MESE

Arany László: A szomorú királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép leánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig szomorú volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép leánya úgy a búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy aki az ő leányát megnevetteti, annak adja feleségül fele királyságával együtt.

Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrű báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy aki hozzányúlt, úgy odaragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor kihajtotta legelni, amint legelteti, arra megy egy eladó leány; megsimogatta a bárányt, mindjárt odaragadt. Elkezdi a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány.

Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, ráütött a botjával a lányra.

– Ej, te nagy bolond, mit töltöd itt az időt? – mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap.

Azután arra ment egy asszony egy sütőlapáttal a kezében. Ráütött a sütőlapáttal a pap farára.

– Ugyan, tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény leányt!

Ez is odaragadt; megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén asszony.

Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból, mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.

Megint jött egy takács egy csomó vászonnal, rávágott a paripa farára.

– Ejnye, be szép paripa ez! – Azzal ez is odaragadt. Elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.

Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra.

– Mit bámul itt, komámuram?

Ez is odaragadt. Csak elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.

Amint így terelgette őket előre, arra ment a király a szomorú lányával. A királykisasszony, amint azt a furcsaságot meglátta, olyan jóízűt nevetett, hogy majd eldűlt bele.

A király is, amint meglátta, magához hívatta a pásztort, neki adta fele királyságát meg a szép leányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak még ma is élnek, ha meg nem haltak.

57. MESE

A vajaspánkó (orosz népmese)

 Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:

-Süss nekem anyjuk vajaspánkót!

-Ugyan miből süssek? Egy csepp lisztünk sincs.

-Ej, te asszony! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha kerül így egy kis liszt.   

 Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkót az ablakba hűlni.

Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra, s a padlóról legurult az ajtó felé. Átgurult küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun, mindig messzebb és messzebb.  Gurult, gurult az úton és szembe jött vele egy nyúl.

-Megeszlek te vajaspánkó!

-Ne egyél meg sandaszemű! Inkább hallgasd meg milyen szépet énekelek neked!

A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Mért féljek nyúl tőled?

Megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől mintha ott sem lett volna. Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe, s találkozott a farkassal.

-Megeszlek te vajaspánkó!

-Ne egyél meg ordas farkas! Szépet énekelek neked.

És fújni kezdte:

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Megszöktem a nyúltól,

Miért féljek farkas tőled ?

Mindjárt megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a farkas szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó az erdőben, s szembe jött vele a medve. Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot.

 -Megeszlek te vajaspánkó!

 -Ne egyél meg tányértalpas, ugyan miért is ennél meg?

S a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Megszöktem a nyúltól,

Ordas farkas úrtól,

Miért félnék medve tőled?

Megszököm mindjárt előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a medve szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó, s szembe jött vele a róka.

- Jó napot vajaspánkó! Ej milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy!

De a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem

Elmondom eredetem:

Magtárban sepertek,

Kosárról kapartak

Tejfellel kevertek

Kemencén sütöttek

Ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól

Gazduramtól, asszonyomtól

Megszöktem a nyúltól,

Ordas farkas úrtól,

Mackó Miska úrtól,

Miért féljek hát tetőled?

Megszököm könnyen előled!

-Felséges ének! - szólt a róka.  Csak az a baj, hogy megöregedtem kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer!

Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára és újrakezdte:

-Vajaspánkó a nevem...

Abban a pillanatban a róka-hamm-bekapta.

Ha a róka a vajaspánkót be nem kapta volna, az én mesém is tovább tartott volna!

56. MESE

Az erdei farsangi bál és a tündérek varázslata

A Tölgyerdő lakói minden évben izgatottan készültek a tavaszi farsangi bálra. Az erdei tisztáson ilyenkor tarka lampionok világítottak, és az állatok vidám jelmezekbe bújtak. A mókusok bohócnak öltöztek, a sünök apró koronát viseltek, és még a bagoly is színes palástot terített a vállára. De az idei bál veszélybe került…

A tél szokatlanul hosszúra nyúlt, és a hó még február utolsó napjain is vastagon borította az erdőt. A patakok be voltak fagyva, a madarak reszkettek a hidegtől, és senki sem tudta, hogyan tarthatnák meg a farsangi mulatságot. Az állatok tanácskozást hívtak össze a nagy öreg tölgyfa alatt.

– Nem lehet bál, ha minden hó alatt van! – sírta el magát Pinduri, a legkisebb nyuszi.

– Senki nem jön el ekkora hóban! – szipogott Kócos, a mókus.

Ekkor Huhogó Professzor, az erdő legbölcsebb baglya, csendesen megszólalt:

– Talán kérhetnénk a tündérek segítségét!

A tündérek varázsereje csodákra volt képes, de ők csak akkor segítettek, ha valóban nagy szükség volt rájuk. Az állatok együtt elindultak a tündérek tisztására, ahol régi legenda szerint mindig éjfélkor táncoltak a holdfényben.

Amikor megérkeztek, pelyhes hópiheként szálltak alá az első tündérszárnyak. A tisztás fölött apró, csillogó fények kezdtek cikázni, és egy gyönyörű aranyhajú tündér, Lilla, a tavasz őrzője, előlépett.

– Miért jöttetek hozzánk, kedves erdei barátaink? – kérdezte lágy, csengő hangon.

– Kérlek, segíts nekünk! – szólalt meg a bátor Kócos. – Nem tudjuk megtartani a farsangi bálunkat, mert a tél még mindig nem enged minket játszani!

Lilla és a többi tündér összenézett. Aztán az aranyhajú tündér mosolyogva bólintott.

– Segítünk nektek! De szükségünk lesz a szívetekben őrzött legvidámabb emlékeitekre!

Az állatok lehunyták a szemüket és gondolatban felidézték a legboldogabb pillanataikat: amikor a nyulak hógolyóztak, a sünök kedves esti meséket hallgattak és, amikor együtt énekeltek a holdfényben. Ahogy ezek az emlékek felragyogtak bennük, a tündérek táncba kezdtek.

A csillogó varázspor szikrázó fénnyé változott, és ahogy a hóra hullott, az olvadni kezdett! A fák kibontották friss zöld rügyeiket, a patak vidáman csobogni kezdett, és az erdő színes virágokkal telt meg. A tündérek mosolyogva figyelték az állatokat, akik ujjongva nézték az éledő tavaszt.

A farsangi bál végül még szebb lett, mint valaha! A tündérek csatlakoztak az ünneplőkhöz, és együtt táncoltak az állatokkal. Az égbolton ragyogtak a csillagok, és az erdő soha nem volt még ennyire boldog.

És így lett az erdei farsangi bál a legvarázslatosabb ünnep az erdő történetében, amit minden évben izgatottan vártak az állatok és a tündérek egyaránt.

55. MESE

Farsangi mulatság Manóföldjén

Manóföldjén minden évben hatalmas farsangi mulatságot rendeztek, ahol a manók beöltöztek, tréfálkoztak, és finomabbnál finomabb süteményeket majszoltak. A legnagyobb izgalom azonban mindig a jelmezverseny körül forgott, mert a győztes jutalma egy egész évre szóló aranycsillogás-díj volt, amivel bármikor ragyogóvá varázsolhatta a cipőjét, sapkáját vagy akár az orrát is.

Ebben az évben a kis manók már hetekkel a bál előtt készülődtek. Móric manó, a falu legnagyobb mókamestere, titokban valami igazán különleges jelmezen dolgozott. Csak a legjobb barátja, Pötyi manó tudott a tervéről, de ő sem mert semmit elárulni, mert Móric azt mondta:

— Ha elárulod, egy hétig csak szivárványszínű csillámport fogsz tüsszenteni!

Pötyi nem akarta kockáztatni a dolgot, mert egyszer véletlenül megette a csillámporos fánkot, és három napig szikrázott a haja.

Eljött a farsangi bál napja, és Manóföld főterét színes lampionok és lufik díszítették. A manók mindenféle jelmezben pompáztak: volt ott repülő varázsmanó, hópelyhes tündérmanó, sőt, még egy zöldségeskosárnak öltözött manó is.

Amikor Móric belépett a térre, mindenki elhallgatott. A kis manó egy óriási, bolyhos süteménynek öltözött, amiből még fahéjas illat is áradt!

— Ez meg micsoda?! — kiáltott fel a zsűri egyik tagja, Ödön manó.

— Én vagyok a világ legfinomabb farsangi fánkja! — jelentette ki Móric büszkén, majd elkezdett gurulni a tér közepén.

A tömeg nevetésben tört ki, és mindenki tapsolni kezdett. De ekkor történt valami váratlan!

A fánkjelmezből kis cukorka- és fahéjfelhő szállt fel, amitől a manók tüsszögni kezdtek.

— Hapci! Hapci! Ez a legviccesebb dolog, amit valaha láttunk! — kacagott Pötyi.

A zsűri is egyöntetűen úgy döntött, hogy a győztes nem lehet más, mint Móric manó!

— Az aranycsillogás-díjat egy évig te birtoklod, Móric! — jelentette be Ödön.

Móric boldogan ragyogtatta meg a cipőjét, de mivel túl lelkesen használta az aranycsillogást, még a fülei is fényleni kezdtek.

A farsangi mulatság hajnali kakasszóig tartott, és minden manó megállapította:

— Ez volt Manóföld legviccesebb farsangja!

Így is volt. A manók azóta is emlegetik azt az évet, amikor a farsangi fánk nemcsak finom volt, hanem önálló életre is kelt.

54. MESE

Mackó Marci és az árnyékos jóslat

Egy havas februári reggelen az erdő lakói izgatottan gyülekeztek a nagy tölgyfa körül. Mindenki egyetlen dologra volt kíváncsi: Vajon mit jósol Mackó Marci, az öreg medve?

– Szerintetek hosszú lesz még a tél? – kérdezte kíváncsian Nyuszi Nelli, miközben a tappancsával toporgott a hóban.

– Ha Marci meglátja az árnyékát, bizony visszabújik! – felelte Bagoly Bence, aki mindig mindent tudott.

Eközben Mackó Marci a barlangja mélyén mocorgott. Ásított egy nagyot, majd álmosan megvakarta a fülét.

– Mennyi lehet az idő? – dünnyögte. – A pocakom szerint itt az ideje egy kis friss levegőnek és némi harapnivalónak!

Lassan, komótosan kibaktatott a barlangjából. Ahogy kilépett, egy pillanatra hunyorogva megállt. A nap éppen akkor bújt elő a felhők mögül… és tessék! Ott volt az árnyéka a hóban!

– Jajj, csak ezt ne! – kiáltott fel Marci ijedten, majd hirtelen vissza akart futni a barlangjába.

– Ne már, Marci bácsi! – kiabált utána Nyuszi Nelli. – Tényleg egy árnyéktól félsz?

Marci megtorpant. Hát persze! Hiszen ez csak az árnyéka, nem egy igazi rém!

– Hm… hát ez butaság! – morogta. – Lehet, hogy eddig mindig így csináltam, de most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne féljek a saját árnyékomtól!

A kis állatok boldogan tapsoltak.

– Akkor jön a tavasz? – kiáltotta Cinege Csilla vidáman.

Marci elmosolyodott, és nagyot szippantott a friss levegőből.

– Hát tudjátok, lehet, hogy a tél még tart egy kicsit, de attól még nem bújok vissza! Inkább eszem egy nagy adag mézet!

A barlang körül mindenki nevetett. Mackó Marci azon a napon rájött, hogy az árnyékától nem kell félni, és hogy néha érdemes saját döntéseket hozni a megszokások helyett.

És hogy hosszú lesz-e a tél? Nos, azt csak a természet tudja!

53. MESE

Fésűs Éva: A korcsolyázó mackók

Elmesélem, mi történt a télen Dörmikével.

Dörmike kövér kis medvebocs. Nyáron úgy mozog a málnás dombolda­lon, mint egy barna gombóc, Gyertyaszentelőkor pedig kinéz a barlangjá­ból, mint afféle rendes mackó, megszimatolni, hogy késik-e a tavasz.

Az idén bizony késett. De a gyerekek, akik az erdőszéli tavon korcso­lyáztak, nemigen bánták. Vidám zsivajuk elhallatszott a medvebarlangig.

Dörmike látta tulajdon árnyékát a sziklafalon, és hallotta az okos med­vepapa dörmögését:

— Télnek, fagynak nincs még vége,

visszabújunk ma estére!

Medvamama ráduplázott:

— Nem lábolunk ki a hóból,

derekam is rosszat jósol!

Sehogy sem tetszett ez Dörmikének. Ő csak azt látta, hogy süt a nap, va­kító téli szépségében pompázik az erdő. No és a gyerekek úgy kacagtak a jégen, hogy megirigyelte őket. Alig várta, hogy arrafelé settenkedhessék. Hiába károgott a fán Varjú néne, hogy:

— Édes öcsém kár, kár, veszedelem vár, vár! — Dörmike elbújt egy vastag fatörzs mögé, onnan kukucskált ki. Karcsi, Pista, Julika, Panni mind ott korcsolyáztak a tükörsima jégen. A mackónak tátva maradt a szája. Hogyisne! Míg ő a dohos medvebarlang­ban kuporog, és öreg medvék horkolását hallgatja, addig ezek itt vidáman szórakoznak. Csak egy kis fényes valamit kell a lábukra csatolniok, és már­is repülni tudnak a jégen.

Nagy pattogással végighúzta körmeit a fa derekán, és akkorát brummo­gott bánatában, hogy a gyerekek észrevették.

— Jaj, a medve! — kiáltották rémülten, és korcsolyáikat lerugdalva száz­felé szaladtak.

Több se kellett a mackónak! Lecammogott a tó partjára, és próbálgatni kezdte tányértalpára a korcsolyákat.

Meglátták a cinkék, köréje sereglettek. Kisvártatva odasompolyogtak a szarvasok, őzek, sőt még a rókák is. Egy mókus felébredt, kinézett az odújából, és mindjárt ajánlkozott, hogy befűzi a korcsolyaszíjakat. Támadt akkora csődület, hogy a legkisebbik nyúlgyerek már nem is látott jól, pedig lett volna néznivaló.

Csak Varjú néne kiáltozott a fán, hogy:

— Kár, kár, jaj de kár! Jégre ment a medve már!

Bizony, a meggondolatlan mackó négy korcsolyával a tányértalpain neki­ment a síkos jégnek.

Jobbra lódult, balra lendült,

széles ívben körbeperdült,

egyik lába hátra húzott,

másik három félrecsúszott,

hosszan siklott, mindig arra,

amerre épp nem akarta!

A mókusok úgy kacagtak,

majd az ágról leszakadtak,

látva, hogy a mackót játszva

viszi a négy korcsolyácska!

A nagy nevetéstől aztán hirtelen megrepedt a tó jege. Dörmike nagyot puffant, és nyakig elmerült a lékben. Prüszkölt, csapkodott, krákogott! Sze­rencsére nem volt mély a tó, a mókusnak meg akadt annyi esze, hogy Pannika ottfelejtett piros sálját a medvebocs nyakába akassza. Nekiru­gaszkodott az erdő népe: — Hó-rukk! Hó-rukk!

Húzta, aki csak bírta! . . . Még a cinegék is ráültek a bocs feje búbjára, és — mert több nem telt tőlük — hát a fülét húzták.

Most károgott csak igazán a varjú! Meghallotta a mosolygós napocska, ijedtében elbújt, és olyan hideg lett, hogy mire az állatok partra ráncigál­ták Dörmikét, tele volt a bundája jégcsapokkal. Csak úgy csilingeltek, amint átfutott az erdőn!

A barlang sziklafala messziről visszhangozta az állatok csúfondáros ne­vetését:

— Tóba pottyant a nap hőse,

Korcsolyázó Dörmögőcske!

Otthon alig ismert rá az édesanyja. Igazán szerencse, hogy medvepapa már régen kidobta a somfabotját, de talán amúgy sem vette volna elő, hi­szen a bocsa így is elég jó leckét kapott, meg egy alapos náthát, ráadásnak.

Még most is issza a hársfateát. Ha télen megfájdul a torkotok, igyatok meg ti is egy csészével!

52. MESE

A barna mackó kuckója

A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél.

Arra jött a kékcinke.

– Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!

– Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

Most már ketten voltak.

Arra sétált az őzike.

– Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?

– A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.

– Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!

– Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

Jött a kis borz.

– Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?

– A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.

– Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.

– Tessék! – terelte be őt is a barna mackó.

Nemsokára arra futott két rémült béka.

– Brekeke! Brekeke! Itt a tél! Jaj nekünk!

– Ne sírjatok! – kiáltott a kis borz. – Itt a kuckó! Bújjatok be!

Bebújtak.

Jött a cincér, a kabóca, a tarka fácán. Jött a kis sün és a mezei pocok. Jött a mókus és a nyuszi.

Utoljára érkezett Rőt Elek, a róka. A barna mackó őket is betessékelte a kuckóba. Jókor, mert már követte őket a tél. A barna mackó a kuckót be is zárta.

S ekkor érkezett a farkas. Üvöltözött, kiáltozott:

– Méz Áron! Te kócos állat! Miért zártál ki ebből a jó erős kuckóból? Én is itt akarok telelni.

– A kuckó már tele van – felelte a barna mackó.

– Elférek a sarokban – üvöltötte a farkas.

– Ott a borz, a kis sün és a nyuszi lakik.

– Elférek az ajtó előtt.

– Ott Rőt Elek, a róka van.

– Elférek az asztal alatt.

– Ott a fácán ült le az őzikével.

– Elférek az ágy alatt.

– Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.

– Elférek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.

– Ott a cincér és a kabóca ül.

– Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!

– Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!

Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

51. MESE

Fésűs Éva: Jó éjt, bocsok

– Jó éjt!

– Jó éjt, mackó mami!

A medvebarlang hálófülkéjében mackó néni minden este ezek után a szavak után borított ibolyalevelet a jánosbogár lámpára, hogy három bocsa hamarabb elaludjék.

Azok pedig minden áldott este ilyenkor kezdtek élni, mintha egész napi erejüket és virgoncságukat mostanra tartogatták volna.

Látszólag engedelmesen ráhúzták a mohapaplant a fél fülükre, de a másikat szabadon hagyták, hogy hallják, mikor lépi át mackó mami a hálóbarlang küszöbét.

Abban a pillanatban elkezdődött a huncutságok sorozata, hol így, hol amúgy, de a cél mindig ugyanaz volt: húzni az időt, hogy ne kelljen még aludni.

A hét minden napjának estéjére tartogattak valami csalafintaságot. Hétfőn Dörmi szólalt meg, mielőtt mackó mama átlépte volna a küszöböt:

– Én nem kaptam puszit!

– Már hogyne kaptál volna, kisfiam!

– De én eggyel kevesebbet kaptam, mint Brumcsi! – És hozzátette szemrehányó tekintettel: – Megszámoltam!

Még a szája is legörbült.

Mackó mamának sürgősen igazságot, azazhogy pótpuszit kellett osztania. De addigra már a másik két bocs is lerúgta a paplant és körülugrálta:

– Én is kérek még! Én is keveset kaptam! Én is!

Mire vége szakadt a nagy cuppogásnak, hízelkedésnek, kilencet kakukkolt az óra.

– Mélységes rengeteg! Még nem is mosogattam! – kiáltott fel mackó néni és szigorúan toppantott: – Ilyen aztán nem lesz többet!

Hát nem is lett, mert keddre más műsort eszeltek ki a bocsok.

– Pók van az ágyamban! – kiáltott fel Brumcsi másnap este, aminek az lett a következménye, hogy mind a három ágyat össze-vissza kellett túrni. A pókot természetesen nem találták, hiába bizonygatta Brumcsi, hogy nagy volt és fekete – de mire vége lett a hajcihőnek, az óra tízet kakukkolt. – Jóságos mézesputtony! – kapott a fejéhez mackó mama.

– Még ezután kell kimosnom a mackónadrágotokat!

Szerdán Dörmi kért vizet elalvás előtt. Egy negyed óra múlva Brumcsinak száradt ki a torka, valamivel később pedig Lomposka akart egy pohár harmatvízért elepedni.

Mackó mama háromszor hagyta félbe a vasalást, amire csak ilyenkor jutott ideje, mert napközben egy málnásban dolgozott. Egyedül nevelte a három bozontos bocsot, és sohasem volt szíve nemet mondani, ha valamit kértek. Azok pedig viháncoltak, kuncogtak, pompásan szórakoztak. Így ment heteken keresztül, míg egyszer furcsa dolog történt.

Azon az estén Lomposka lett volna soron a huncutságban, de elkésett a nyöszörgéssel, mert Mackó néni szokatlanul gyorsan köszönt el tőlük és ment ki az ajtón. Valami olyasmit dörmögött, hogy mindig fáradt, nem csoda, ha elszámolta magát a málnával. Most aztán kezdheti elölről az egészet…

Lomposkát megszidta két testvére, amiért ügyetlenkedett, de azután hamarosan készen volt a tervük.

– Szúnyogokat fogunk csapkodni! – jelentette ki diadalmasan Dörmi. – Erre majd bejön a mami a nagy partvissal, és az olyan mulatságos, hogy legalább tizenegyig fent maradhatunk.

El is kezdődött a csetepaté. Először csak a mancsukkal csapkodtak, de mackó mami nem jött be megkérdezni, hogy mi az.

Elő a papucsot! Elő a kispárnát! Elő a tegnapi újságot! Piff-puff! Dirr-durr!

Odakint néma csend.

Dörmi már visongatott.

Odakinn semmi nesz.

Brumi véletlenül nyakon csapta Lomposkát, mire az bőgni kezdett.

Erre már csak bejön mackó mami…

De nem jött.

A bocsok hirtelen elhallgattak. Valami furcsa volt a levegőben. Lábujjhegyen, egymás után osontak ki körülnézni.

A konyhában égett a jánosbogár lámpa, s ott állt a mosatlan edény nagy halomban. De hol lehet mackó mami?

Dolgavégezetlenül aludni ment volna?

Dehogyis ment szegény! Ott aludt el málnaszámolás közben az egyik barlangmélyedésben az asztalra borulva.

Dörmi odaszaladt, hogy felköltse, de Brumi hirtelen erélyesen visszahúzta: – Csitt!

Brumcsi eddig mindig csak egy bocs volt, fára mászó, mézet torkoskodó, huncut kölyök, mint a két öccse, de most egyszerre úgy érezte, hogy ő okosabb. Okos és jó mackó kislány, akinek ilyen esetben ki kell találnia, hogy mi a teendő.

Lomposka ráásított:

– Ááá! Igazad van. Gyerünk mi is aludni!

– Nem addig, öcskös! Hiszen tizenegyig fent akartál maradni!

– Most már minek? – kérdezte Dörmi. – Mulatság úgysem lesz.

– Dehogynem! – emelte fel a hangját Brumcsi, de csak annyira, hogy mackó mamit fel ne ébressze. – Ezután jön csak az igazi mulatság!… No, mit néztek úgy rám? Hát olyan buták vagytok, hogy magatoktól ki sem találjátok, mire gondolok? …A bocsok nem voltak buták.

Mackó mami csak hajnaltájt ébredt fel mély álmából, de akkor úgy meglepődött, hogy azt sem tudta mondani: „Mélységes rengeteg!”

A konyhában olyan rend és tisztaság volt, mint vasárnap délután. A nagy kosár málnán pedig egy cédulát talált: „Pontosan kilencszáztizenegy szem. Megszámoltuk.”

A puszit és simogatást, amit a bocsok kaptak, nem számolta meg senki. De attól kezdve, ha mackó mami azt mondta este: „Jó éjt, bocsok!” – minden mackófül eltűnt a paplan alatt és olyan áldott csend lett, hogy még a betévedt esti pille szárnya zizzenését is meg lehetett hallani.

50. MESE

A medvebocsról, aki madár akart lenni

Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindenáron madár akart lenni. Keresztültotyogott az erdőn, s a magas lombok között meglátta a madarakat.

— Jó napot!— kiabálta a kis barna medvebocs.— Én is madár vagyok ám!

De a madarak kinevették:

— Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.

A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz.

— Én is madár vagyok ám! — kiabált feléjük. — Van már csőröm!

— Hogyisne — nevettek a madarak. — A madarak tudnak énekelni!

A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta:

— Kérlek, taníts meg engem énekelni!

— Nem hinném, hogy sikerül — csóválta a fejét az énektanár —, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő! Próbáld csak meg!... Do, re, mi, re, do...

A kis barna medve buzgón brummogott napokon át: — Do, re, mi, re, do — és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.

Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: — Do, re, mi, re, do...

A madarak csak nevettek, és azt mondták:

— Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!

A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát, ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.

— No, most figyeljetek rám! — kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek.

A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.

Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.

— Brumm... brumm... — üdvözölték egymást.

— Brumm... — mondta a kis fekete medvebocs. — Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?

— Brumm... brumm... hogyne mennék! — mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.
 

49. MESE

Öreg néne őzikéje
 

Mátra alján, falu szélén,

Lakik az én öreg néném

Melegszívű, dolgos, derék,

Tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,

Rátévedt az országútra,

Megbotlott egy kidőlt fába',

Eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,

Arra ballag öreg néne,

ölbe veszi, megsajnálja,

haza viszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,

Friss szénával megeteti,

Gyorsan gyógyul gida lába,

Elmehetne az őzbálba.

Meg is gyógyul egy kettőre,

Felbiceg a dombtetőre.

S köd előtte, köd utána,

Eltűnik az éjszakába.

Mátra-alji faluszélen,

Kapuban ül öreg néne,

Harmatgyöngyös harangvirág,

Nem felejti a kis gidát.

Falu népe is szereti,

öreg nénét becézgeti,

Kedves szóval őt azóta,

Így nevezik: őz anyóka.

Mátra alján, falu szélén,

Lakik az én öreg néném

Melegszívű, dolgos, derék,

Mese őrzi arany szívét.

48. MESE

Picinke és a kisvasút
 

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egy szóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megtorpanásra késztette. Egy kertes ház ablakából furcsa fény villant ki az utcára.

Leszállt az ablakpárkányra, és kíváncsian benézett a szobába. Az üvegen túl két kisgyereket látott, akik a szőnyegen hasalva bámultak egy kör alakú pályán komótosan tovagördülő, több kicsi vagonból álló vonatot. A szerelvény apró kocsijai tarkára voltak festve, csak a legelején, a mozdony volt fényes fekete. Picinke közelebb ugrott az üveghez, és akkor még azt is ki tudta venni, hogy a mozdony fülkéjében parányi emberke áll piros szegélyű sapkában, elegáns, sötét vasúti egyenruhában.

Ekkor, a fény felvillanásával egyidejűleg, mintha madárfüttyöt is hallott volna, pedig csak a vonat sípolt, közeledvén a kanyarhoz.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban a játszó kisgyerekek egyike odafutott az ablakhoz, amitől ő megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, a szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes kis vonathoz. Az apró kocsikból álló szerelvény most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat.

Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a bámész gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a kisvasútban, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta az apró vonat fényes lámpája, na meg a madarak hangjához hasonlatos vonatfütty, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a kis vonat, vagy a gyerekek már megunták a vele való játszást, és így ő sem láthatja soha többé?

Egyenesen odarepült az ablakhoz, és meglepődve látta, a kölesszemeket vékony zsinórvonalban valaki végigszórta a párkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó, aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak gyenge szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, csak kövessék, és már fordult is vissza.

Ettől kezdve a faágra felfüggesztett házikót nap mint nap ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék. Boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, könnyedén átvészelték a zord januárt.

Az üvegen túl még sokáig, rendíthetetlenül futotta körpályáját a kis vonat. Kerekei zakatoltak, a fáradhatatlan masiniszta pedig újra és újra megszólaltatta a vonatfüttyöt, ha közeledett a kanyar…

47. MESE

Zelk Zoltán: Téli mese
 

Egy reggel arra ébredt a kert, hogy a fűszálak dideregtek.

– Nyakunkon a dér – vacogták fázósan.

– Megfagyunk, mi lesz velünk?!

Csak egyetlen fűszál nem siránkozott.

– Ne keseregjetek! – mondta biztató hangon. – Én elmegyek a szomszéd kertekbe, hátha ott nincs dér és hideg. Aztán elviszlek oda titeket is.

Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki.

– Szerencsés jó utat! – kiáltozták fűszál-nyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt.

Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda.

Nagyot nevetett erre a pipiske.

– Tán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak se mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek!

– Ó, elmegyünk mi gyalog is! – mondogatták szerényen a fűszálak.

– Bolondok vagytok – mondta a pipiske. – Ki hallott olyant, hogy a füvek sétáljanak?

Ott is hagyta őket azon nyomban, mint akikre nem érdemes szót vesztegetni.

Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért.

Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacogtak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van.

– Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! – mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda.

Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg.

– Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok – modta magában elszántan.

Túlért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik.

– Ránk férne! – vacogták a mező fűszálai. – Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor?

– Dehogy, dehogy. A kertekből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándorútra, hogy melegebb tájat keressek, ahová elvezettem volna minden fűszál testvéremet.

Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták:

– Mi is veled megyünk!

Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszoros éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak is lettek nagyon, mi az a távoli nagy zaj, de nemsokára megtudták.

A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt a szomszédjához:

– Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe.

Úgy is volt. Nemsokára odaért a három vándor az erdő első fűszálaihoz.

– Csillogó harmatot s arany napsugarat! – mondták a fűszálköszöntést.

– Ránk férne – vacogták a füvecskék –, mert látjátok, dér és hideg van nálunk.

Elszomorodott erre a három vándor.

– Hiába tettünk meg olyan nagy utat – sóhajtott az egyik mezei fűszál –, csak nem találunk melegebb tájat.

Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg.

Bizony, új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár.

Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz:

– Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol nincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és bokrok is elhullatják lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, s megadjátok magatokat a közös sorsnak.

Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniök!

Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, mikor előttük termett a pipiske:

– Miért sírtok-rítok úgy? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok.

De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket:

– Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok.

A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt:

– Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé!

A kerti fűszálat meg szépen csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Fél óra múlva vastag fehér takaró fedte a földet. A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe-dunyhába. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.

46. MESE

A hóember varázslata
 

A havas mező közepén állt egy hóember, akit a falusi gyerekek építettek egy hideg téli délutánon. Pelyhes Palkónak nevezték el, mert a hópelyhek mindig kedvesen megültek a sapkáján. Huncut széndarab szemei csillogtak, répaorra vidáman meredt előre, és egy meleg sál

Palkó boldogan élvezte a telet. Nézte, ahogy a gyerekek szánkóznak, hócsatáznak, és időnként még egy-egy madár is megpihent a karján. De ahogy múltak a hetek, valami nyugtalanítani kezdte. A falu legöregebb embere, Miska bácsi, egy nap azt mondta a gyerekeknek:

— No, gyerekek, élvezzétek ki a havat, mert nemsokára jön a tavasz, és minden elolvad!

Elolvadni? – gondolta Palkó rémülten. Ez azt jelenti, hogy ő is eltűnik? Nem lehet! Nem akart elolvadni, hiszen annyi mindent szeretett ebben a világban!

Ahogy teltek a napok, egyre jobban aggódott. A hó lassan kezdett olvadni a háztetőkről, a jégcsapok csepegettek, és a napsugarak már melegebbek voltak. Palkó kétségbeesetten nézett körbe, keresett valakit, aki segíthetne rajta.

Egy este, amikor a holdfény megvilágította a mezőt, egy aprócska tündér suhant elő a fák közül. Hópihe Tündérnek hívták, és Palkó úgy hallotta, hogy ő a tél egyik varázslatos őrzője.

— Miért vagy ilyen szomorú, kedves hóember? – kérdezte a tündér puha hangon.

— Félek, hogy elolvadok, amikor jön a tavasz! Nem akarok eltűnni! – vallotta be Palkó.

Hópihe Tündér kedvesen elmosolyodott.

— Ne aggódj, Palkó! Van egy varázslat, amely segíthet rajtad. De ehhez szükséged van egy gyerek igazán őszinte kívánságára.

Másnap reggel, amikor a gyerekek újra kimentek játszani, Palkó reménykedve nézett rájuk. Vajon kívánna érte valaki egy igazi kívánságot?

A legkisebb fiú, Petike, aki mindig Palkó közelében játszott, és szívesen mesélt neki, észrevette, hogy a hóember mintha szomorúbb lenne, mint máskor.

— Bárcsak Pelyhes Palkó mindig velünk maradhatna! – sóhajtotta Petike, miközben gyengéden megérintette a hóember karját.

Ekkor valami csodálatos dolog történt! Egy fényes, fehér pelyhekből álló ragyogó varázsfény ölelte körbe Palkót. A tündér betartotta az ígéretét! Palkó többé nem olvadt el, hanem egy különleges, varázslatos hóemberré változott, aki még a legmelegebb napokon is megőrizte hűvös alakját.

A falusiak csodájára jártak ennek a különös hóembernek, aki egész évben ott állt a mezőn, és minden évszakban barátként köszöntötte a gyerekeket.

És így élt tovább Pelyhes Palkó, boldogan, sosem félve többé a tavasztól.

45. MESE

Medve Misi árnyéka
 

Egyszer volt, hol nem volt, az erdő mélyén, egy barátságos kis barlangban éldegélt Medve Misi. Nagyon szerette a mézet, a málnaillatú nyári reggeleket, és a hatalmas levélkupacban való hancúrozást. De amikor beköszöntött a tél, bebújt a barlangjába, és hosszú téli álomba merült, ahogyan minden rendes medvéhez illik.

Egy nap azonban különös neszek ébresztették fel. A barlang bejárata előtt izgatott madárcsicsergés hallatszott, a mókusok szaladgáltak ide-oda, és még a nyuszik is összesúgtak a bokrok alatt. Február másodika volt, a nagy nap!

– Jaj, csak el ne felejtsem! – mormogta Misi, és megdörzsölte a szemét. – Ma meg kell néznem az árnyékomat, hogy megmondjam, meddig tart a tél!

Nagyot nyújtózott, megrázta a bundáját, és lassan kiballagott a barlang elé. Az erdő népe már ott várta, kíváncsi szemekkel figyelve. A nap éppen akkor kukkantott ki a felhők mögül… és hoppá! Mindenki megijedt.

– Hosszú lesz a tél! Hosszú lesz a tél! – rikkantották a verebek.

– Én ugyan nem maradok itt! – Misi megfordult, és már bújt volna vissza tovább szunyókálni.

Azonban Medve Misi barlangjának bejáratára egy hatalmas fenyőfa árnyéka vetült. Így Medve Misit nem érte egy napsugár sem, neki nem látszódott az árnyéka. Amikor megfordult, akkor tűnt csak fel neki, hogy nem is látta a saját árnyékát.

Misi megvakarta a fejét. Lehet, hogy nem is lesz olyan hosszú a tél?

– Nos, egy kis friss levegő nem árthat… – mormogta, és visszafordult, hogy újra megnézze, látja-e az árnyékát.

A Nap már eltűnt a felhők mögött, és most a fenyőfa árnyéka sem zavarta már meg. Misi körülnézett, majd óvatosan kilépett a hóra. Az erdőben madarak csiviteltek, a fák ágai lassan zöldülni kezdtek.

– Hmmm… Talán mégsem lesz olyan hosszú a tél! – dünnyögte elégedetten.

Aznap este az állatok egy kis tavaszváró ünnepséget tartottak, és Misi is csatlakozott hozzájuk. Mézzel ízesített toboztortát majszoltak, és örültek, hogy végül mégsem bújt vissza a barlangjába. Tudták, hogy hamarosan megérkezik a tavasz.

És így is lett, mese volt, de igaz volt!

44. MESE

Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:

- Hohó! Két répát találtam!

Megette az egyik répát. Maradt meg egy. Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit

ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában.

Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édeskrumplit, örömmel hazavitte.

Belepett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"

A csacsi megette az édeskrumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában.

Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza.

Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?"

A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.

Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte.

Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"

Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"

Szaladt az őzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta.

Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában.

,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

43. MESE

Téli lakoma

Tél lett.  Vastag hótakaró borította a földet.  Az erdei állatok éheztek és fáztak.

     Mit tett a kis sün?  Tüzet rakott.  Sütni való tököt vett elő.  A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta.  A tökdarabokat megsütötte.  A tökmagot megpörkölte.

     Mit tett ezután a kis sün?  Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával.  Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé. 

     – Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.

     A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:

     a róka,

              a farkas,

                         a vadkan és a két fia,

     az őz, a borz és a nyúl.

     – A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

     – Brumma, brumma!  Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

     Hű, de megörült a jó ételnek!  Hat darabot falt fel belőle.  Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

     A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

     Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

42. MESE

Mester Györgyi: A boldog hóember

Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről-kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók haza indultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá – gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.

A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt, még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két széndarabot találtak…

41. MESE

Szirtes-Szabó Kata: Csipkebogyó és az első hó

A Meseerdőbe elérkezett a tél. Olyan hideg volt, hogy a pocsolyák jéggé fagytak és az állatok fázósan kucorodtak össze vackaikon, legszívesebben ki se tették volna a lábukat, ha nem kellett volna élelem után járni. A kopár, szürke fák közt esténként hamar beköszöntött a sötétség, és reggelente még a nap is épphogy csak kidugta a fejét a felhők mögül. Borongós, fagyos január volt.

Az erdő közepén állt egy furcsa kis házikó. Kidőlt-bedőlt falán aprócska ablak, meg egy piros ajtó, felette csálé tető görbe kéménye eregetett füstöt. Volt a kis kunyhónak egy második kéménye is, de abból soha nem göndörödött füstfelhő, csakis azért építették, hogy elférjen rajta egy takarosan rakott varjúfészek. Ebben a házikóban lakott Nikodémusz az öreg róka, a kéményén pedig Gavallér, a fényeskabátos varjú.

Volt a háznak egy harmadik lakója is, egy egészen aprócska süngyerek, Csipkebogyó, akit ősszel talált az erdő szélén a két barát. Hogy hogyan került oda, azt maga sem tudta, addig-addig kószált dombokon, mezőkön át téli szállást keresve, míg úgy eltévedt, hogy azt sem tudta már, merre van az előre. Akkor leült egy fatuskóra, és várta, hogy valaki rátaláljon. Gavallér meglátta a bánatos tüskelabdát, megszánta és Nikodémusz házához vitte. Finom falatokkal kínálta a két öreglegény a kis sünit, meleg ágyat vetettek neki a kemencepadkán, majd jóéjszakát kívántak télire. Mert azt tudnotok kell, hogy a sünök telente mélyen alszanak, kis labdává gömbölyödnek, nem moccannak, csak a horkolásuk hallatszik. Ha kimentek az erdőbe, és nagyon füleltek, talán ti is meghallhatjátok!

Teltek-múltak a hetek, de Gavallér és Nikodémusz legnagyobb meglepetésére Csipkebogyó nem aludt folyton folyvást. Minden héten egyszer, vasárnap esténként, amikor Nikodémusz feltette a tűzre főni varázserejű hársfateáját (amiből ha valaki minden héten egyszer megivott egy csuporral, soha nem lett beteg), édes, virágos illat töltötte be a házikót. Ilyenkor sorba álltak bögréikkel a küszöbön mind az erdő állatai – már akik nem aludtak -, és Gavallér minden csészébe öntött a varázsfőzetből, az öreg róka pedig akácmézet csurgatott bele.

A mézet nyár végén magától a méhkirálynőtől kapták ajándékba, hogy legyen mivel ízesíteni az erdei állatok teáját. Amikor már annyian voltak a ház körül és a konyhában is, hogy lépni sem lehetett a nyulaktól, rókáktól, farkasoktól és őzektől, Csipkebogyó kigöngyölte tüskés kis testét, beleszimatolt hegyes orrával az illatos levegőbe, felpattant, és minden erdőlakóhoz egyenként odaszaladt.

-Megérkezett már? – kérdezte izgatottan. De az állatok csak bánatosan csóválták a fejüket.

-Nem, sajnos még mindig nem esett le a hó – válaszolta mindegyik, de Csipkebogyó nem csüggedt el, ivott egy csésze hársfateát, elropogtatott egy mézeskalácsot Rigó asszony kekszesdobozából, aztán visszafeküdt aludni. Így várta hétről-hétre a havat Csipkebogyó, aki elhatározta, hogy ő lesz az első sün, aki megtanul hógolyózni, szánkózni és hósünt építeni.

Január utolsó hetében egy különösen hideg vasárnapon Nikodémusz és Gavallér nagy gonddal takarította ki a házikót. Amikor már minden ragyogott, színes tálakra halmozták a sok-sok süteményt, amit egész héten sütöttek, begyújtottak a kis kemencébe, hogy jó meleg legyen, és fenyőágakkal meg tobozokkal díszítették fel az asztalt. Amikor Csipkebogyó felébredt, izgatottan szimatolt, mozgékony orrocskája csak úgy itta a sok finom illatot.

– Ma különleges nap van! – mondta neki Gavallér. – Ma van Nikodémusz születésnapja, ilyenkor eljön látogatóba a nővére az erdőn túlról és elhozza magával a gyermekeit is, Nikodémusz négy kis unokaöccsét és négy unokahúgát. Nagy ünnepséget csapunk, meglátod!

Csipkebogyó izgatottan várta a gyerekeket, de hiába szaladta körbe tizenkétszer a konyhát, ugrált az ágyon háromszor húszat, a vendégek csak nem érkeztek meg. Eljött az este, és Nikodémusz bánatosan csomagolta el a kredenc mélyére a süteményeket.

Amikor a két öreg elaludt, Csipkebogyó halkan felkelt, felhúzta kis csizmáját, sálat kanyarintott a nyakába, és kilopózott a házikóból. Bár sötét volt odakint, ez őt egyáltalán nem zavarta, hiszen a sünök éjszaka szoktak ébren lenni és nappal alszanak. Éles kis szemeivel mindent jól látott, és szerencsére arra is emlékezett, merre van a rét az erdő szélén, hiszen ősszel épp onnan érkezett. Hideg volt nagyon, csak úgy süvített a szél a fák között, de ahogy kiért az erdő szélére, meglátta, hogy a tiszta égbolton ezernyi csillag ragyog. A telihold bevilágította a rétet, kedvesen mosolygott le rá, a csillagok pedig mind vidáman integettek.

Követte a befagyott patakot, s ahogy ment, mendegélt, valami vakító fehéret látott tornyosulni maga előtt a rét szélén. Csodálkozva torpant meg a hatalmas fehér kupac előtt, kinyújtotta a mancsát, megérintette, és érezte, hogy a csillogó, fehér valami bizony nagyon hideg. Megszimatolta, tiszta illata volt, mint a csillagoknak. Megnyalta egy darabját, és vízzé olvadt a szájában. Ekkor már egészen biztos volt benne, hogy egy óriási hókupac előtt álldogál.

Elöntötte a boldogság Csipkebogyót, lendületet vett, és beleugrott egyenesen a hóba. Hempergett, gurult, belefúrta magát egészen, egy cseppet se bánta, hogy a tüskéi közé vastag rétegben tapadt a hó, míg végül olyan lett, mint egy nagyobbacska hógolyó. A nagy ugrándozásban kifáradva elterült, boldogan nézte a csillagokat és a szájából az ég felé bodorodó párafelhőt. Amikor kicsit kipihente magát, körülnézett és azon gondolkodott, merre lehet Nikodémusz nővérének a háza. Ahogy meresztgette a szemét, a telihold fényében egy vékony füstcsíkra lett figyelmes. Csekély súlyának hála megtartotta őt a vastag havat borító vékony jégréteg, így csúszkálva, tipegve eljutott a füst forrásáig, s meglátta, hogy a rókák házát egészen az ereszcsatornáig beborította a hó, az ablakok felső pereme alig kandikált ki. Azonnal megértette, hogy a mindent befedő hó miatt a rókacsalád nem tudott kijönni a házból, ezért nem jöttek el Nikodémusz születésnapjára.

Gondolt egyet, nekilátott, hogy beássa magát ott, ahol az ajtót sejtette. Addig kaparta a havat kis mancsaival, míg egy kürtőt sikerült ásnia a fal mellett az ajtóig, s szerencsére az ajtó mellé támasztva egy ásót talált. Nehéz munka a hólapátolás, különösen, ha egy egészen kicsi süni próbál megbirkózni vele. Csipkebogyó nagyon elfáradt, az ásó pedig feltörte a mancsát, s alig néhány lépésnyire jutott csak ajtótól, amikor azt érezte, hogy már megemelni sem tudja az ásót.

Minden porcikája átfagyott, átnedvesedett, és nagyon szégyellte magát, amiért ilyen gyönge. Szomorúan kecmergett vissza a hókupac tetejére, és hazaballagott a sötét erdőben. Otthon belopózott a meleg, sütemény- és fenyőillatú kis konyhába, bebújt a kemencepadkán álló kosarába, fejére húzta a meleg paplant, és azon nyomban elaludt. Álmában hóangyalokat készített a csillogó porhóban, s azok szárnyra kaptak és eltűntek a magas égen.

Csipkebogyó heteken át aludt mélyen, s másnap arra sem ébredt fel, amikor megérkezett vendégségbe Nikodémusz nővére, Elvira, mind a nyolc csemetéjével. A róka asszonyság elmesélte, micsoda csoda esett velük előző éjjel, amikor a hó egészen az ereszcsatornáig betemette a házukat, s ők azt hitték, tavaszig elő sem jöhetnek már. Mire reggel felébredtek, valaki – talán egy angyal, mert lábnyomokat sehol sem láttak – kiásta az ajtajukat annyira, hogy ki tudták nyitni, és így utat törhettek maguknak a hótorlaszon túlra, eljöhettek felköszönteni Nikodémuszt a születésnapján.

Így történt, hogy Csipkebogyó életében először játszhatott a hóban, bár ezt csak a telihold, a csillagok és az angyalok láthatták.

40. MESE
Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából. Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott: – Ha beleejtetted, szedd is ki belőle! Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták: – Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta: – Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult. Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott: – Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó. Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek. De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki. – Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki: – Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez! – Tetszik nekem, hogy hazavágyol – felelte az öreg –, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba. Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette. – Innét most már mehet magad is – mondta –, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik. A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig. – Ez a fizetség a szorgalmadért! – kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána. A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától. Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott: Kukurikú! Mi történt? Aranyos lányunk hazatért! A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Õ meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Õ is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek: – Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! De a lusta lány azt felelte: – Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat! Az továbbment. Csakhamar az almafához ért. – Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! – kiáltotta az almafa. – Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! – felelte a lány, és továbbment. Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá. Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső – gondolta magában. – Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába. – Ez a fizetség a szolgálatodért! – mondta Holle anyó, és becsukta a kaput. A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott: Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért! A szurok pedig rajta ragadt élete végéig. 

39. MESE
Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
– Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
– Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond,
Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp,
Mókázna a jámbor, serdül, perdül, fordul,
De a király rája haragosan mordul:
– Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.
– Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám – nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
– Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya,
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!
Nyöszörög a fűtő: – Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
Nekibúsul erre a didergő király.
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
– Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog –
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
– Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi!
Megfordul a király: – Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak.
Mért haragszol reám? sohse bántottalak! –
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
– Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszíve harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
– Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője! –
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi,
Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi!
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
– Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
– Asztalt terigetni, ökröt sütögetni.
Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem – nagy Meseországban…

38. MESE
Benet úr és Mátyás diák

Szegény háromszéki nemes ember volt Benet úr, Bereczken éldegélt rozogó házikóban, egymagában. Amilyen szegény volt, éppen olyan jó volt a szive. A nálánál is szegényebbel utolsó falatját is kész volt megosztani. Történt egy este, hogy amint egymagában üldögélt s visszagondolt a réges-régi jó időkre, amikor az ő őseinek várai meg nagy birtokai voltak, vándorlegény kopogtatott be hozzá s kért szállást éjszakára.
– Mátyás diák a nevem, – mondta a vándor, – fáradt is vagyok, éhes is vagyok, kapok-e szállást, jó uram?
– Istené a szállás, – válaszolt Benet úr. – Kerülj beljebb, öcsém, telepedj le az asztalom mellé.
Az asztalon egy tál lencse volt, azt eddegélte Benet úr, de bizony sovány volt a lencse, egy csepp zsir sem volt azon. Ejnye, ejnye, gondolta magában Benet úr, mégis csak megzsirozom ezt a lencsét, nem illendő ilyen sovány lencsével traktálni a vendéget.
– Hát bizony, – mondta Benet úr, – a mi földünk sovány, édes öcsém, nem terem jól, ha meg nem trágyázzák. Várj egy kicsit, hadd trágyázom meg ezt a lencsét is.
Megtrágyázta a lencsét zsirral, aztán honnét, honnét nem, egy kancsó borocska is került az asztalra. Koccintgattak, iddogáltak, beszélgettek erről-arról, különösképpen az ország dolgáról s bezzeg, hogy ráfordult a beszélgetés sora Mátyás királyra is.
– Hej, öcsém, – mondta Benet úr – kerek e földön nincs párja a mi királyunknak. Nem hiába tették a nevéhez: Mátyás, az igazságos, mert ő csakugyan igazságos. Felejteném az én nagy szegénységemet, ha bárcsak egyszer szinről-szinre láthatnám. Ugyan bizony, – kérdezte a diákot – te sok országot-világot bejártál, láttad-e már Mátyás királyt?
– Nemcsak hogy láttam, de látom mindennap, amikor Budán vagyok, – felelt a diák. – Mert akár hiszi, akár nem, kedves urambátyám, én a király iródiákja vagyok.
– Hát én elhiszem, – mondta Benet úr – de ahogy ezt mondta azon megérződött, hogy bizony nem hiszi.
– Igen, igen, – folytatta a diák, – én csakugyan Mátyás király iródiákja vagyok s majd ha Budára jön urambátyám, jöjjön el a király palotájába, ott megtalál engem. Ihol, ez a gyürü – s azzal lehuzott az ujjáról egy gyürüt – fogadja el emlékül, kedves urambátyám s ha Budára jön, mutassa meg akármelyik cselédnek, majd hozzám kalauzolják s akkor én szerét ejtem, hogy láthassa a királyt.
– Köszönöm a gyürüt, kedves öcsém. Ha Isten éltet, el is megyek Budára, pedig az egy kicsit messzécske van ide.
– Bizony, bizony, egy kicsit messzécske, – mosolygott a diák – de csak jöjjön, kedves urambátyám, nálam is majd Istené lesz a szállás, éppen mint kigyelmednél.
Másnap reggel tovább ment a diák, Benet úr meg attól kezdve szüntelen készülődött a nagy utra. Amint a kicsi búzácskáját learatta, kicsépelte s abból nehány arany összekerekedett, nosza, neki készülődött, elindult a nagy útra. Addig ment, mendegélt, hogy egyszer csakugyan Budára ért. Amint egy kicsit kipihente magát, ment egyenest a királyi palotába, ott a kapuban mutatta a gyürüt s kérdezte:
– Ugyan bizony, itt lakik-e még az a diák, aki nekem ezt adta?
– Itt bizony, csak menjen fel kigyelmed a grádicson, mutassa meg ott a gyürüt az istrázsának, az majd tovább kalauzolja.
No, felment Benet úr a garádicson, mutatja a gyürüt az istrázsának s még nem is szólhatott, már megnyilt előtte a nagy szárnyas ajtó, azon az istrázsás betessékelte. Egy sereg csillogó-villogó ruhás ember álldogált a nagy teremben. Azok, ahogy meglátták a kezében a gyürüt, közrefogták Benet urat, úgy vezették, kisérték teremről-teremre. S egyszerre csak ott állott Benet úr egy olyan fényes teremben, hogy csakúgy káprázott a szeme a fényességtől s a fényes teremnek a közepén ott ült aranyos székben Mátyás diák.
Hej, édes jó Istenem, bezzeg forgott a világ Benet urral! Hiszen, amig teremről-teremre vezették azok a fényes gunyás urak, már akkor sejtett valamit, hogy az a Mátyás diák, akitől a gyürüt kapta, valami nagy úr lehet, ha nem is a király. S lám, maga a király volt az, akitől a gyürüt kapta; akit ő olyan szegényes vacsorával tisztelt meg.
– Oh, oh, felséges királyom – mondá Benet úr – szinte elsülyedek szégyenletemben, hogy én, amikor vendégül láttam, csak egy tál lencsével tisztelhettem meg, de igaz lelkemre mondom, felséges királyom, az én szegénységemből több nem telék.
Mosolygott a király s mondá, amint következik:
– Ejnye, ejnye, Benet uram, sohse mentegesse magát. Akár hiszi, akár nem, sohasem ettem olyan jó vacsorát, mint amilyen a kigyelmed megtrágyázott lencséje volt, mert éreztem, láttam, hogy jó szivvel adta azt, amit adhatott.
Ebben a pillanatban lépett be az inas s jelentette az ebédet. Mátyás király szépen kézenfogta Benet urat, kivezette az ebédlőbe, maga mellé ültette s szüntelen biztatta:
– Egyék, Benet uram, egyék. Szeresse.
Mosolyogva mondta ezt a király: „Szeresse”, mert ugyanezzel a szóval kinálta Benet úr a megtrágyázott lencsét Mátyás királynak. Mikor aztán vége volt az ebédnek, behozatott a király egy tál aranyat, egy tál ezüstöt, aztán behozatott egy nagy üres tálat. Ebbe az üres tálba beleöntötte az ezüstöt, az ezüst tetejére a tál aranyat s mondá:
– Ime, Benet uram, valamiképpen kigyelmed megtrágyázta a lencsét zsirral, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal.
Ahogy ezt látták az ebédnél jelen volt nagy urak, nekik is kedvük kerekedett, hogy Benet urat valamivel megajándékozzák. Mit gondolt, mit nem egyik nagy úr, aranyos, gyémántos mentéjét Benet úr nyaka köré akasztotta.
Kérdezte: elbirja-e ezt a mentét Bereczkig, Benet uram?
– El én a világ végéig is, – mondta Benet úr.
Egy másik nagy úr szintén Benet úr nyaka köré akasztotta a mentéjét.
– Hát ezt elbírja-e, Benet uram?
– Nemcsak ezt, de még többet is.
Bezzeg, hogy egymásután akasztották Benet úr nyakába a mentéket.
– Hát ezt a sok mentét csakugyan elbirja, Benet uram? – kérdezte most a király.
– El én, felséges királyom, huncfut, aki visszaveszi.
Csakugy csengett a palota a nagy urak kacagásától. Bezzeg, hogy egyik sem vette vissza a mentéjét.
Most azomban csendet intett a király s mondá igen komolyan, amint következik:
– Ezekhez a mentékhez illik ám a kard is, – s egy igen szép kardot adott Benet urnak, akinek kicsordult a könny a szeméből, mondván:
– Felséges királyom, köszönöm az aranyat s az ezüstöt, köszönöm a kardot. Az aranyat, ezüstöt hazám javára használom, a karddal pedig hazámért s királyomért harcolok, amig élek.
Azt beszélik Bereczken, hogy az aranyból s ezüstből, meg a nagy urak mentéjének aranyából s gyémántjából várat épitett Benet úr, amelynek ma is látszik a romladéka.

 37. MESE
Mese a hóemberről, aki barátokat keres...

Régen történt, egy nagyon zimankós téli napon, az erdő állatai elhatározták, hogy építenek egy hóembert. A medve és a farkas jó nagy pocakot gyúrtak ki a hóból. A nyuszi éléskamrájából kerített egy szép sárgarépát. Ez lett az orra. Róka koma egy piros fazekat hozott. Ez lett a fejfedője. A széncinegék szénnel rakták ki a szemét, száját és a gomblyukakat. Őz mama egy piros sálat és egy régi, rozoga seprűt hozott. Nagyon szép lett a hóember és a kis állatok is megcsodálták a munkájukat. Játszottak vele egy kicsit, és este ki-ki hazament a maga lakhelyére.A hóember egyedül maradt a sötét éjszakában. Nagyon búsult. A holdfény, rávilágított a hóemberre, és az hirtelen megelevenedett. Elindult, hogy barátokat keressen. Találkozott egy didergő nyuszival.Azt mondta neki:- Én egy magányos hóember vagyok, barátot keresek. Leszel a barátom?A nyuszika így felelt:- Igen, leszek a barátod.Elindultak, hogy még több barátra leljenek. Ahogy mentek, mendegéltek, találkoztak egy melegszívű mackóval. Mondja nekik a maci:- Én egy melegszívű maci vagyok, de a termetem végett mindenki fél tőlem, ezért egy kicsit félek, és magányos vagyok.- Ne szomorkodj! - mondta a hóember. - Mi éppen új barátokat keresünk. Gyere te is velünk!Most már hárman mentek tovább. Nem messze találkoztak egy kis kenguruval. Őt is barátjukká fogadták.Mentek, mendegéltek, és elérkeztek egy fenyves erdőbe. Azt mondta a didergő nyuszi:- Ha már a fenyvesben vagyunk, játsszunk egy jót!- Jó játsszunk! - helyeselték a többieket is.Hógolyóztak, fogócskáztak, bújócskáztak. Jót mulattak. vagyunk arra ment a farkas, aki tartott az erdő állatainak megépíteni a hóembert. Látta, hogy él a hóember. Szeme, szája elállt a nagy csodálkozástól.Hazaszaladt, és elújságolta az erdő lakóinak, hogy eleven lett a hóember, amit együtt építettek. Szaladtak az állatok, és ők is játszottak a hóemberrel.Így történt, hogy tavaszig, minden éjszaka eleven lett a hóember, és az állatok sokat mókáztak vele. Tavasszal aztán kisütött a napocska, és a hóember olvadni kezdett. Míg végül teljesen elolvadt. A helyén csak a sálja, a piros fazék, a széndarabok, a seprű, és egy fonnyadt sárgarépa maradt.A kis állatok sajnálták és megsiratták a barátjukat. De a szívükben emléket állítottak a hóembernek, aki mindenkinek az igaz barátja volt.

 36. MESE
Varga Katalin: A kesztyű

Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipőt talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
 
 35. MESE
Mester Györgyi: Az aranydió

Végre itt a téli iskolai szünet! Nincs több lecke, nem kell izgulni a tanórák miatt, készülhetek a karácsonyra – örvendezett Jutka. Persze, ez alatt nem csak az ajándékvárást értette, na meg a fa feldíszítését. Az ünnepi előkészületek közé tartozott, hogy elkísérje apukát a piacra, kiválasszák a legszebb fenyőt, továbbá, hogy anyukával összedugják a fejüket a konyhában, és együtt próbálják „kisütni” nem csak az édes tésztákat, de a karácsonyesti vacsora menüjét is.

Hamarosan meglett a fa – egy pompás, zöld óriás, ami azért még épp befért a nappaliba -, és lassan eltanulta anyukától az ünnepi fogások elkészítésének fortélyait is.

Most már csak a legérdekesebb feladat volt hátra, a fenyő felékítése, na meg a szokásos, új díszek kitalálása. Míg kisebb lány volt, az anyuka által előrajzolt papír csíkocskákat vagdosta ki ollóval, majd összeragasztotta azokat, hogy hosszú láncot alkossanak.

Mikor nagyobb lett, tűvel zsinórra fűzte a pattogatott kukoricaszemeket, és azzal díszítette a fát. Tavalyelőtt már maga rajzolta a hóember figurákat, akik aztán egymásba kapaszkodva alkottak végtelen, hófehér sort, úgy ölelve körül a sötétzöld fenyő koronáját. Az elmúlt évben só-liszt alakokat talált ki, csillagokat, holdat, apró fenyőket, karcsú tornyú templomot, halacskát és madarat formázott a képlékeny, csillogó masszából.

Az idén valami új dolgot szeretett volna csinálni. Anyukával épp a beiglibe való dióbelet vásárolták a piacon, amikor meglátta, hogy az árus apró, de nagyon formás, héjas diót is árul. Addig kérlelte anyukát, amíg abból is vettek fél kilót. Azután betértek a papírboltba, ahol a különböző színű festékeket szerezték be, amivel a kicsi diókat akarta beszínezni. Már előre örült, milyen jól mutatnak majd a tarka gömböcskék a karácsonyfán.

Otthon azonnal hozzá is látott a dologhoz. Először cérnahurkot ragasztott a diókra, hogy legyen mivel felaggatni őket a fára, azután tálacskákba szétosztotta a különböző színű festékeket. Sorra belemártogatta a diókat. A végére alig maradt a festékből, csak az aranyszínűből egy kevés, az egyik tál alján. Ahogy a kosárba nézett, ott is csak egyetlen dió árválkodott, egy egészen aprócska, jóval kisebb a többinél. „Na, számodra éppen elég lesz a maradék festék, ennek ellenére, lehet, hogy mégis te leszel a legszebb” – gondolta.

Míg a diók száradtak, becsomagolta a szüleinek és a nagymamának szánt ajándékot. A csomagolás után kezdődhetett a jó mulatság, a fa díszítése.

Csupán egy bökkenő akadt: az egyik cérnahurok üresen fityegett a pálcikán, amire a festett diókat száradni felakasztotta. És pont a legszebb, az utolsónak festett apró, arany diócska tűnt el. Először csak körbenézve keresgélte, merre gurulhatott el, azután négykézlábra ereszkedett, és nem csak a nagy fenyő ágai alatt kereste, de még a szőnyeg alá is benézett, hiszen olyan kicsi az a dió, hátha oda rejtőzött el. Azonban sehol nem találta, mintha a föld nyelte volna el a kicsi aranyszínű gömböt.

A bánatán csak az enyhített, hogy anyuka megdicsérte: igazán szépek lettek az új díszeid, és az a legértékesebb benne, hogy nem csak kitaláltad, de saját kezűleg meg is valósítottad az elképzelésedet.

Nemsokára elérkezett az este, az ünnepi vacsora, a gyertyagyújtás, na meg az est fénypontja, az ajándékok átadása.

Apukától két könyvet, nagymamától hópehelymintás pulóvert, anyukától pedig – legnagyobb meglepetésére – egy fényképezőgépet kapott, mert a figyelmes anyuka bezzeg nem felejtette el, amikor ő évközben nem egyszer felemlegette, mennyire szeretné a kirándulások alkalmával látott virágokat, rovarokat fotókon is megörökíteni.

Valamivel később, a gyertyákat elfújták, a csillagszórók elhamvadtak, a család nyugovóra tért. Ágyában fekve, gondolatban végigfutott az est legszebb eseményein, csupán az nem fért a fejébe, hová lett a kicsi aranydió?!

A szeme lassan lecsukódott, álom szállt rá, amikor váratlanul ….ismét a hallban találta magát, a fenyőfa mellett. A szobában félhomály volt, és mégis, a falat borító lambéria padlóhoz közeli részén, egy keskeny nyíláson át, világosság szűrődött ki.

Nem tudta megállni, hogy le ne hajoljon, és be ne kukkantson a kicsi lyukba. Amit odabenn látott, azon aztán úgy elámult, hogy majdnem felkiáltott a meglepetéstől: egy egércsalád tagjai körbeálltak egy csillogó, kerek valamit, amely, mint sziporkázó drágakő bevilágította a szűk kis teret. És hogy mi volt az a csodálatos, fényes valami? Hát az ő sokat keresett, aprócska aranydiója. Az egérkék láthatóan nem csak csodálták a kicsi lámpást, de mintha melegedtek is volna a fényénél.

Akkor az egyik egérke megmozdult, mintha megérezte volna, hogy kíváncsi betolakodó leskelődik rájuk. Ő ettől elszégyellte magát, és csendben, óvatosan felállva, otthagyta az egérlyukat.

Azon az éjszakán még sokfélét álmodott: erdei kirándulásról, szivárványszínű pillangókról, tarka madarakról, pompás virágokról, és egyre csak kattintgatott, kattintgatott az új fényképezőgépével…

Felébredvén nem emlékezett az álmára. Amikor azonban reggelizni hívták, meglepődve hallotta, amint anyuka azt mondja: képzeld, reggel itt találtam az elveszett arany diócskádat a padlón, ott, ahol a lambéria egy kicsit letört. Apuka már régen kijavíthatta volna, de talán majd az ünnepek után jut rá ideje…

És akkor ő, a megkerült kicsi diót – hogy a konyhában sürgölődő anyuka, és senki más ne lássa – begurította a lambérián lévő kicsi lyukon. „Kellemes karácsonyt egérkék!” – suttogta. Azután boldogan ment reggelizni, egy nagy titok birtokában, amelyről csak egyedül ő tudott, hogy az ő kicsi aranydiójával karácsonyozott egy egércsalád…

 34. MESE

B. Radó Lili: Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.

- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.

Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.

- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.

- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.

- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.

Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.

- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.

- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem tarthatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.

- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.

Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.

- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.

- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.

Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.

- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte

- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.

A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…

- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.

- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.

A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.

- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.

- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.

- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal. Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon
 

  33. MESE

Mentovics Éva Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.

Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.  Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.

– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.

– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.  Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.

Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?

Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.

A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?

Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.

– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.

– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.

– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.

– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.

Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé.  A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.

– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.

– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska.  – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.

Karácsony napjaAz öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.  A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…

Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.

– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!

Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.  Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.

Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.  Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?

Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.  Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.  Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.  A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.

Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.

Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.

Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.
 

 32. MESE

Skolik Ágnes: Angyalka születik

A hófehér pamutgombolyag társaival együtt a rövidárubolt polcán várakozott.

Egy didergős téli napon megfogta valaki, nézegette, forgatta, majd a táskájába tette és hazavitte.

Otthon Kisgombolyag egy kosárkába került, sok-sok színes fonal közé.

Este, amikor a család elcsendesedett, az asszony a kezébe vette a fehér horgolócérnát.

– Te csodaszép cérnácska, mit horgoljak belőled? – kérdezte, miközben megsimogatta a puha gombolyagot.

Apró horgolótűt vett elő, majd lapozgatni kezdett egy újságot, melyben szebbnél szebb horgolások leírása volt. Megállt az egyik oldalon, elolvasta a leírást és munkához látott. Finom ujjai közé fogta a cérnát és a tűt, majd apró láncszemeket készített a duci Kisgombolyagról letekeredő hajszálvékony cérnából.

– Juj, de hideg ez a tű – gondolta a Kisgombolyag –, és milyen jó meleg az asszony keze…! – ez volt a következő gondolata.

A cérnaszál, a horgolótű és az asszony ujjai tökéletes összhangban dolgoztak. A tű vidáman táncolt, a fonal engedelmesen követte, az ujjak magabiztosan irányították a tű és a fonal mozgását.

A hozzáértő kezek munkája nyomán egyre nagyobb lett a horgolás és egyre kisebb a gombolyag, de ettől ő nem lett szomorú. Boldogan figyelte, ahogy elkészült a fejecske, majd utána szép csipkeruhát és leheletfinom szárnyakat kapott az angyalka.

Amikor az óra éjfélt ütött, már ott állt az asztalon a csupacsipke hófehér cérnaangyal. Kisgombolyag apróra fogyatkozva csodálta a bájos, légiesen könnyű kézimunkát. Angyalka kinyitotta a szemeit és körülnézett. Mellette az asztalon ott pihent a horgolótű és a Kisgombolyag. Odakinn apró pelyhekben hullani kezdett a hó, amely olyan fehér, csillogó és könnyű volt, mint az angyalka a meleg szoba asztalán.

Másnap reggel az angyalkát langyos cukormázba mártotta az asszony. Ettől nyerte el igazi formáját és szebb lett, mint valaha. Amikor megszáradt, egy dobozba került, ahol sok-sok apró horgolt dísz volt már: csillagok, csengőcskék, apró gyönggyel díszített karácsonyfák.

Odakint a hó egyre hullt, fehér bundát terített a fákra és hósipkát rakott a háztetőkre.

A házban frissen vágott fenyő illatozott, melyre a gyerekek apró díszeket akasztottak. Nagy izgalommal készültek a Szentestére, amikor a Kisjézus ellátogat minden család várakozással és reményekkel feldíszített otthonába.

A kis angyalka becsomagolva a többi ajándék közé került a karácsonyfa alá.

Mire leszállt az este, a karácsonyfa teljes pompájában állt, és az ünneplőbe öltözött család izgatottan várta, hogy megszólaljon egy csepp harang…

– Mennyből az angyal lejött hozzátok… – csendült fel a karácsonyi ének, és boldog izgalom töltötte be a szobát. Az asszony a kezébe vette az angyalkát és átnyújtotta édesanyjának, aki reszkető kézzel bontotta ki a csomagot…

– Ó, hát ez csodaszép! – suttogta, miközben egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Forgatta, nézegette a kis angyalt, miközben gondolatai a múltba révedtek. Látta az asszonyt, aki akkor még kislány volt és ő tanította kézimunkázni. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt. Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal… A kislányból nagylány lett és a hosszú évek alatt szebbnél szebb munkák kerültek ki a kezei közül.

– Anyuka, köszönöm neked, hogy megtanítottál! Megtanítottál kézimunkázni, és annyi minden másra, amit csak tőled tanulhattam meg – mondta, és boldog mosollyal ölelte át édesanyját.

– Anyu, taníts meg engem, hogy én is tudjak ilyen csodaszép angyalkát horgolni! –szólalt meg ekkor a kislánya.

Vacsora után a család elcsendesedett, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek az új játékokkal játszottak. A hó szakadatlanul hullott odakint. Egy apró hópihe az ablakra szállt és benézett a szobába. A kandalló mellett ott ült a nagymama, az anyuka és a kislány. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt.

Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal…
 

 31. MESE

Betlehemi mese

Nagyon-nagyon régen, egy messzi országban volt egy kis falu: Názáret. Ebben a faluban élt József és felesége, Mária. Mária gyermeket várt. Egy szép napon messzi útra indultak. A császár parancsára el kellett menniük Betlehem városába.

Hosszú volt az út, sokat kellett gyalogolniuk. Mária, amikor elfáradt, felült a szamár hátára, úgy mentek tovább. Nagyon sokára értek Betlehembe. Mária teljesen kimerült a hosszú úttól. Hamarosan bekopogtattak egy fogadó ajtaján.

-Jó uram, adjon szállást! – kérte József a fogadóst. – Nincs itt már hely! – mondta a fogadós és becsukta az ajtót. Tovább mentek fáradtan.

Bekopogtattak egy másik házba is: -Jó emberek, adjanak szállást éjszakára! Feleségem áldott állapotban van, nem tud tovább menni!  De itt sem fogadták be őket. Így hát mégis mentek tovább.

-József, úgy érzem, hamarosan megszületik a gyermekünk! – szólalt meg egyszer csak Mária – muszáj valahova betérnünk.

Éppen egy istálló mellett mentek el. Mit volt mit tenni, bementek hát az istállóba és leheveredtek az állatok közé. Valóban, Mária nemsokára életet adott gyermeküknek. A kis Jézust a jászolba fektették, a meleg szalma közé. Mindketten nagyon örültek a kisbabának.

Nemsokára három idegen közeledett az istálló felé. – Kik vagytok? -kérdezte József. – Napkeleti bölcsek vagyunk.

Megláttunk az égen egy ragyogó csillagot és idáig követtük. Jól tudjuk, hogy ebben az istállóban Isten fia született meg. Ajándékot hoztunk neki! A három király odaadta az ajándékokat: az egyik aranyat hozott, a másik tömjént, a harmadik mirrhát.

Az állatok meleg leheletükkel melegítették a kis Jézust. Mária, József és a három királyok pedig örvendeztek, hogy megszületett Jézus, Isten fia.

 30. MESE

Harald Scheel és Sibyle Jung: A törpék levele

Egy távoli országban a magas hófödte hegyek között, van egy pici falu, amelyet ember még sohasem látott.

Itt élnek a hegyi törpék. A törpeférfiak vastag, meleg nadrágot és szőrmés kabátot, a törpehölgyek csinos, hímzett ruhákat hordanak. Mindegyikük elengedhetetlen kelléke a hegyes törpesapka.

Ma különleges nap van a törpék falujában... Ugyanis közeleg a karácsony! Mint minden évben, az idén is összegyűlnek a törpegyerekek a falu főterén. Itt az ideje, hogy elküldjék kívánságaikat Télapónak.

A legidősebb törpe, akinek gyönyörű kézírása van, elkészíti a kívánságlistát. Egy hatalmas töltőtollal írja a gyerekek kéréseit egy hosszú-hosszú papírtekercsre. Azt mondják, hogy ezt a tollat egy ember veszítette el az erdőben. A favágó törpék megtalálták és elhozták a faluba. Ez a nagy toll éppen megfelel ennek a feladatnak, hiszen Télapó szemei a sok olvasástól már eléggé elromlottak, és bizony nehezére esne kibetűzni a törpeírással készült listát.

Miután minden kívánságot feljegyeztek, a törpék gondosan összetekerik a tekercset. Most már csak el kell juttatni a Télapóhoz. Szánkóra helyezik és elindulnak egy magas, meredek domb tetejére. Ez az utazás elég fárasztó, ezért csak a törpeapukák vállalkoznak rá. Még szerencse, hogy a törpék erősek és bátrak.

Fent a hegytetőn a futár már várta őket. Ez a nagy, titokzatos, fehér madár, a törpék országában él. Minden évben ő viszi a törpegyerekek kívánságlistáját a Télapóhoz. Mindig pontosan végzi a feladatát és még sohasem veszített el egyetlen papírtekercset sem.

A gyerekek tudják, hogy kívánságaik biztosan elérkeznek a Télapóhoz, ezért gondtalanul szánkóznak a domboldalon.

Ahogy a törpék átadják a tekercset, a nagy, fehér madár óvatosan a csőrébe veszi a szalagot, mely összefogja a listát, megrázza tollait, majd hatalmas szárnycsapásokkal a magasba emelkedik. Gyorsan maga mögött hagyja a hófödte fákat, dombokat, és hamarosan már csak egy parányi fehér pont látszik az égen. A törpék még sokáig néznek a távolodó madár után, némelyek integetnek is, végül aztán hazaindulnak. Most már biztos, hogy a gyerekek karácsonyra megkapják az áhított ajándékokat.

Ebben az évben azonban valami különös történik. Fent a magasban, a felhők fölött, Télapó már átolvasta az összes levelet és képeslapot a világ minden tájáról, és az ajándékok is készen vannak. Mégis gondterhelten simogatja hófehér szakállát.

- Nem találom a törpék papírtekercsét - mormogja maga elé. - Itt valami nincs rendjén!

A jó öreg Télapó nem hagyja annyiban. Az lehetetlen, hogy a törpegyerekek ne kapjanak ajándékot karácsonyra. Tüstént útnak kell indulnia, hogy megtalálja az elveszett papírtekercset.

Felpattan a szánjára, és a hűséges rénszarvasaival együtt már repül is a törpék országába.

Ahogy éppen egy magányos, a falutól távol eső kunyhó fölött repül át, hirtelen halk, keserves nyöszörgést hall, mintha egy állat kiáltana segítségért!

Valóban: a futár, a nagy, fehér madár fogságba esett! Mikor már messze fent a magasban járt, kibomlott a papírtekercset összefogó szalag és a tekercs lehullott a földre. A madár rövid keresgélés után megtalálta egy kunyhó közelében. A törpe, aki ott él, amint meglátta a madarat, azon nyomban foglyul ejtette. A törpét soha, senki nem látogatja, ezért gonosz és mogorva lett. Nem szeret senkit, de különösen a törpegyerekekre haragszik, amiért olyan gondtalanok és vidámak. Azért fogta el a madarat is, hogy bánatot okozzon a gyerekeknek.

Télapó időközben leszállt a kunyhó melletti tisztásra. A törpe valami furcsa neszt hall a háza mögött. Nyomban az ablakhoz fut, hogy megnézze mi történik. Amikor meglátja a Télapót, bizony inába száll a bátorsága, kirohan kunyhójából és reszketve elbújik egy farakás alá. Egy résen át kukucskálva figyeli, amint Télapó a kunyhó felé tart.

A Télapó a nyöszörgő hang irányába megy, és megtalálja a szerencsétlen, bezárt madarat.

- Szegény madár - mondja, és gyorsan szabadon engedi. - Repülj vissza nyugodtan a dombodhoz! Megtaláltam a papírtekercset és magammal is viszem. Ne aggódj, most már jó kezekben van.

Egy kis törpegyerek, aki éppen a kunyhó közelében játszadozott, mindent látott és hallott. Gyorsan visszaszalad a faluba, és izgatottan meséli a többi gyereknek, hogy mi történt.

A Télapónak nincs most ideje azon töprengeni, hogy vajon ki zárta be a kalitkába a fehér madarat. Még rengeteg ajándékot kell előkészítenie! Tüstént visszasiet az angyalokhoz és felolvassa a papírtekercset. Bizony sok-sok kérés szerepel most is rajta, de mivel mindegyik törpegyerek nagyon jól viselkedett, így mindegyikük megérdemli a kért ajándékot. Az angyalkák a raktárba repülnek, előveszik a megfelelő játékot vagy könyvet, szépen becsomagolják, majd Télapó szánjára teszik.

Ez idő alatt a törpegyerekek összegyűltek egy pajtában, hogy megbeszéljék a történteket. Nagyon szomorúak lettek volna, ha karácsonyra nem kapnak ajándékot, de tulajdonképpen nem haragszanak a magányos, gonosz törpére.

Sejtik, hogy azért ilyen, mert nagyon boldogtalan. Olyan rossz természete van és olyan mogorva, hogy minden barátját elveszítette. Minél magányosabb, annál gonoszabb lesz.

Ez nem mehet így tovább! A gyerekek elhatározzák, hogy karácsonykor segítenek a törpén.

Karácsony este minden gyerek megtalálja az ajándékát a fa alatt. Boldogan csomagolják ki a meglepetést, és rögtön ki is próbálják.

A gyerekek nem szóltak szüleiknek arról, hogy a gonosz törpe kalitkába zárta a nagy, fehér madarat. Titokban akarják tartani, hogy karácsony napján egy jó cselekedetre készülnek...

Késő este, a mogorva törpe, amikor kinéz az ablakon, arra lesz figyelmes, hogy egy hosszú imbolygó fénysor közeledik a kunyhója felé. Minden ízében reszketni kezd, mert azt hiszi, hogy a falubéliek akarják őt megbüntetni gonosz tetteiért.

De legnagyobb meglepetésére hirtelen karácsonyi dallamok csendülnek fel az ajtaja előtt. A gyerekek körbeállják a kunyhót, és gyertyával a kezükben énekelnek, hogy meglágyítsák a törpe mogorva szívét. Majd lassan elindulnak az ajtó felé...

A mogorva, gonosz törpe nem hisz a szemének. A gyerekek nem csak énekelnek, hanem mindenféle ajándékot is hoznak neki: Egy meleg pulóvert, egy sálat, süteményt, egy doboz édességet, de ami a legszebb ...egy gyönyörű szép faragott széket!

A törpe meghatódva, könnyes szemmel néz a gyerekekre. Bocsánatot kér a tettéért és megígéri, hogy a legközelebbi látogatásuknál forró csokoládét és süteményt készít.

Ezen az estén mindenki nagyon-nagyon boldog Törpeországban.

​​​​​​29. MESE

Fésűs Éva: Játékország kis mackója

Hallottátok-e már csilingelni Télapó száncsengőjét, gyerekek’? Édes, ezüstös hangja úgy muzsikál a téli erdőkön át, hogy mosolyognak álmukban a mókusok. Szalad a csodálatos szán, tele mindenféle jóval. Télapó nagyokat pattint az ostorával, és fürgén iramodnak a karcsú lábú rénszarvasok. Micsoda öröm lesz ott, ahová betérnek!

Egy nyuszi felugrott a behavazott réten, két lábra állt, úgy fülelt a csengőszóra. Szerette volna meglesni, mit visz Télapó a puttonyában. A szánkó azonban oly sebesen siklott, hogy a szegény füles csak egy fényes csíkot látott elsuhanni. Lekonyult füllel indult hazafelé, amikor hirtelen furcsa dörmögésre lett figyelmes. Nini, hát ez meg micsoda? … A szánkónyomban egy kis kövér, sárga bundás játékmackó üldögélt, kék szalagcsokorral a nyakán. Látszott rajta, hogy nemrég került ki Játékországból.

– Hát te honnan pottyantál ide? – kérdezte a nyulacska.

A mackó előbb óvatosan körülnézett, aztán halkan suttogta:

– Megszöktem a Télapó puttonyából!

– Ne mondd! – hegyezte fülét a nyuszi -, és ugyan miért?

A kismackónak legörbült a szája:

– Mert én nem akarok a gyerekek kezébe kerülni! – mondta félig sírósan, félig duzzogva.

– Nézd, milyen selymes a bundácskám! Bársonnyal bélelt a fülecském! Maszatos kezükkel bepiszkítanának!

– Hm – csóválta fejét a nyuszi -, és most mi lesz?

– Azt még nem tudom – sóhajtott a mackó -, de inkább elmegyek világgá!

– Nono, ahhoz egy kicsit hideg van! … Talán az erdei rokonaid befogadnának?

– Milyen okos nyúl vagy! – derült fel a mackó. – Kérlek szépen, vezess el hozzájuk!

A réti füles látta, hogy jól nevelt mackóval van dolga, felvette hát a hátára, és úgy indult vele a medvebarlang felé. De akkorra már az egész erdőszéle tele volt csodálkozó őzekkel, nyulakkal, rókákkal, Cinke anyó pedig izgatottan hívogatta a gyerekeit:

– Nini nézd, kicsikém! Nini nézd, kicsikém! Nagy csippegetés, makogás kísérte át az erdőn a váratlan vendéget. Lármájukra haragosan ébredt fel a medve. Ki látott már ilyet, hogy megzavar-ják a téli álmát? Az álmos bocsok is előbújtak, s ugyancsak nagyot néztek, amikor megtudták, mi történt.

A játékmackó leugrott a nyuszi hátáról, és meghajtotta magát:

— Bocsánatot kérek a zavarásért! Dörmike vagyok, Játékországból!

— Úgy! — morgott az öreg medve —, aztán tudsz-e valamit?

— Nagyon szépen dörmögök!

 — Hohó, nem elég ám édes-mézes jó napot kívánni! Rendes medve maga keresi meg a málnát és a mézet!

— Azt én még nem próbáltam — szeppent meg Dörmike.

— Hát fára mászni tudsz-e? Hadd lám a körmödet!

— Selyemcérna varrta, akárcsak az orromat!

No, lett erre hahotázás! Selyemköröm, selyemorr! Miféle medve az ilyen? … Dörmikének nem jött ki hang a torkán. Fekete gombszeme elhomályosult, tányértalpacskái fáztak.

— Befagyott a dörmögője! — zajongtak a vásott bocsok, és elkezdték hógolyóval dobálni. A szajkó csúfondárosan kiabált, a nyuszik szétszaladtak. Szegény kismackó pedig futni kezdett a hasig érő hóban, csak el innen, minél messzebbre! Ott állt meg, ahol már nem érték utol a puffanó hólabdák. Átázott a bundácskája, nedves lett az orrocskája, bársonytenyerével könnyeit maszatolta. Elhalkult a madárpittyegés, az erdőre leszállt a téli este. Dörmike eltévedt … Hiába nevezték Játékország legszebb mackójának, itt nagy volt a hó, és ő olyan picike. Sírdogálva kereste Télapó szánkónyomát, amikor hirtelen egy házat pillantott meg. Ablakából fény derengett. Dörmike összeszedte utolsó erejét, és felkapaszkodott. Az ablaktábla kissé nyitva volt, a párkányon egy pár cipőcske állt. Ejnye, éppen jó lesz beletelepedni és szundítani egyet! Biztosan meleg is! … Óvatosan belemászott, de akkorát talált sóhajtani, hogy megzörrent tőle az ablaküveg.

— Pannika, nézd csak! — kiáltott valaki —, mackót hozott a Télapó! Boldog kacagás csendült, és Dörmikét cipőstül beemelték a szobába. Az ágyban egy sápadt kislány nevetett, és feléje tárta a karját:

— Sárga mackó! Jaj, de szép! Örömömben már meg is gyógyultam!

— Brumm! — rémült meg Dörmike —, mégis gyerekkézbe kerültem! Azzal ijedtében bukfencet vetett, de a két kis kéz utánanyúlt és cirógatni kezdte:

— Szegényke, hogy átáztál a hosszú úton! De ne félj, majd megszárítalak!

— Brumm, brumm … — mondta szelídebben a mackó, mert ekkor vette észre, hogy a kislány szeme örömtől ragyog. Erre aztán úgy kihúzta magát, hogy feszült rajta a sárga bunda.

— Lám, mégiscsak vagyok olyan legény, mint az erdei bocsok! És dirmegett-dörmögött, előre-hátra hajlongott, apró gombszeme vidáman tükrözte vissza a nagy örömet, amit ő okozott … Mire Télapó szánkója hazafelé csilingelt az alvó erdők felett, egészen átmelegedett a szívecskéje.

28. MESE

Grimm: A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

„A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta -, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

​​​​​27. MESE

Devecsery László: Cinegekarácsony

A kis cinege szomorúan sírdogált az ágon. Odaröppent hozzá a mamája.

― Miért sírsz, kis cinegelányom?

— Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor olyan rossz nekünk, madaraknak. Bezzeg jó az embereknek! Készülnek a karácsonyra, s lesz nekik csodálatos karácsonyfájuk.

— Majd odarepülünk az ablakokhoz ― és megcsodáljuk. S nézd, itt, az erdő szélén mennyi karácsonyfa álldogál. Ez mind a miénk: az állatoké! A szép fehér hó fel is díszíti nekünk.

— Én… mégis… igazit szeretnék…!

Eljutott a híre a cinegelányka szomorúságának a többi madárhoz is. Megsajnálták. Összedugták a fejüket.

A hangos cserregésre és csörrögésre a szundikáló mókusok is felébredtek. Nagy mérgesen néztek ki az odúból. Ám amikor a madarak nekik is elmondták, miről beszélgetnek, mindjárt megbékéltek. Sőt!

— Mi is segítünk!

S megkezdődött a nagy, titokzatos, a legtitkosabb erdei készülődés.

Cinegepapa a faluba repült szomorú leánykájával. Ott figyelték, hogyan készülődnek az emberek az ünnepre.

Közben a többiek sem tétlenkedtek!

A mókusok szalagot kötöttek minden mogyoróra és dióra. A verebek apró almácskákat hoztak. A búbospacsirta aranyszínűre festett mákgubókkal érkezett. Cinegemama szalmavirágot szerzett a piacon. Gyönyörű füzért készített belőle. Bagolyapó világító festékkel kente be a fenyőtobozokat. Ezek helyettesítik majd a gyertyákat.

A madarak és a mókusok a cinegetanya mellett a legszebb fenyőfát díszítették fel. Lett is öröm, amikor a cinegelányka visszatért. A csodálkozástól szólni is alig tudott:

— Ez… ez… ez az… enyém? Az én igazi karácsonyfám? Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

— Boldog karácsonyt! ― felelték a madarak és a mókusok.

26. MESE

Adventi angyalok

Az első vasárnap angyala

Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.

25. MESE
Levél a Mikulásnak
 

Tréfike aranyos, vidám kisfiú volt. A nevét is ezért kapta: sokat nevetett és tréfálkozott. Volt neki másik, amolyan igazi, kisfiús neve is, de mindenki csak Tréfikének hívta - sokszor még a szülei is. Ő pedig szerette a becenevét, így aztán nekünk sem fontos, hogy az igazi nevén meséljünk róla.

Tréfikét nagyon szerették a szülei. Szerették a barátai, az óvónénik, Panna néni a sarki boltból, sőt, még Kroki bácsi, a postás is kedvelte, pedig ő elég mogorva volt általában, ezért sosem lehetett tudni, hogy mit gondol éppen. A gyerekek a környéken kicsit féltek is tőle, pedig soha nem bántott senkit.

Egy napsütéses őszi délelőtt - amikor az eső és a hideg idő beköszönte előtt a gyerekek még játszhatnak az óvoda udvarán, - megütötte a fülét két barátjának beszélgetése:

- Én bizony már nagyon várom a Mikulást! - mondta Peti. - Tavaly is tele volt a cipőm mindenféle finomsággal. Annyira várom már, hogy megint eljöjjön!

- Az én anyukám még levelet is írt neki! - vágta rá Marci. - Azt is mondta anyu, hogy minden este mossak fogat rendesen, mert ahányszor elfelejtem, annyival kevesebb szaloncukrot tesz a Mikulás a csomagba… Még csak tízig tudok számolni, de azért azt tudom, hogy még nagyon sok nap van hátra Mikulásig… én pedig nagyon szeretem a szaloncukrot!

Ezt hallva Tréfike abbahagyta a játékot, és nagyon elgondolkodott. Leült az udvar sarkában egy padra, és csak lóbálta a lábait. Nagyon szomorú lett. Nála még sohasem járt a Mikulás.

Amikor aznap délután hazamentek az anyukájával, még a kertbe sem akart kimenni játszani. Állandóan a Mikulás járt a fejében. “Petinek és Marcinak is hozott csokit, szaloncukrot, pörkölt mogyorót, sőt, még játékokat is a Mikulás… Nekem pedig semmit” - gondolta. “Ugyan sok játékom van, tavaly is kaptam karácsony előtt is játékokat, csokit, meg mindenféle finomat, de a Mikulás biztosan nem látogatott meg, arra biztosan emlékeznék” - így szomorkodott magában.

Tréfike gondolatai még néhány hét múlva is - egy hűvös szombaton is - a Mikulás körül forogtak. Hiába sütött a nap, hiába volt tele a kert színes falevelekkel, most mégsem nézegette őket kíváncsian, ahogy szokta. Csak rugdosta őket és gondolkodott. Egyszer csak egy szokatlan hang zavarta meg.

- Hé, te, kisfiú! Miért lógatod ennyire az orrod?

Tréfike összerezzent, és a hang felé fordult. Egy idős néni nézett rá a kerítésen át a szomszédból, és várakozóan tekintett le rá.

- Ööö… hát, nincs semmi, néni… én csak…

- De bizony, látom, hogy valami bánt téged - mondta a szomszédból a néni.

Tréfike látta már a nénit korábban, de még soha nem beszélt vele. Kicsit tartott is tőle, mert mindig csak azt látta a kerítésen keresztül, hogy mozognak a bokrok a szomszéd kertben, közben szuszogó hangok hallatszódnak, és valaki folyton a gyomokat szidja. Tréfike pedig nem tudta, hogy mi az a gyom. De annyit sejtett, hogy nem jó dolog.

- Látom, hogy szomorkodsz - folytatta a néni. - Nekem igazán elmondhatod, ha valami bánt - tette hozzá kedvesen. - Nem árulom el senkinek!

A néni barátságosnak tűnt, ezért Tréfike beszélni kezdett.

- A néni úgysem tud segíteni… Hiába mondanám el, úgyse…

- Terka néni - szólt közbe határozottan a néni. - Én Terka néni vagyok, te pedig Tréfike vagy. Mindenki ismer és szeret téged - mosolyodott el.

Tréfike meglepődött, hogy ismeri őt Terka néni. De ha ismeri őt, akkor miért is ne mondhatná el neki, ami bántja? “Ha elmondom, hogy mit gondolok a Mikulásról, abból még nem lehet baj.” - gondolta. Vett egy nagy levegőt.

- Azt mondják a többiek - kezdte halkan Tréfike -, hogy hozzájuk minden évben elmegy a Mikulás. Minden barátom kapott már tőle ajándékot, csak én nem. Az is eszembe jutott, hogy talán az egészet csak kitalálták. Én még soha nem kaptam semmit Mikulástól - mondta, és elpityeredett.

- Ejnye, Tréfike… nem érdemes sírni - vigasztalta őt Terka néni. - Biztosan járt nálad is, csak nem vetted észre! - folytatta.

- Nem, biztosan nem! - hüppögte Tréfike. - A barátaimnak mindig piros csomagot hozott. Én még soha nem kaptam piros Mikulás csomagot!

- Soha nem kaptál piros csomagot a Mikulástól?... - csodálkozott őszintén Terka néni. - Nem kaptál csokit, szaloncukrot, játékokat a cipődbe?...

Tréfike elgondolkodva, lassan válaszolt.

- Az igaz, hogy sok játékot kapok mindig anyutól, szaloncukrot is aputól, meg csokit, pörgettyűt, jojót és sok minden mást is.... De piros Mikulás csomagot még soha nem találtam a cipőmben.

- Ez érdekes… - mondta eltöprengve Terka néni, majd hirtelen felemelte a hangját. - Aztán levelet írtál-e a Mikulásnak? - kérdezte nyomatékosan.

- Levelet?... Nem is tudok még írni… - felelte szomorúan.

- Miért nem kéred meg aput vagy anyut a levélírásra? - kérdezte Terka néni.

- Hiába kérném őket... anyu és apu mindig dolgozik, és sosincs idejük semmire, és különben is, mindig panaszkodnak, hogy egész nap csak leveleket írnak. Amikor aztán hazajönnek, örülnek, hogy végre nem kell többet írni aznap.

Terka néni csak ingatta a fejét. - Várjunk csak, várjunk csak… dünnyögte. - Tudod mit? - kérdezte hirtelen. - Segítek neked. Ha holnap délután is kijössz a kertbe, akkor én adok neked egy levelet, amit elküldhetsz a Mikulásnak. Biztos vagyok benne, hogy célba ér, és neked is hoz majd ajándékot! De most menj szépen be a házba anyukádhoz, fogadj szót neki, és hidd el, minden rendben lesz! - mondta határozottan.

Ezzel eltűnt kertjének bokrai között.

Másnap délután Tréfike izgatottan várta Terka nénit a kert sarkában.

- Itt a levél! - lépett a kerítéshez vidáman Terka néni. - Egy dolog viszont nagyon fontos ahhoz, hogy célba érjen! - tette hozzá. - Add oda anyukádnak, és mondd meg neki, hogy ő küldje el a levelet a Mikulásnak! Ha ő kézbe veszi a dolgot, biztos lehetsz benne, hogy a Mikulás megkapja a leveled!

Amikor Tréfike átadta Terka néni levelét az anyukájának, az bizony meglepődött. Nézegette a levelet, és kérdőn nézett a fiára.

Tréfike gyorsan megszólalt: - Terka néni a szomszédból segített levelet írni a Mikulásnak! Kérlek, anyu, küldd el a Mikulásnak a levelet! - kérlelte.

Anyukája hosszasan nézett maga elé, majd csendesen megszólalt: - El fogom küldeni neki, ígérem!…

Ezután hozzátette: - Most pedig vacsora, fogmosás és irány az ágy. A kedvenc mesédet fogom felolvasni.

Tréfike következő napjai nagy izgalomban teltek. Minden nap azt számolgatta - mivel 10-ig ő is tudott már számolni -, hogy hány nap van még hátra. Az utolsó este még a cipőjét is kipucolta - ahogy minden gyerek teszi ilyenkor. Közben folyamatosan kérdezgette: - Biztosan megkapta a levelet a Mikulás? Biztosan jönni fog?

Anyukája alig győzte nyugtatgatni. Késő este lett, mire elaludt.

Másnak reggel, ébredés után első gondolata a Mikulás volt. Ahogy kipattant az ágyból, azonnal meglátta a gyönyörű, piros Mikulás csomagot az ablakban! Alig fért a bőrébe a meglepetéstől és az örömtől! Szülei még azt is megengedték neki, hogy reggeli előtt megkóstolja a Mikulás csokiját!

- Ó! Pörkölt mogyorós csoki, amit mindig annyira szeretsz!... - mondta mosolyogva apukája.

- Nem, ez nem lehet az! - válaszolta Tréfike a csokit majszolva.

- Miért nem? - kérdezte meglepődve édesapja.

- Mert ez sokkal finomabb annál! - felelte komoly arccal Tréfike.

Tréfike szülei egymásra néztek és bólogattak.

- Bizony, a Mikulás csokija a legfinomabb a világon - mondták.

Tréfike pedig innentől kezdve biztos volt benne, hogy minden gyerek levele megérkezik a Mikuláshoz.

24. MESE

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája
 

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!Mikulás csizma

Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.

Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg.

Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.

Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban.

S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.

– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.

S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:

– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.

Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

23. MESE

Hervay Gizella: Télapós mese
 

Kobak megtanulta, hogy tavasz után jön a nyár, aztán az ősz, aztán a tél. Ezt tanulta meg leghamarabb, mert akkor jön a Télapó.

— Ha nagy leszek, Télapó leszek! — döntötte el. — Akkor felülök egy olyan villamosra, ami elvisz a télből a tavaszba, a tavaszból a nyárba, a nyárból az őszbe s az őszből a télbe. Akkor aztán meglátom, melyik a legszebb.

— Engem is vigyél! — sikongott Katika.

— Megfáznál, mikor az őszből átszállnánk a télbe. És mit csinálnék a nagy hidegben egy mandulagyulladásos kislánnyal? Mikor meg a nyárba érnénk, megennéd az összes fagylaltot. Nekem nem is maradna.

— Tudod mit? — alkudozott Katika. — Elosztanám. Egy fagylaltot jobb kéz felől, egy fagylaltot bal kéz felől. Ami jobb kéz felől van, az a tied, ami bal kéz felől, az az enyém.

— Na jó, elviszlek — enyhült meg Kobak —, de mit viszünk magunkkal?

— Egy kiránduló-sakktáblát és egy táskarádiót — szögezte le Katika.

— Ki látott még utasokat, akik hosszú útra nem visznek magukkal sakktáblát és táskarádiót?

— Vigyünk inkább sátrat és gumicsónakot. Mikor a télbe érünk, a gumicsónakból kieresztjük a levegőt, a sátrat összecsomagoljuk, és kész.

— Nem bánom a gumicsónakot, ha vihetem a kis varrógépemet is. Hátha elszakad a ruhánk, vagy varrással kell megkeresnünk a kenyerünket a hosszú úton?

— Ha te hozod a kis varrógépedet, akkor én is hozom a kisfűrészemet, harapófogómat, kalapácsomat. Elro­mol­hat a villamos, és ha nincs szerszáma az embernek, várhat, amíg jön a másik, és lemarad az őszről.

— Én mindenesetre viszek magammal egy iskolatáskát mindenféle füzettel — mondta Katika. — Ősszel én már iskolás leszek. Mikor az őszbe érünk, fogom magam, felteszem az iskolatáskát a hátamra, hadd lássák, hogy iskolás vagyok.

— Ha hozod a táskát, hegyezőket is tegyél bele. Egy autóhegyező, egy telefonhegyező, egy írógéphegyező és egy televízióhegyező feltétlenül szükséges.

— Akkor hozom a színes ceruzáimat is. És ha megáll a villamos, kiterítünk a térdünkre egy újságpapírt, és meghegyezzük az egészet.

— Vihetnénk rajzfüzetet is, mert azt hiszem, hogy a Télapók nem szoktak a falra rajzolni.

— A rajzfüzet belefér a táskámba. Ha nagyon igyekszünk, még egy szilvalekváros kenyér is belefér.

— Hogyne, hogy összekenje a hegyezőket. A sarkutazók hetekig nem esznek. Aki Télapó akar lenni, az ne hozzon magával szilvalekváros kenyeret!

— Nem viszek — szipogott Katika. — De cukorkát esetleg lehet vinni. Az a kötényem zsebében is elfér.

— No, nem bánom, a cukorka jöhet. De csak az egyik kötényzsebedben. A másikban a lapos, fehér kavicsaimat visszük, mert az én zsebeim már tele vannak. Viszem a bélyeggyűjteményemet, a menetrendet, a térképemet és a parittyámat.

— Mit képzelsz, hogy parittyával lehet jegesmedvékre vadászni? Szép kis Télapó leszel!

— Máris csúfolódsz! Ha csúfolódni kezdel, nem viszlek. Különben is, ha Télapó leszek, csak annyit kell hogy mondjak: „Gyertek ide, jegesmedvék!”, és máris odacammog minden jegesmedve.

— Akkor a fehér bundámat is viszem, meg a szánkót, meg a korcsolyacipőmet — tapsolt Katika.

— Én meg a síléceket.

— Nem is tudsz síelni — biggyesztette el a száját Katika.

— Egy Télapó nem tud síelni? Csak egy lány mondhat ilyen butaságot. Ha még egy butaságot mondasz, nem viszlek.

— De én elviszem a kiskályhámat is, és ha már jól kiéheztük magunkat a sarkon, mint az igazi sarkutazók, akkor főzök neked túrós gombócot.

— A sarkon nincs is túró, csak fóka van, meg rénszarvas.

— Viszünk. És hűtőszekrényt is viszünk, hogy el ne romoljon. Nem bánom, ha a szánkómra kötözzük. A télben aztán ott is hagyhatjuk, hogy ne cipekedjünk annyit, ott úgyis hideg van.

— Ez igaz — hagyta helyben Kobak. — No, nem bánom, mégis viszlek, de mutasd a karodat, elég erős vagy?

Katika büszkén megfeszítette a békát a karján.

— Megjárja — nyugodott meg Kobak. — Tudod, a házunkat a villamos után kötözzük, de ha elszakad a kötél, meg kell emelni a sarkait.

— Ha visszük a házat, Kandúrt is elvihetjük. Legalább lesz, aki kinéz az ablakon, és szól, ha oroszlánok meg tigrisek közelednek.

— Látszik, hogy lány vagy! Egy macskát tennél az ablakba oroszlánok meg tigrisek ellen! Kitesszük a tévét az ablakba, és kutyaműsort közvetítünk. Akkor aztán nem mernek közeledni az oroszlánok meg a tigrisek.

— Mit csinál Mama, ha elvisszük a házat is meg a tévét is? Tudod, mit? Vigyük Mamát is! Ha nem akar Télapó lenni, akkor lakjon hátul a házban, és vigyázzon ránk.

— De akkor a mosógépet is vinni kell, mert Mama úgysem fekszik le addig este, míg mindent ki nem mosott.

— És egy kiégett villanykörtét stoppolófának!

— Meg a játékpolcot. Ha Mamának dolga van, játszunk.

— Azt hiszed, hogy a Télapók szoktak játszani?

— Már megint butaságokat kérdezel. Egy igazi Télapó a legeslegjobban tud játszani.

— Ha mondod! De vigyük a meséskönyveket is. Ha meguntuk a villamosban, hátramegyünk Mamához a házba, és mesél nekünk.

— Ha meg Mama unta meg hátul a házban, előrevisszük a villamosba, és átadjuk neki a fenntartott helyet.

— De mi lesz a babáimmal? Ha itthon hagyjuk őket, félni fognak egyedül.

— Jöhetnek. Én úgyis a házhoz kötözöm a teherautómat, ahhoz a tűzoltóautómat, ahhoz a kis kék autómat, ahhoz a mentőautómat, ahhoz a billenő teherautómat, ahhoz az emelődarus autómat, ahhoz a kicsi piros autómat, te meg beleültetheted az autóimba a babáidat.

— És a fakutyát hozzákötözzük a kicsi piros autóhoz.

— És a fakutyához kötözzük a guruló pelikánt.

— És leghátul gurul a görkorcsolyám.

— De csak, ha kölcsönadod nekem is.

— Kölcsönadom.

— Akkor viszlek. De ne felejts el villamosjegyeket gyűjteni, mert nagyon sokat kell villamosozni, és én nem akarok leszállni a villamosról az ősz és a tél között.

— Jó — mondta Katika —, mától fogva összegyűjtöm a villamosjegyeket.

Még ma is gyűjti. Akinek van, küldjön neki!

22. MESE

Bartócz Ilona: Jön a Mikulás!
 

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.

A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszercsak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.

– Jó napot, Barna Mackó! – köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?

– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél… És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?

– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!

Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.

– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!

– Magam is úgy gondolom – mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.

– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!

Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.

– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?

– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!

– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!

Nyuszi megbillentette a bal fülét:

– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.

Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.

És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

21. MESE

Télapó kesztyűje
 

Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.

Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az.

-Valami szőrös és fekete!

Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.

-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?

-Én tudom! A Mikulás járt erre,bizonyára Ő hagyhatta el – kiáltott le a fáról a szarka.

-Szegény Mikulás kesztyű nélkül a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.

Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.

De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.

-Jajj azoktól én nagyon félek!

-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod, és bukfencelsz egyet azzá változol amivé csak akarsz.

-Jól jegyezd meg! Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka, illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mondd amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!

-Köszönöm szarka néni! Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!

A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.

A bokrok mögül egy éhes róka figyelte a nyulacskát.

-Nini egy jó kövér nyuszika! Ha közelebb ér elkapom.

-Jajj ott a róka! Látta meg a Rókát a nyulacska. Gyorsan átváltozom farkassá.

-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka. Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!

És egy nagyot bukfencelt, épp idejében mert a róka ráugrott, be akarta kapni.

– Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott. Ijedten iszkolt el az erdőbe.

A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.

Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.

– Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér, elkapom!

– Jajj, a fa mögül leselkedik egy farkas, vette észre a nyulacska. Gyorsan átváltozom medvévé! Béka lába, egér farka, kutya szőre tarkabarka, illa-berek,nádak-erek, én most tányértalpas mackó legyek!

És egy nagyot bukfencelt. Épp idejében mert a farkas el akarta kapni.

– Jajj, bocsánat, mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas, és iszkolt vissza az erdőbe.

A nyuszika elmondta a varázsigét, és visszaváltozva futott ki az erdőből.

Hamarosan oda is ért a Mikulás házához, bekopogtatott.

– Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!

– Nahát, én már mindenütt kerestem! De bátor nyulacska vagy Füles! Köszönöm!

Most már elindulhatok a gyerekekhez!

– Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot a jótettedért!

És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek, tele édességgel.

A nyulacska megköszönte, és vidáman dalolva futott hazáig. Szerencsére akkorra már a róka és a farkas is otthon várta a Mikulást, így a nyuszika hamar hazaért.

Vidáman énekelte a kedvenc dalát…Hull a pelyhes fehér hó….